vissza a főoldalra

 2008.06.13. 

Valahogy mindig félúton…

Az idei Ünnepi Könyvhétre a Püski Kiadó gondozásában jelent meg a „Valahogy mindig félúton” című mű, amely Varga Zoltánnak, a Ferencváros egykori olimpiai bajnok labdarúgójának életét mutatja be.

 – Miről szól a könyv?

 – Elmúltam hatvanéves, sőt, már közelebb vagyok a hatvanöthöz, mint a hatvanhoz. Szerettem volna egy összegzést készíteni az életemről, lejegyezni, kiírni magamból mindent, ami fontos számomra, és aminek akartam, hogy nyoma maradjon utánam. Bunya István író-költő barátom segítségével ez meg is valósult. Egy olyan könyv született meg, amelyben nemcsak pusztán elmesélem, mi minden történt velem, hanem egy átfogó, futballszakmai kérdéseket is érintő, a privát szférámba is mélyebb betekintést engedő esszencia. Emiatt tulajdonképpen ez tekinthető az én nyílt végrendeletemnek is. Sokáig úgy gondoltam például, hogy a „Testamentum” címet adom neki. Aki okulni szeretne tapasztalataimból, bukásaimból, itt az alkalom – tanuljanak belőle. Csak közvetlenül a megjelenés előtt döntöttem a mostani cím mellett. A könyv legelejére írtam egy ajánlást, így hangzik: Azok miatt írtam meg ezt a könyvet, akik bármerre jártam, bármire jutottam, megkülönböztetett figyelemmel, várakozással, szimpátiával követték az életemet. Azoknak ajánlom, akik kudarcaimban is, tévedéseimben is kitartottak mellettem és erőt adtak, amikor már azt hittem, hogy magam vagyok. És amikor már úgy látszott, hogy védtelen vagyok, ők körülvettek, kiálltak értem és védelmeztek a mindenfelé kinyilvánított megbecsülésükkel. Nekik adom ezt a könyvet, akiknek megszolgálhatatlanul tartozom mindezekért. A könyv első szakaszában a magánéletem kerül terítékre. Beszélek a tönkrement házasságomról, a gyermekeimmel való kapcsolatomról, döntéseimről és azok következményeiről. Szó esik a disszidálásomról, annak hátteréről, és arról is, hogy tizenkét esztendővel ezelőtti hazatérésem óta hogyan látom hazám társadalmi állapotát. A könyv második szakaszában arról írok, amely leginkább meghatározta az életemet: ez pedig a labdarúgás. Ezen oldalakon nemcsak szikár, száraz, szakmai véleményt találhatnak majd az olvasók, hanem edzői pályám tapasztalatait is. Emellett igyekeztem tanácsokkal, ötletekkel szolgálni a fiatal, pályájuk elején járó edzőkollégáknak. Talán találnak majd olyan példákat, amelyeket érdemes megfogadniuk. A harmadik szakasz pedig olyan kuriózum, amely véleményem szerint akár önmagában is kiadható lett volna. Csokorba gyűjtöttem ugyanis az elmúlt tizenkét évben hozzám érkezett, nekem címzett személyes és nyílt levelek közül a legfontosabbakat, legérdekesebbeket. Próbáltam a teljes tárgyilagosságra törekedni, ezért természetesen a negatív felhanggal íródott levelekből is került be a könyvbe, méghozzá körülbelül olyan arányban, ahogy kaptam őket. A könyv előszavát Balczó András, a Nemzet Sportolója írta. Megtiszteltetésnek tartom, hogy a korábbi olimpiai bajnok igent mondott a felkérésemre.

 – Hogyan látja most az eddig leélt hatvanhárom évet?

 – Unalmas biztosan nem volt. Ha végigtekintek az életemen, azt látom, hogy az olyan beállítottságú emberek, mint én, sehol nincsenek könnyű helyzetben. Mindenütt megfigyelhető, hogy az önálló személyiségű embereket nemigen engedik kiteljesedni. Ez Magyarországon ráadásul hatványozottan igaz. A magánéletemben is sok mélyütés ért. Nemrégiben ért véget például egy tízéves kapcsolatom, amelyben hihetetlen nagy csalódások értek. Ám a sok-sok vihar ellenére mégis boldognak vallom magamat. Márpedig úgy vélem, hogy ez a lényeg.

 – Semmit nem tenne másként?

