Függetlenség

2008.06.13.

Jeruzsálemi harangok

Jeruzsálembe utazásom előtt néhány nappal tette közzé a Vatikán az Osservatore Romano hasábjain legfrissebb és legelgondolkoztatóbb statisztikai jelentését: átbillent a mérleg, már több muzulmán van a világon, mint katolikus. Kerekítve a számokat, a föld lakóinak 17 százaléka vallja magát katolikusnak, míg 19 százaléknyi Mohamed próféta követőjének. Ez a hír, valami őszies szomorúsággal – vagy, ahogyan Szerb Antal írta volt a Lánchídról: „ódon mélabúval” – permetezte be zarándokutamat, akkor is, ha keresztény összességében még több van, mint mohamedán. Ugyanis ez a statisztikai átbillenés valamit jelez, valami visszafordíthatatlan világfolyamatot. Az ember, mert keresztény, elindul felkeresni a Várost, ahol megtörténtek az evangéliumok legfőbb eseményei, ahová Jézus, a tömegtől ünnepelve, szamárháton bevonult, ahol megalakította egyházát, ahol elárultatott, ahol az őshúsvéton végigment a stációkon, hogy meghaljon a keresztfán, ahol eltemettetett, majd feltámadott, ahonnan felment a mennybe, hogy az őspünkösdön kiárassza a földre a Szentlélek ajándékait. Mindez kétezer évvel ezelőtt történt, és bizony jó 600 évet várni kell még arra, hogy ama bizonyos Mohamed ibn Abdalláh megszülessen, negyvenévessé váljon, látomásai legyenek a Mekka melletti barlangokban, hirdetni kezdje az új hitet, amelyet kezdetben csak felesége és néhány rabszolga követett. Hatszáz év hendikeppel indult, mégis úgy tűnik, mára ő a nyerő. Bizony-bizony nem ártana a keresztény templomokba egy nagy tükör, hogy az önmagunkkal való alapos szembenézést lehetővé tegye. Hiszem és vallom: nem a moszlim hit tartalmasabb, mi lettünk erőtlenek, enerváltak, hamar fáradók, akik ellen könnyű nyerni, mert valójában kivonulunk a pályáról, kerüljük, mert talán méltatlannak, rangon alulinak, keresztényietlennek tartjuk még a teológiai vita szintjén is a „kard ki kard” mentalitást, így kétezer évvel a hátunk mögött. Lejárt volna hitünk szavatossága, mint a fagyasztott halé? Nem gondolom, legfeljebb kitartásunk és áldozatkézségünk garanciájával lehetnek bajok, ami viszont azt jelenti, hogy lassan kihátrálunk saját kereszténységünkből.

Még Ferihegyen, a gépbe szállás előtt alaposan kikérdezett az ELAL légitársaság alkalmazottja, egy ifjú hölgy. Furcsa kérdéseket tett fel, melyekre én angyali türelemmel válaszolgattam. Aztán megkérdezte, mi utazásom célja? Zarándoklat – feleltem. Melyik csoporthoz tartozik? – így ő. Egyedül utazom – így én, mire meglehetősen kurtán-furcsán kioktatott: – Akkor maga nem zarándok, csak a csoportos utak zarándoklatok, az egyedüli utazás nem. Mindig tanul az ember. Ezért is érdemes az ELAL-lal repülni. Na meg a biztonság, persze. Igaz, ami ez utóbbit illeti, nem teljesen tudtam kiigazodni rajta: nekem még a körömvágó ollómat sem szabad magammal vinnem a gépre, ahol viszont felszállás után nikkelezett acél étkészletet adnak az ebédhez. Ahhoz a villához képest, amit a stewardess-től kaptam, az én kisollóm békepipa.

Már megérkezésem délutánján belevetettem magam Jeruzsálem óvárosába, ami érthető, miképpen az is, hogy idő kell, amíg Jeruzsálem feltárulkozni hajlandó az utazó előtt. Az első benyomásokat a képtelenül zajos, nyüzsgő, már-már valószinűtlenül giccsesnek tűnő bazárváros teljesen európaiatlan, keleties tolongása adja meg. Nehéz elképzelni, nem is gondolok rá, hogy alig egy-kétszáz méterre vagyok a Golgotától, miképpen azt is, hogy ez lenne a világ közepe – (koraközépkori bizánci térképeken Jeruzsálem, mint a világ közepe szerepel) –, pedig tényleg az. Döbbenetes, hogy a világon lévő három hatalmas, monoteista hitgyülekezet, a zsidó, a keresztény és a mohamedán egyként Ábrahámot tartja ősatyjának, tőle és onnantól eredezteti saját történetét, és persze Jeruzsálemet, az ókori metropoliszt tekinti anyavárosának. (Metropolisz tulajdonképpen materpolis, azaz: anyaváros – de lehet városanya is –, a hely, amely megszül és útjára indít népeket, nemzeteket, vallásokat.) Minden, ami az elmúlt ezredekben fontos esemény volt, innen indult el, ide eredeztethető vissza. Igen, bármennyire is képtelenség, a tények azt mutatják, hogy ez a hangos, bazári forgatag, ez a stílustalanul kevert építészeti világ, ez a képtelenül tarka és száz etnikumból összekeveredő embertömeg – vagyishát, Jeruzsálem – tényleg a világ közepe. (Később a Szent Sír Templomban, Krisztus sírjától néhány tíz méternyire rá is akadok a márványépítményre, amely az ősegyház tanítása szerint hivatalosan jelzi: ez itt a világ közepe!)

