vissza a főoldalra

 2008.06.20. 

Friedrich Schiller: Don Carlos

(Bárka Színház Vívóterem)

Az 1759-től 1805-ig tartó, rövidre szabott földi pályafutása alatt Schiller teljes életművet hagyott az utókorra. Drámákat életének minden szakaszában írt, első színdarabját, a Haramiákat 1782-ben játszották. Legismertebb műve az 1784-ben született Ármány és szerelem, a Shakespeare Rómeó és Júliájának gazdag líraiságát megközelítő tragédia, valamint az 1804-ben keletkezett Tell Vilmos, ami a svájci pásztorok Habsburg-ellenes felkelését mutatja be. A Don Carlost, ezt a szabadságeszmétől áthatott művét 1787-ben írta, aminek története a németalföldi szabadságharcba ágyazódik be, s a XVI. századi spanyol önkényuralom elleni küzdelemhez köthető. A dráma ismertségét Giuseppe Verdi azonos című, 1884-ben Milánóban bemutatott operája tette még tejesebbé. A Don Carlos cselekményének mozgató ereje a társadalmi igazság és az emberi szabadság eszméje. Schiller öt évid dolgozott rajta, s a mű nemes pátoszát fokozza az is, hogy nem prózában, hanem Shakespeare ötödfeles jambusaiban, a „blanc vers”-ben írta. A darab úgy indul, mintha fő témája a trónörökös, Don Carlos és a mostohaanyja közti titkos szerelmi kapcsolat lenne. Ebből természetesen következik apa és fiú féltékenysége, kölcsönös ellenszenve. II. Fülöp spanyol király ugyanis feleségül vette fia menyasszonyát, Erzsébetet. Carlos még mindig olthatatlan szerelemet érez volt jegyese iránt. Ezt a helyzetet használja fel céljai érdekében Posa márki, a szabadság és az emberi jogok szószólója, s így a dráma szerelmi és politikai szála egységes indítékhálózattá kapcsolódik össze. A márki ugyanis európai körútjáról egy új állam „merész álomképével” tér vissza Madridba, miután megismerkedett a dráma cselekményének időpontjában, 1568-ban a protestáns Németalföld politikai célkitűzéseivel. Első dolga, hogy megnyerje törekvéseinek Carlost és a királynét, szerelmüket pedig politikai szándékainak rendelje alá. A márki megkísérli Fülöp királyt - bizalmába férkőzve - megnyerni eszméinek, a király azonban csak a nyílt szívű, egyenes embert, a barátot látja meg benne, fennkölt elvei iránt érzéketlen marad. A kölcsönös csalódás után Posa már csak Carlosban bízhat. Erzsébetet is beavatja titkos terveibe, megszervezi a trónörökös szökését Madridból és útját Flandriába, hogy a felkelés élére állva harcolhasson a zsarnokság ellen. A király megöleti a márkit, Carlos barátja holtteste mellet döbben rá feladatára. Szerelmi szenvedélyén felülemelkedve kész vállalni Posa márki örökségét, nagy céljainak megvalósítását. Megható jelenetben búcsúzik el a királynétól, s elindul, hogy szorongatott népét megmentse a zsarnok kezétől. S épp ebben a pillanatban éri el végzete: a lesben álló király elfogja, s kiszolgáltatja a főinkvizítornak.

A Bárka Színházban ez év március 21-én, Alföldi Róbert rendezésében volt a premierje a Don Carlosnak. Már a szórólapokon és plakátokon is feltüntették, hogy az előadást csak 16 éven felülieknek szánják, s ezzel tökéletesen egyet lehet érteni. Alföldi – saját bevallása szerint – soha nem magát a drámát akarja bemutatni, hanem azt, amit belőle kivált az írás. Most sem cselekszik másként. Ebben a Carlosban egy csepp méltóság, elhivatottság nincs, a nagyérdemű csak egy zavart elméjű, fordított Hamletet láthat, aki az állig felöltözött szereplők között alsógatyában grasszál,  egy idő múlva felöltözik, viszont nem sokkal később – fiúi tisztelete jeléül mint valami Szent Ferenc - csupaszra vetkőzik az apja előtt. (A férfiak teljes pőresége most kezd tért hódítani a színpadon és filmvásznon egyaránt, ugyanis a nők meztelenkedése már unalmas, egészen konzervatív...) Persze azért fedetlen női keblekben is gyönyörködhetnek a Bárka nézői, Eboli hercegnő derékig levetkőzik, úgy ajánlkozik fel Carlosnak. Posa márki és Carlos között is nem egészen egyértelmű a viszony, nem elvbarátság köti őket össze, inkább egymást szeretik, mintsem a szegény németalföldiek ügyét. Carlos azonban Domingóval is meleg barátságot ápol, a viszontlátás örömében birkóznak egymással egy kicsit. Alföldi koncepciójából teljes mértékben hiányzik a közjó, a szegény, elnyomott nép szolgálata, csak a szerelmi szálak gabalyodnak össze benne. Furcsa, sötét, falakkal körbezárt világban bolyonganak a szereplők, és egy hangyányi emelkedettség nincs ebben a produkcióban, katarzisról pedig szó sem lehet. A színészek a legjobb tudásuk szerint játsszák el azt, amit a rendező rájuk bízott. Makranczi Zoltán tétova, önmagával meghasonlott alaknak formálja meg a címszereplőt, akit ide-odadobálnak az események. II. Fülöpöt Seress Zoltán nemes méltósággal jeleníti meg, egyszerre tiszteletet parancsoló és könyörtelen uralkodó, gyötrődő és féltékeny férj, érző szívű és nagylelkű apa. Ilyés Róbert Posa márkija inkább afféle intrikus, mintsem a jó ügyért harcoló szabadsághős. Tompos Kátya Erzsébetet elfojtott indulatú, félreállított asszonyként viszi fel a színre, Varga Anikó Ebolija a viszonzatlan szerelem mártírja. Ez a minden nemességtől megfosztott Don Carlos nem egy példamutató régi történet, inkább valamiféle apa-fia közötti generációs különbségen és a nő fölötti küzdelmen alapuló mai sztori.

 Dr. Petővári Ágnes