vissza a főoldalra

 2008.06.20. 

Akkor hát mivégre is?

Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája c. könyvéről

 „A falakon alig maradt vakolat, odaföntről egy jó darabon hiányzott a csatorna, a kapun meg, döntő választ adván a kérdésre, hogy ugyanis minek örökké nyitni-csukni, már nem volt kilincs. Az épületet megközelíteni csak kihordott kúpjai között lehetett, a járdáról lekanyarodó utat pedig, ráadásul közvetlenül a bejárat előtt, egy ottfelejtett vasgerenda torlaszolta el…” – olvasható e néhány sor, majd a többezernyi mondat Krasznahorkai László Az ellenállás melankóliája című regényében. Nem is melankóliába jutunk, hanem magába a történelembe. Megdöbbentem a sorokon. Ezeket már olvastam valahol. Hallottam is 1987-ben a Magyar Rádióban. A műsort én szerkesztettem. Ennek semmi jelentősége nem volt és ma sincs. A jegyzetet viszont Csurka írta. Elmondta, hogyan utazott vonattal Észak-Európába vagy a Baltikumba. Így mesélte! Állok a vonatablakban, egymás után suhannak el a tájak, a városok. Budapest, Pozsony, Drezda. Mindenütt málló vakolat, a pályaudvarokon ácsorgó, üres tekintetű népség. Közép-Európa. Közép-Európa nem akar tartozni sem Kelethez, sem Nyugathoz, valami fogva tartja – Mátyás király, Kant szelleme. Közép-Európa, ha fölé tartom a kezem, forró sebként hat tenyeremre. Gyulladt… és beteg. Csurka 1934-ben született. Sokat látott és sokat tud. Krasznahorkai 1954-ben látta meg a napvilágot, úgy tudom, Gyulán. Hogy menynyit tud, még nem tudom. Ahogy könyvét olvastam és tapasztaltam, tehetséges író. Érdeklődve vártam, mire jut a könyve – Az ellenállás melankóliája –, és mi a végítélet. A regény egyik főhőse – a nagy mellű, 58 éves asszony – a regény végén meghal, el is temetik. A szerző leírja útbaigazításként a biokémiai folyamatot, minek során a test a földben elenyészik a mellével együtt, és porrá lesz. Nekem ez több mint kevés. Én másutt álltam meg. Credo quia absurdum – hiszem, mert lehetetlen –, orrantottam fel Krasznahorkai könyvén, de tovább olvastam az elejétől, és a végéig is eljutottam. A könyv a Magvető gondozásában 1989- ben jelent meg. Soros is támogatta. Pozsonyban külön kiadták 500 példányban. Az 5. oldalon az útbaigazítás tűnik fel. „Telik, de nem múlik.” Az ám! Telik is meg múlik is. Az életünk. Az idő is telik, és egyre inkább rádöbbenünk, hogy az ellenállás nem melankóliába, nem is melodrámába futott, hanem tragédiába. Hiába idéz a szerző könyve elején szirupos operettszöveget, noha ez nyilvánvalóan nem ízlése, ezt helyzetábrázolási megfontolásból teszi. Krasznahorkai vitathatatlan tehetség. Ezt észrevették mások is. Több elismerést kapott rendek és rendjelek formájában, mint Móricz Zsigmond, Márai Sándor és Krúdy Gyula. Csurkáról ne is beszéljünk. Ő semmit. Kitüntetése neki maga a mű. Esterházy Péter meg egyébként is tele van aggatva Kossuth-díjakkal. Krasznahorkai nagyon jó író, de még nem olvastam a legjobb és legnagyobb regényét. Remélem, majd azt is olvasom. Olvastam most viszont Az ellenállás melankóliáját. Nem biztos, hogy ízléses leszek, de elmondom.