Oroszok, oroszok, oroszok, mindenütt oroszok! Ez lett jeruzsálemi utam első nagy meglepetése. Mintha az egykori Szovjetunióban turistáskodnék, a tömegből lépten-nyomon orosz megjegyzéseket hallok: tózse, mózse, nyicsevo, patóm, gyévocska, rabótaty stb., stb. Aztán, ahogy telnek a napok, kezdem érteni az összefüggéseket. Ez a hatalmas orosz invázió csak kisebb mértékben adódik az Izraelbe alijázott orosz zsidók tömegéből – (az ő jelenlétüknek ékes bizonyítéka, hogy Jeruzsálem fontosabb közintézményein cirill betűs feliratok is vannak!), nagyobb részt az ide zarándokló orosz ortodox keresztények teszik ki, akik viszont elképesztő tömegben vannak jelen. Felelőséggel állítom: a Jeruzsálembe érkező keresztény zarándokok 80 százaléka orosz vagy ukrán, 15 százaléka angol vagy amerikai, és csak a maradék 5 százalékban található meg a világ többi nációja, a magyartól a japánon át az ausztrálig. Az orosz dominancia már-már idegesítő: a Szent Sír Templomban öt szervezett csoport közül négynek oroszul magyaráz a vezetője, egynek, ha más nyelven. A 12 emeletes nemzetközi hotel hatalmas liftjében nyolcan vagyunk, közülük heten oroszul társalognak, egyedül én hallgatok. Reggelizni megyek a szálló éttermébe, de alig tudom megkerülni azt a 60–70 főnyi hatalmas orosz csoportot, amely a Receptió előtti térséget elfoglalva, fekete csuhás pópája vezetésével reggelizés előtti áhitatot tart. Másnap este 9 körül, a szobámban vagyok, tévét nézek, de különleges zajokat hallok beszűrődni az amúgy mindig hótt csendes folyosóról. Kinyitom az ajtót és nem hiszek a szememnek: egy 15–20 főnyi orosz (ukrán?) csoport áll a folyosó fordulójában, ahol egy Bibliát olvasó, beöltözött pópa istentiszteletet mutat be nekik, ami persze közös énekléssel, kántálással jár, és legalább egy órahosszat tart. Amúgy a kutya nem foglalkozik velük, a többi vendég sietősen jön-megy a liftek irányába. Azt hiszem, ehhez hasonló jelenetek csak Jeruzsálemben képzelhetők el. Sokat hallani arról, hogy Lengyelország azért sikeresebb állam a többi exkommunista nemzetnél, mert erősen katolikus, és a hit, mint érzelmi plussz különleges erőt tud adni egy népnek. Ez nyilván így is van, de furcsa mód Jeruzsálembe kellett jönnöm, hogy megtapasztaljam: az orosz lélekben napjainkban oly mértékű, gáttalan és parttalan, dosztojevszkijes intenzitású szétáramlása figyelhető meg a krisztusi hitnek, amely a jelek szerint túltesz a lengyelekén. Érdekes, hogy az orosz politika elemzői erről soha nem beszélnek, a jelenséget bagatellizálni próbálják. Pedig kardinális fontosságú. Na persze, bármennyire is összeköti a keresztényi hitvallás a szláv lelkeket, azért a politikát ők sem tudják teljesen otthon hagyni: gyakori, hogy az ukrán turistacsoportok minden tagja – beleértve a szertartásruhában lévő, nagy keresztet viselő papot is – az egykori kisdobos nyakkendőt idéző kék-sárga kendőt visel nyakában, nehogy már azt higgye valaki, hogy ők oroszok. Elnézem őket: fáradt, de értelmes arcú nyugdíjasok, nyílt tekintetű, érdeklődő, jómodorú egyetemisták, egy nagyon sokat szenvedett nép, 70 évnyi nyomorral és sztalinizmussal a háta mögött, végre kezd levegőhöz jutni, kezd számukra kinyílni és elérhetővé válni a világ. Őszintén mondom: megérdemlik, kiérdemelték. És örömmel konstatálom, hogy milyen szépen kezd beletanulni az egykor már birtokolt, de lassan elfelejtett szituációba, az utazgató világpolgár szerepébe, az orosz ember. Nagyon jól van ez így.