 – Talán sokan hitetlenkednek, de mégis azt mondom, hogy nem. Ez az én életem, méghozzá így, ahogyan leéltem. Nyilván alakulhatott volna másként, ha itt vagy ott másmilyen döntést hozok, de úgy vagyok ezzel, hogy évek vagy évtizedek elteltével már teljesen fölösleges rágódni az ilyesmin. Annyi tartozik talán mégis ide, hogy bizonyos értelemben érzek valamiféle sajnálatot a gyermekeim és a volt játékosaim iránt. Lehet, hogy nekik néha nehezebb volt az életük miattam. Lehet, hogy a gyermekeim számára nem volt ideális például a sok költözés, vagy az a katonás fegyelem, amit családfőként otthon is megköveteltem. Lehet, hogy néhány jóindulatú, kiváló mentalitású és nagyon tehetséges játékosom jobban kiteljesedhetett volna, ha nem bénítja le őket a körülöttem gerjesztett feszültség és ellenséges hangulat.

 – Nyomon követve pályafutását, mindig is úgy tűnt számomra, hogy tudatosan kerüli a politikát, ugyanakkor társadalmi kérdésekben mégis bátran véleményt formál. Ez egy kissé ellentmondásos helyzet.

 – Ne haragudjon, de én ezt nem érzem ellentmondásnak. Sőt, felvetésére a magyarázat nagyon is egyszerű. Egész életemben igyekeztem őszintén élni. Nemcsak magamtól vártam azonban el a nyíltságot, egyenességet, becsületességet, hanem a környezetemtől is. Ha ez valahol hiányzott, akkor nem voltam hajlandó becsukni a szemem és beállni a sorba bólogatni, hanem szóvá tettem mindent. Emiatt kiáltottak ki néhányan összeférhetetlennek, és ebből keletkezett konfliktusaim döntő többsége is. Azok is, amelyekkel a Fradi edzőjeként találkoztam, és amelyek egy része valóban sokakat foglalkoztatott. Ennek révén tűnhetett úgy, hogy társadalmi kérdésekben is megnyilvánulok. Ilyen törekvéseim, vagy pláne politikai ambícióim azonban sosem voltak. Legfőképp azért, mert az őszinteség – ami számomra talán a legfontosabb emberi jellemvonás – a politikából mondhatni, teljes egészében hiányzik.

 – Mostanság fölöttébb nagy a csend ön körül. Mivel foglalkozik?

 – Már egy ideje nyugdíjasként élek. Igyekszem persze továbbra is nagyon sokat mozogni. Futok, teniszezem. Gyermekeimmel mostanra megint egymásra találtunk, gyakran beszélünk telefonon, illetve találkozunk is, ha Németországban vagyok. Van már egy négyéves unokám is, akit nagyon szeretek, immáron nagypapa is lettem tehát.

 – A futballhoz nincs már semmi köze?

 – Már hogyne lenne! A barátaimmal rendszeresen összejövünk, és remek meccseket vívunk. Ha elkapom a ritmust, még mindig élvezem a játékot.

 – Tudja jól, hogy nem erre gondolok, hanem az edzősködésre, amit nagyon szeretett.

 – Az edzősködéssel kapcsolatban nyugodt szívvel jelentem ki, hogy vége. Valóban nagyon szerettem, de több, elkeserítő kudarccal végződő próbálkozásom is megerősített abban, hogy nem az én mentalitásom, hozzáállásom a nyerő a magyar labdarúgásban. Nincs igény arra, amit én képviselek, és amit szerettem volna meghonosítani. Ezért amíg volt edzői munkám, a közönség szeretete ellenére is általában idegennek éreztem a közeget. Bármennyire fáj, be kell látnom, hogy itthon nem érdemes próbálkoznom, mert itt becsületes hozzáállással, kemény munkát követelve nem lehet hosszú távon fennmaradni. Ezért aztán nem a véletlen műve, hogy már négy éve nincs közöm a magyar focihoz.

 – Tegyük fel, hogy egy dúsgazdag mecénás kipécéz magának egy csapatot, és arra gondol, hogy a szakmai munkát Varga Zoltánra bízza.

 – Ilyesmiről sajnos felesleges beszélni. Ha lenne ilyen mecénás, alighanem nélkülem is hamar rájönne, hogy jelen állapotában nincs sok értelme a magyar labdarúgásba komoly pénzt fektetni. Hiába fáj, be kell látni, hogy itthon nincs sanszom edzőként kiteljesedni. Esetleg Németországban még összejöhet valami egy kiscsapatnál. Ha lenne ilyen lehetőség, elképzelhető, hogy belevágnék. Mert abban igaza van, hogy imádom a futballt, az edzői munkát! És ez már így is fog maradni…

 Kovács Attila