 Zavar kissé Krasznahorkai neve. A szerző Gyulán született. A Krasznahorkai szó olyan, mint a Toroczkai, vagy esetleg a Székelyudvarhelyi, Nagykanizsai, Bélapátfalvi, Füzesabonyi László. A gyönyörű nevű szerző első írásműve a Mozgó Világban jelent meg Tebenned hittem címmel. Aztán megjelent a Sátántangó. Ebből Tarr Béla csinált filmet. Utána jelent meg a mi könyvünk, Az ellenállás melankóliája. Jöttek az újabb könyvek: A rombolás és bánat az ég alatt dokumentumregény, melyet 2004-ben adtak ki, valamint számos novelláskötet is az olvasók kezébe juthatott. Krasznahorkai termékeny író. Talentuma van. Megismétlem: nagyon várom tőle a nagy regényt. Ezt tehetem, hiszen a szerző fiatal ember, 1954-ben született. Nem kell tehát beleszentülnie a kitüntetésekbe és a díjakba. Nem hatódom meg a sok és szép nagy mellű nőtől. Mert Krasznahorkai úgy kezdi regényét, hogy szereplői utaznak a vonaton. Ott ül a kupéban Pflaumné műszőrme bundában. Így is látható a ruha alatt is nagy, erős keble. Vele srévizavé egy pálinkától bűzlő pasas ül. Meredten nézi a nőt, illetve a bunda alatt domborodó hajlatokat. Meleg van a vasúti kocsiban. Pflaumné leveszi bundáját meg a kardigánt, melle még nagyobbnak látszik. A pálinkás még jobban néz. A nő feláll és kimegy a vonaton a WC-re, magára zárja az ajtót. Kisvártatva kopogás a WC-ajtón, a pálinkás szól be: én vagyok. Mit mondhatna egy baszingeres pálinkás pasas? Azt, hogy én vagyok. A nő rendőrrel fenyegetőzik. A szittyós átkozódik és lamentál: Hát hogyne, levesszük a bundát meg a szvettert, cicázunk… és semmi. Rohadt szuka. És ez a főhős el. A nagymellű meg – miután leszállt a vonatról – remegve hazasiet. Otthon jó a meleg, kényelmes, szép, zsúfolt az otthon, nippekkel és virágokkal meg meggybefőttekkel teli a ház. Megnyugszik. De megérkezik váratlanul a cselszövő Eszterné, a rendőrkapitány babája. Mit megjön? Betör Pflaumné lakásába. Kéri a nő fiának segítségét tervei megvalósításához. A nagymellű nemet mond. Majd jön a baj. Először Eszterné hazamegy, ágyán négykézlábra áll, és befogadja a részeg rendőrkapitányt. Aztán kibomlik a cselekmény. Ezt már rövidre fogom. Cirkuszosok jönnek a városba, és óriásbálnát hoznak mutogatni a nagyérdeműnek. Felfordulás támad. (Nálunk, amikor gyerek voltam, a városban minden évben megjelent egy óriásbálna, vagy a Globus motoros. Érdekes, ebből soha nem lett baj. Másból viszont igen.) A dolog lényege, hogy a szereplők egy része meghal, a másik része nem. Krasznahorkai regényeinek igazán döbbenetes részleteit idemásolom. Ezek az idézetek az író képességéről vallanak. Íme, az első, a gyerekek kiszolgáltatottságáról. Ne feledjük, korábban diáktúszokat ejtettek Balassagyarmaton a katonatiszt-gyerekek, a Pintye-fiúk. Repülőt és pénzt követeltek. Az egyik gyereket megsemmisítették – így szólt akkor a híradás –, a másikat meg börtönbe csukták. De nézzük Krasznahorkai ábrázoltjait. „…mind a kettőn igazi rendőrkabát volt; a kicsié még a földet verte, a nagyobbiké azonban már csak térdig ért, s ha mulatságosan festettek is benne, hisz ahogy mondani szokás – háromszor is belefértek volna –, az egyiket is, a másikat is olyan ügyesen szabták, olyan pontosan eltalálták az arányokat, hogy már tényleg nem volt hátra más, mint hogy belenőjenek. Na hát…. Ez igazán… – jegyezte meg dicsérőleg Valuska, és indult volna kifelé, de nem tehette, mert a kisebbik ekkor még egy dobozt húzott elő a háta mögül, és alulról felsandítva rá csak annyit mondott, idenézz. Meg kell hát csodáljon egy kihegyezett rudat, amivel mint megtudta, az ellenségnek a szemét szúrjuk ki, el kellett ismerje, hogy a svéd borotvapenge a legjobb, ha el kell vágni az ellenség torkát. És végül be kellett lássa, hogy valóban elég lenne a bedugaszolt tégelyben összegyűjtött üvegszilánkoknak már a fele is, hogy az ellenség italába csempészve eltegyük őket láb alól. Hülyeség. Ezt mind én adtam neki, óvodásoknak való – szólalt meg lekicsinylően a konyhaajtóból a nagyobbik. – De ha akar valami érdekeset látni a bácsi, akkor tessék! És a kabátzsebéből egy igazi revolvert húzott elő. A tenyerébe fektette, aztán lassan elhelyezte rajta az ujjait, s Valuska önkéntelenül is hátrébb húzódva a gyerektől, megszólalni is alig tudott. De hát honnan került ez hozzád? Az most nem érdekes – vonta meg a vállát a fiú. Megpróbálta megpörgetni fegyverét a mutatóujján, de a túlságosan is nagy lendülettől nem sikerült, és nagyot koppanva a padlóra esett.”

 És a regényben a halálok. Halálok, amelyek valamiféle bánatügyből keletkeztek. Ilyen még a világon nem volt. Krasznahorkai megírhatta volna, hogyha volt, miért volt. Végére jutottunk hát a könyvnek. Számos filozofáló fejezetet is ajándékba kaptunk. Hosszúakat, és egy-egy mondat egy könyvoldalnyit is kitett. Vissza- és visszatértem a filozófiákra és bölcseletekre. Hirtelen Cervantes hatalmas regénye jutott eszembe. Don Quijote kútba száll, Sancho Panza engedte le kötélen, és sivalkodott és rimánkodott: Ne menj le uram, ne menj le, az ég szerelmére, ne menj le, mert meghalsz. A nemes lovag csak annyit szólt hű szolgájának: Hallgass, és eressz. Így bizony. Cervantes nem sokat dumált. De a hősei sem. (Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája. Megjelent a Magvető Könyvkiadónál 1989-ben.)

 Győri Béla