Jeruzsálemi paradoxon: mindenütt héber felíratok, de mindenütt arab járókelők. Ők vajon mennyire értik a hébert? Az igazság az, hogy Jeruzsálem egy nagy keleti város: a kis bagdadi tolvaj, vagy Ali baba és a 40 rabló városa is lehetne. Izrael állam fővárosa ugyan, de minden zsidóra jut vagy tíz arab. Néha már a komikummal keveredik az az etnikai tarkaság, amit – leginkább az Óvárosban – Jeruzsálem- szerte megfigyelhetünk: ortodox zsidók nagy fekete kalapban, fekete kaftánban, feltűnően hosszú pajesszal, mindig sietve mennek. Valójában nem helyi jelenség: a legkisebb részletig ugyanők ott vannak Londonban, Párizsban és Budapesten, szerte Európában, na és persze New York-ban. Rajtuk kívül a zsidóság sok más képviselője él az ősi városban: az elhaló félben lévő kibucos, munkás zsidó, aki egész életében a földet túrta, gyümölcsöt termelt, szőlőt nevelt. Ezek nyugodt, ráncos arcú, parasztos öregemberek, nem is tűnnek zsidónak. Aztán ott vannak a neológ zsidók, az ateisták, a művészek, a legkülönfélébb értelmiség, vagy a koromfekete etióp zsidók hófehér kipában. Száz szónak is egy a vége: maga a számbeli kisebbségben lévő zsidó népelem sem homogén. Ehhez társulnak az jeruzsálemi utca egyéb – finoman szólva is – heterogén produkciói: az arabság minden elképzelhető etnikai változata a sivatagi tuaregtől, aki tegnap talán még a tevén ült, a Maghreb-térség, sőt Afrika távolabbi tájainak képviselőin át a palesztinok minden lehetséges típusáig: vidéki, városi, ipari munkás, kereskedő, netán értelmiségi. Természetesen mindenki feltűnő és elütő módon más ruházatban, amely a vállon átvetett szőnyegtől, a legkülönfélébb színű lepedőktől, puritán vagy ízléstelenül túldíszített ruháktól a legdrágább Armani-öltönyig bármi lehet. Aki Jeruzsálemben az öltözékével feltűnést tud kelteni, az fölöttébb ötletdús ember. Igazából semmi meglepő nincsen ebben, Jeruzsálem mindig ilyen volt: az ókor legkozmopolitább metropolisza. Emlékezzünk csak az őspünkösd leírására, ahol százféle nép gyűlt össze Jeruzsálemben, tarka sokadalom, egymás nyelvét nem értették, de a Szentlélek üzentét igen. A zsidók persze minden lehetséges erőfeszítést elkövetnek, hogy Jeruzsálem – akárcsak maga Izrael állam – európai jelleggel bírjon. Európai keresztényként akár még drukkolhatnék is nekik ehhez a szellemi misszióhoz – (de nem a tömeggyilkos módszereikhez, nem ahhoz, hogy semmi vérontás sem drága nekik ezért a célért!) -–, csakhogy van egy olyan érzésem, hogy hosszú távon kudarcra van ítélve ez az európai projekt: az arab túlsúly olyan domináns, olyan sok arab kisgyerek szaladgál és sikongat Jeruzsálem utcáin, anyja ölében, vagy éppen készül világra jönni a hasában, hogy nem nehéz kikövetkeztetni, mi lesz itt 50-60 év múlva: muzulmán, arab világ. Hogy jó ez vagy rossz nekünk keresztényeknek, és a világpolitikának, majd egy másik tanulmányban körbejárható téma, de jelen útinaplómnak nem tárgya, miképpen az sem, hogy hova költöznek majd a zsidók, ha eljön a költözés kényszere. De csak maradjunk a mánál. El kell ismernem, a modern Jeruzsálem nyugati része – ez lenne a zsidó városrész – számos utcájában, részletében, igenis egy kis darab Európa: kávéházak, éttermek, minden igényt kielégítő üzletek, szállodák, csend, tisztaság, garantált színvonal. A gond csak az, hogy két utcával arrébb már megint ott az arab világ, amely minden, csak nem Európa: zaj, piszok, átverés, ügyeskedés. Az arab üzletben soha nincs kiírva az ár, az arab taxis soha nem kapcsolja be a taxamétert, és nem ismerik azt a fogalmat, hogy pénz visszaadás. Ha 20 sékelbe kerül valami, és mi ötvenessel fizetünk, megköszöni, elteszi és be van fejezve. Ha nagyon tiltakozunk – (de ugyan milyen nyelven tennénk?) – kegyesen ad még egy darabot abból a 20 sékeles dologból, és még ő volt hozzánk nagyon rendes. Egy biztos: pénzt nem ad vissza. Szállodai szobám a zsidónegyedben volt, kifogástalan, tágas, steril hotel. Hetedik emeleti szobám utcai fala helyén faltól falig, földtől plafonig érő, kirakatüveg-szerű ablak volt, páratlan panorámát biztosítva a modern Jeruzsálemre. Hétemelet magasból figyelhettem az ablakom alatt lévő tér – három sétálóutca torkollott bele – egzaltált lelkesedését: ilyen fajta felfokozott, vidám, táncolós, zenélős, szórakozós nyüzsgés csak keleten képzelhető el, nem európai ez sem. Általában hajnali 3-4 óra körül csendesedett el a tér, bár akkor sem teljesen. Rengeteg zsidó fiatalt láttam, amint alkalmi zenészként, táncosként vagy énekesként produkálta magát: bennük is van valami keleties életigenlés, nem véletlen, hogy őshazájuk Arábia része. A zsidók mindent elkövetnek, hogy a világgal, de legfőképp önmagukkal elhitessék: Jeruzsálem az ő kétségbe nem vonható, Istentől kapott, bibliailag igazolt városuk, ők most saját zsidó földjükön vannak, azaz: otthon vannak. (Ennek a mondatnak van egy olyan olvasata is, hogy ők vannak itt otthon, és nem mások.) Az ablakom alatt zajló élet kissé talán túljátszott jókedve is erre utal. Pontosabban arra, hogy végre itt vannak saját gyökereiknél, ezért ennyire boldogok. Csakhogy nekem erős kételyeim vannak. Azt elhiszem, hogy a Londonban, Zürichben, Frankfurtban, Bécsben, Budapesten, Kisinyovban vagy New York-ban élő zsidó azt mondja: én itt nem vagyok itthon, gyökértelen és boldogtalan vagyok. Ezzel szemben a jeruzsálemi azt próbálja elhitetni, hogy ő márpedig otthon van, tehát boldog. Számomra ez valahogy nem tünt meggyőzőnek. És nem az arab dominancia miatt, hanem azért, mert előjött egy kérdés, és makacsul mindig megismétlődött bennem ottlétem alatt: tudnak-e egyáltalán otthon lenni a zsidók? Van-e hajlamuk gyökérzet fejlesztésre, egyhelyben maradásra? Képesek-e feladni a világvándori életet a lehorgonyzott állandóság nyugalmáért cserébe? Valami nekem azt súgja, hogy nem. Ami nincs Jeruzsálemben, az a graffiti és a kutya. Ez utóbbi talán azért nincs, mert az arabok, főleg a nők, hisztérikusan rettegnek a „tisztátalan” kutyától. Viszont meglepően sok cicát láttam az utcákon, amelyek vélhetőleg nem kóborcicák, ugyanis jól tápláltak, tiszták voltak. Nyilván csak sétálgattak. (Tudni kell, a cicát az arab is eltűri.)

Az Óváros nagyjából egy négyzetkilométernyi terület, ez foglalja magába – ha nem is teljes egészében – a Jézus korabeli Jeruzsálemet. Ma négy negyedre oszlik: örmény, keresztény, zsidó és arab negyedre. Hatalmas, 4200 méter hosszúságú, bástya- szerű fal veszi körül, de ez „alig” 500 éves, csak a XVI. századból való, ugyanakkor a 7 történelmi kapu még az ókorból maradt itt. Ezek közül ma messze a legforgalmasabb a Jaffa-kapu, amely az Óváros főbejáratának tekinthető. Ama bizonyos Virágvasárnapon, amikor a betfágei úton haladva, Jézus szamárháton bevonult Jeruzsálembe, a Herodes által építetett Arany-kapun át tette ezt meg. Ennek egyrészt praktikus oka volt, másrészt hagyományos oka: a zsidó vélekedés szerint a megváltó, ha egyszer majd eljön, az Arany-kapun lép be a városba. Jézus hitelét, elfogadottságát csak növelte az Arany-kapu használata. A megszálló muzulmánokat viszont a VII. században annyira zavarta ez a zsidó messiás-várás, és az Arany-kapunak tulajdonított kiemelt szerep, hogy befalazták. Azóta is be van falazva! Két gondolatsort vetett fel bennem ez a történet. Milyen áthidalhatatlan különbség van a keleti ember mentalitása és a faustias, nyugatié között. Ha egy európai uralkodót aggaszt, hogy egy objektum veszélyt hozhat rá, leromboltatja, felrobbantja, hogy írmagja se maradjon. Ezzel szemben a VII. századi, nagyhatalmú, despota szultán nem érezte magát kompetensnek a rombolásban, félt volna ilyen irreverzibilis megoldástól, ezért befalaztatta, ami szükség esetén visszacsinálható. És itt a másik érdekesség, amit nem értek. Miért, hogy a zsidók nem nyitották meg újból az Arany-kaput? Már nem várják a messiásukat? Esetleg nem hiszik, hogy annak ott, és csakis ott kell belépnie Jeruzsálembe? Netán attól tartanak, hogy Krisztus másodszor is megjelenne a kapuban?

Ami az Óvárosban van, az az embernek óhatatlanul a teológiai nagyüzem kifejezést juttatja eszébe. Elképesztő kavalkádja a keresztény, a zsidó és a moszlim papoknak. Kispapok, alpapok, főpapok, vagy talpig feketében, vagy talpig fehérben, aktatáskával vagy anélkül, nyakukban hatalmas kereszttel vagy kereszt nélkül, a legkülönfélébb ékekkel díszített, vagy a puritánságig dísztelen ornátusban, ki erre, ki arra siet. Talán semmiből sincs olyan változatos variabilitás Jeruzsálemben, mint ezen egyházi férfiak fejfedőiből: minden képzeletet felülmúló, láthatóan többezeréves kollekciók ezek. Ha találkoznak, mintha észre sem vennék egymást, méltóságteljes respektussal haladnak el egymás mellett. De ez a respektus íratlan törvényként jár nekik Jeruzsálemben: nincs az az elvetemült arab kereskedő, aki meg merne szólítani egy a bazársoron közlekedő papi személyt.

Kellemes kis étterem a Jaffa-kapu közelében. A tőlem balra lévő asztalnál öttagú angol család ebédel. Az apa jó negyvenes, sötét hajú férfi, az anya, korban hozzáillő, szőke nő. A nagyobbik fiú az anyjára ütött: rikítóan szőke, a kisebbik srácok – láthatóan ikrek – az apjuk hajaszínét örökölték. A család minden tagja disztingvált egyszerűséggel öltözött, végtére is turistáskodnak. Fegyelmezetten esznek, kés, villa, kimért jómodor, halkan társalognak egymással. Angolok – itt is és most is. Nem tudnak, na persze nem akarnak mások lenni. Közben elmerengek rajta, vajon egy háromgyermekes magyar család mikor fog eljönni Jeruzsálembe, hogy egy hetecskét együtt nézelődjenek a gyerekekkel?

A Szent Sír Templom (Church of the Holy Sepulchre Tomb) hatalmas épületkolosszusa magába foglalja az egykori Golgota-hegyet és Krisztus sziklasírját, minden keresztény zarándoklat első számú célja. Ha létezik szakrális hely a keresztény gondolatiságban, akkor ez a bazilika az. A Krisztus kínhalálának helyén emelt Stabat Mater-oltár alsó részén kialakítottak egy alacsony fülkét, ahová ha betérdel az ember, és kellően előrehajol, az erre a célra kialakított résen át megérintheti a Golgota-sziklát. Mivel áttekinthetetlenül kaotikussá vált az épület az elmúlt 1600 év alatt, mindennap elmentem, hogy képet alkothassak a részleteiről is. Itt ért jeruzsálemi utazásom második nagy meglepetése: a római katolikus egyház valójában nincsen jelen sem e bazilikában, sem Jeruzsálemben úgy általában. Tudom persze, mert olvastam róla, hogy a ferencesek itt vannak és ténykednek, de szinte csak titokban, szinte félve, szinte megtűrt helyzetben. A Szent Sír Templom is, mint a legtöbb jeruzsálemi keresztény intézmény, a keleti egyházak irányítása alatt áll, ők a hangadók: az örmény, a görög, a kopt, és a szír keresztény egyház liturgiai és nyelvi jelenléte dominálja a bazilikát. Én ugyan kálvinista vagyok, de mert a kálvinisták nyomelemi szinten sincsenek jelen Jeruzsálemben – (ellentétben a nagyon is ott lévő lutheránusokkal!) –, gondoltam megtekintek itt egy katolikus misét. Mivel a Golgota tetejénél kialakított teremben három oltár áll egymás mellett – (egy ortodox, egy Stabat Mater nevű, melynek felekezeti hovatartozását nem tudtam kideríteni, és egy katolikus) –, vasárnap reggel megjelentem az ottani misén. De végülis nem maradtam: a római katolikus oltár mögött álló pap orosz nyelven misézett, és az orosz (ukrán?) hallgatóság mormolta vele oroszul a Miatyánkot és a Hiszekegyet. Eljöttem, pedig jólesett volna végighallgatnom ott, azon a helyen egy klasszikus, latin nyelvű misét. De ez láthatólag elképzelhetetlen Jeruzsálem óvárosában. Itt jegyezném meg, hogy a Szent Sír Bazilikában egyetlen egy latin nyelvű felírat nem létezik, én ott katolikus papot öt napon át nem láttam. Ahogy az lenni szokott, sok bába közt elvész a gyerek. A keleti ősegyházak egymás iránti bizalmatlansága, évezredes civakodása a bazilika különböző részei feletti felügyeleti jogért oda vezetett, hogy 1852 óta egy hithű muzulmán család apáról fiúra örökli a Szent Sír Templom gondnoki állását, ami azzal jár, hogy a gondnok úr, Allah nevében reggel 8-kor kinyitja, este 8-kor bezárja a bazilika főkapuját. A gyengébbek kedvéért mondom újra: a Krisztus sírját és feltámadásának helyét magába foglaló, 1600 éves keresztény főtemplom kulcsait egy moszlim őrzi, miközben Róma nincs sehol. Ami nagy baj. Protestánsként talán túlzottan is tisztelem a Vatikánt, de bizony nem feltételezem, hogy az alábbi jelenetek elképzelhetőek lennének római katolikus fennhatóság alatt: a Krisztus sírjához épített kopt kápolnából artikulátlan üvöltözést hallok, oda lépek az ajtóhoz és látom, hogy egy feketébe öltözött kopt pap, hátát a Szent Sírhoz támasztva üvöltözik a mobiljába. Zeng tőle a Rotonda. A másik eset ennél jobban megdöbbentett. A Gecsemáné-kertben, a Mária sírját rejtő több, mint kétezeréves sziklába vésett katakombában, miután kilépek a Mária kőkoporsóját rejtő kis kriptából, látom a misztikus gyertyafényben, hogy attól alig kétméterre keleti keresztény papok vannak (szírek?, koptok?, görögök?, örmények?), előttük egy asztalkán műanyag tálca, a tálcán fehér papírpoharakban kávé, amit árulnak a turistáknak. Azok veszik is, hogy utána kávézgatva sétáljanak tovább, esetleg éppen Mária koporsója elé. Ezt is Jeruzsálemben láttam.

Hiába idegenszerű itt minden – táj, utca, emberek – valójában mégis másodszor vagyok Betlehemben. Először valamikor az 1950-es évek elején jártam itt, igaz csak gondolatban, de egy 3-4 éves gyermek gondolati utazása és a valóság között képtelenség különbséget tenni. A sötét, földszintes, kis Klauzál téri lakás konyhájában anyám énekelte nekem: „Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok, / Hogy Betlehembe sietve menve, lássátok, lássátok…” Az a Betlehem egészen másmilyen volt, nem hasonlított arra, amit most láttam a taxiból, mégis egészen biztosan tudom: egy és ugyanazon városról van szó, Jézus szülővárosáról. És ki tudja, talán anyám is itt van valahol: ez úttal én hoztam el őt. A Születés Templomának nincsen afféle reprezentatív főbejárata, mint a Szent Péter Bazilikának vagy akár a mi Szent István Bazilikánknak: egy alig egy méter magasságú lyukon lehet bejutni, úgyhogy garantált a hétrét görnyedés és az alázat, ha pedig valaki nem képes ennyire előre hajolni, az bemehet négykézláb. A templom oltára alatt található az az egykoron istállónak használt barlang, amelyben Jézus született. Mivel ezen a környéken sok ilyen természetes barlang van, időközben össze is nyitottak többet, így aztán a föld alatt átmehetünk a Bibliát latinra fordító, a Vulgátát elkészítő Szent Jeromos sírjához is, és egy másik, egy újabb templomban jövünk fel ismét a felszínre. Talán az anyaság, a születés misztériuma teszi, de a látogatók között láthatóan több a nő, mint a férfi. Tulajdonképpen felelőtlenség volt ide jönnöm, kis híján itt rekedtem: a város 1995 óta a Palesztin Nemzeti Hatóság irányította autonóm terület, Izrael állam kivonult belőle, és bizony sem a tisztaság, sem a közbiztonság, sem a közlekedés nem éppen erőssége Betlehemnek. A palesztin taxis – akinek csak sárga taxija lehet, ellentétben az Izraelben megszokott fehértől –, látván tehetetlenségemet, úgy hatszoros árért elvisz a „check point” nevű határátkelőhöz, ahol cirka 300 méteren át acélkorlátok, vaskerítések, dróthálók, forgó ajtók, kilincs nélküli nyílászárók között, többszöri igazoltatás után csapódik be mögöttem az utolsó acélajtó: végre kint vagyok, újra Izraelben! Beszállok a Mercedes buszba, amely 4 sékelért visszavisz Jeruzsálem centrumába. A betlehemi taxisofőr ennek úgy harminc-negyvenszeresét tette zsebre két kilóméternyi fuvarért. Isten őrizzen, hogy bárki ebből politikai üzenetet véljen kiolvasni: azért mesélem csupán, mert így volt. És még most is örülök, hogy viszonylag milyen könnyen átvergődtem a check point-en, ugyanis nem hiszem, hogy túl sokan keresésemre indultak volna, ha Betlehemben rekedek.

Nézelődöm a modern Jeruzsálem legfelkapottabb sétálóutcájában a Ben Yehudán, és hirtelen köpni-nyelni nem tudok: az utca közepén egy kis kőemelvényen ott egy párizsi Wallace-kút a maga teljes valóságában. Mit tagadjam, Párizs legnagyobb szerelmeim egyike, és aligha van Wallacekút, amelyet ne láttam volna már eredeti helyén, de itt és most, a Ben Yehudán… Ez még nekem is sok volt. Nagyon szeretem Párizst, de csak Párizsban. „Szegénykém, hogy kerülsz te ide, a balpart vagy a jobbpart melyik intimitásából telepítettek téged Jeruzsálembe? Lehet, hogy utoljára Párizsban találkoztunk?” – kérdeztem tőle. A Wallace-kutak a XIX. század folyamán jelentek meg Párizsban, jellegzetesen sötétzöld színű, művészi öntvények: négy kecses grácia tart egy díszes kupolát, mely alatt csobog a víz. Mivel a város legkülönfélébb pontjairól visszaköszönnek, olyan szimbólumává váltak Párizsnak, mint az Eiffel-torony. Íme, most Jeruzsálemben is van egy! Felfedezek egy táblát az oldalán, amely arról tudósít, hogy X.Y. úr és k. neje Jeruzsálem iránt érzett tisztelete jeléül az idén ajándékozta ide e kutat. Elajándékozni csak azt lehet, ami a miénk, vajon miképpen juthatott X.Y. úr ezen francia köztulajdon birtokába, amelynek kihelyezése az önkormányzat, kezelése a francia vízmű jogosítványa? Tartok tőle, ez az a kérdés, amit sosem fogok megtudni. Ballagok tovább, és azzal nyugtatgatom magamat, még mindig jobb, hogy csak egy Wallace-kutat kapott ajándékba Jeruzsálem, mint ha magát az Eiffel-tornyot kapta volna – esetleg.

Krisztus halálát követően Szűz Mária a Sion-hegyen telepedett le. Itt élt teljes visszavonultságban, itt is halt meg. Egykori házának helyén már a IV. századtól templom állt, ma pedig az alig százéves, enyhén szecessziós díszítésű Elszenderülés Bazilika (Dormition) tekinthető meg e helyen. Ennek altemplomában járva, nagyon kellemes meglepetés ért: messziről észrevettem egy piros-fehér-zöld szalagos, nagy koszorút. A szalagon a következő felírat állt: Sólyom László, a Magyar Köztársaság elnöke. Ekkor esett le a tantusz, néhány hete itt járt Jeruzsálemben Sólyom, és emlékszem, be is számolt médiánk, hogy ellátogatott a Dormitiónba. Csakhogy azt elfelejtették megmagyarázni, hogy miért éppen oda. Arról van szó, hogy a Dormition altemplomában van egy magyar kápolna, magyar nyelvű feliratokkal, magyar vonatkozású mozaikokkal! A márványoltár szélére ez van bevésve: MAGYARORSZÁG KEGYELETES HÓDOLATA. A kápolna falán, felül a következő szöveg fut körbe: PATRONA- HUNGARIAE-ORA-PRO-REGNOMARIANO. Az oltár alatti falrészen márványba vésve olvasható az úgynevezett régi vagy katolikus himnuszunk első szakasza: BOLDOGASSZONY ANYÁNK, ÉGI NAGY PATRÓNÁNK…(stb.) Balkéz felől pedig egy a magyar címerrel ékes réztábla hirdeti, hogy 2000-ben ott járt tisztelete jeléül a magyar püspöki kar küldöttsége. Summa summarum: nem véletlen, hogy Sólyom László éppen oda ment, de hogyhogy-nem, a hírekből kimaradt, hogy Jeruzsálemben van egy magyar kápolna is. Némelyek valami okból ezt zavaró elemnek – (nacionalizmusnak(?), kirekesztésnek(?) – találhatták a médiánkban.

Néhány lépésnyire a Dormitiontól, elfogult feszültséggel léptem be az ókori ház első emeleti, szűk nyílású ajtaján, hogy abba a terembe találjam magam, amelyet immár kétezer éve a legtöbbet emlegetnek, idéznek a teológusok, és festenek Európa legnagyobb művészei: az utolsó vacsora termében. Latinul Coenaculumnak nevezik. Ma gótikus ívek tagolják a teljesen dísztelen Sion-hegyi szobát, ahol Jézus – ama Nagycsütörtökön – 12 tanítványával elfogyasztotta az utolsó vacsorát, megtörte a kenyeret, megalapította az eucharisztiát és általa a keresztény egyházat. E szobában született meg az egyház, és kétezer éve e szobára emlékezik minden létező katolikus mise minden ostya- és serlegfelmutatása, minden protestáns úrvacsora. Történhet-e ennél magasztosabb, szentebb esemény ember emelte falak között? Azután – a hagyomány szerint – e ház földszintjén mosta meg tanítványainak lábát. Áhítattal léptem be a valóban szűk, lépcsős ajtón, csakhogy a sors ezúttal is, mint már oly sokszor rátromfolt minden előzetes várakozásomra. Sok mindenre el voltam készülve magamban, amint végigtekintettem a vénséges, ám világos szobán, de amit a helyiség közepén láttam, az nem volt ott lehetséges elképzeléseim sorában: házigazdaként egy nagy, fehér nősténycica nézett rám unottan, majd mikor szóltam hozzá halkan visszanyávogott. Hozzá léptem, felemeltem, hagyta. Nagyon szelíd és barátságos volt, láthatólag hozzászokott a jövő-menő emberekhez. Egy darabig magamnál tartottam, majd letettem a kőre: azonnal elkezdte nyalogatni a bundáját. Nem kétséges, hogy otthon volt. Itt lakott, talán itt is született a Coenaculumban. Mint a keresztény egyház. Miközben e sorokat írom, nyílván most is ott van. Relatív dolog az ember emelte falak szakralitása.

A kérdésre, hogy mi volt rám legnagyobb hatással Jeruzsálemben, azonnal rávágom: a Gecsemánékert. Ez egy viszonylag kis terület az Olajfák-hegyének tövében, közvetlenül az Óvárost körbefogó bástya keleti falánál, éppen a befalazott Aranykapunál, de már a városon kívül. Négy látnivaló van rajta. A Nemzetek Temploma néven is ismert Halálfélelem Temploma (The Church of the Agony), amely Jézus nagycsütörtök éjjeli halálfélelmének állít emléket. (Istennek hála, ez a templom katolikus kézben van.) Másfél évezredes alapokra épült, klasszicizáló stílusú, modern épület, nincs még százéves sem, de szépsége, művészi igénye magával ragadó. Külön élmény, hogy főoltárának mozaikképeit a halállal szembenéző Krisztusról egy magyar művész alkotta: Muzsinszki Nagy Endre. E templom apró kis kertje a tulajdonképpeni Gecsemáné- kert, illetve az, ami még megmaradt belőle. Van benne 4-5 vénségesen vén olajfa, melyek akár még Jézus korából valók: élő tanúi az eseményeknek. Elképesztően vigyáznak rájuk, vaskerítés, rácsozat és 3-4 főnyi állandó katonai felügyelet védi ezt a kertet a turisták ereklyegyűjtő szenvedélyétől. Ha mindenki csak egy levélkét tépne magának emlékül, egy éven belül nyoma sem lenne Gecsemáné-kertjének. Alig néhány méternyire a kis kerttől, egymás mellett található két felejthetetlen élményt adó barlang. Az egyik Szűz Mária sírja, amely egy több mint kétezeréves, kereszt alakú katakombában található. A bejárat feletti kápolna-szerű építmény a XII. századból való, legmodernebb részét az a lefelé vezető 47 lépcsőfok képviseli, melyet a templomos lovagok a XIII. században „újítottak fel”. Még Krisztus előtti korokból származó sírok is vannak benne. Végül megemlítem, bár szívem szerint ezzel kezdtem volna, a Gecsemáné-barlangot, amely valaha, még Krisztus előtti századokban olajpréselő üzem volt. Aztán, ama bizonyos nagycsütörtökön világfordító események helyszíne lett: Jézus ide tért meg 12 tanítványával az utolsó vacsora után, itt árulta őt el Júdás, itt tartóztatták le, innen vitték Pilátus börtönébe. A mai napig jól láthatóak falán és mennyezetén azok a IV. századi mozaikok, amelyek jelzik: másfél évezrede keresztény kegyhely. Évszázadok óta templomként funkcionál. És ebben a turistacsoportos, eltömegesült, csörtető világban megadatott nekem, hogy teljesen egyedül tölthessek el ott tíz percet.

Mindjárt múlva dél. A mai nap kiemelt programja számomra, hogy meghallgassam az Óvárosban a jeruzsálemi harangokat. A harangozás a legszebb keresztényi – és ami ugyanezt jelenti: európai – zene, az a hangulati aláfestés, amely kétezer éve kíséri életünket, ünnepeinket, temetéseinket, belengi tájainkat. Különleges élményre számítok: egyszerre hallhatom a Szent Sír Templom, az örmény Szent Jakab Templom, az evangélikus templom, a sok más, ilyen-olyan kis templom harangját, na meg azokét, amelyek ugyan kívül vannak az Óváros falán, de elég közel ahhoz, hogy harangzúgásuk elérje az ősi települést: a Nemzetek Temploma, a Dormition, Szent Péter kakasos temploma, és a többi. Aztán dél lesz, fülelek feszülten, de bizony csak a Szent Sír nem túl hangos, nem túl karakteres harangozása jut el hozzám. Némely magyar kisvárosban délben ennél nagyságrendileg élénkebb harangszó dukál. Jeruzsálem harangjainak üzenetét elnyomja a bazár keleti zsivaja, a turisták hangzavara, na és az autóáradat folyamatos dudálása, berregése. Az Óvárosba elvileg nem lehet behajtani, de a taxi, a rendőrség, a katonaság és az ott lakók kivételek, ami azt jelenti, hogy sokszor nem lehet átmenni a másik oldalra a folyamatos forgalom miatt. Tetszik vagy nem tetszik: Jeruzsálem harangjai nem túl messzire hangzanak ma már. Szinte-szinte némák. Süket kor néma harangjai. Gyanítom, az utolsó innen kiindult világüzenet, amely földünk minden távoli csücskébe eljutott, az a haldokló-halkan elrebegett Consummatum est volt. Azóta itt minden erőlködést elnyom az utca közönyös ricsaja. És mégis, és mégis azt mondom: ez itt Jeruzsálem, a Város, amit látni és hallani kellett. Egész utazásom alatt végig ott motoszkált fejemben Proust egy valahonnan felidéződött mondata: „Az igazi felfedezéseket nem új tájakon, hanem új szemmel tesszük.” Óriási igazság van ebben, mélylélektani trouvaille. Az én jeruzsálemi zarándoklatom értékét sem az esetlegesen számbavehető új tájak fogják megadni. Olyanokat látni a tévében éppen eleget. A kérdés az, hogy életeknek és sorsoknak ez az ókorból fenn maradt, forrongó fókusza, ez a vénségesen vén anyaváros, hitek, istenek, nemzetek szülője, a világ legrégibb temetőjének letéteményese, adott-e nekem oly mértékű szemnyitást, hogy általa némileg új színekkel legyek képes látni azt a szakrális csodát, amit magyar nyelvünk két szótagban, négy betűvel így nevez: élet. Úgy érzem, adott.

Szőcs Zoltán

(Forrás: Havi Magyar Fórum)