vissza a főoldalra

 2008.06.20. 

Csurka István beszéde jún.4-én, a Turulnál

Kedves magyar testvéreim!

 Időszerű szavak felidézésével kezdem emlékezésemet ez alatt az ősi magyar jelkép alatt. Budapest bűnös vezetése, a Demszky-féle SZDSZ –es és MSZP-s többség újra lebontásra ítélte ezt a szobrot. Sérti őket a magyarság több ezer éves távolságból, a Meotiszi ingoványok, a mezopotámiai síkságok szabadságából idehozott ősi erőt sugárzó harci jelképe, mert azt szeretnék, ha a magyar ember engedelmes bábbá silányulna a kezükben, csak mosogatna nekik és csak takarítaná fényűző lakóparkjaikat, éhbérért, és elfelejtené a múltját. Az ember, akinek kiesett az emlékezete, élőhalott, a társadalom, amelyik nem szerves folytatódása saját múltjának, kihaló öntudat és akarat nélküli társadalom. Csorda.

 Amikor vitéz Nagybányai Horthy Miklós csapatai élén, fehér lován, 1919. november 16-án bevonult a fővárosba, majdnem ugyanilyen állapotokat talált, mint amiben most élünk. A főváros volt a Károlyi Mihály-féle senkiháziak, gazemberek, korrupt csirkefogók őszirózsás forradalmának helyszíne, és utána, belőle következően a Kun Béla-féle 133 napos véres kommunista szovjet terror főfészke. Milyen ember Demszky Gábor, aki le akarja bontatni ezt a szobrot? Akarnok, mint Károlyi Mihály. Annyit ért a városvezetéshez, mint Linder Béla a hadügyhöz: nem akarok többé katonát látni. Korrupt, mint az összes népbiztos. És nem mellékesen zsidó, mint Korvin-Klein Ottó, Szamuelly Sámuel Tibor, és Kun Kohn Béla. Teljesen jogosak és igazak voltak tehát Horthy Miklós szavai, aki akkor, bevonulásakor, többek között a következőket mondta az őt és csapatait üdvözlő polgármesternek válaszul: „Nem vagyok abban a lelkiállapotban, hogy a város küszöbénél megszokott frázisokat használjak. Igazságérzetem megköveteli, hogy, minden kertelés nélkül azt mondjam el, amit e pillanatban érzek… Szerettük és becéztük ezt a Budapestet, amely az utolsó években a magyar nemzet megrontója lett. Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost. Ez a város megtagadta ezeréves történelmét, ez a város sárba tiporta a nemzet koronáját, sárba tiporta a nemzet színeit és vörös rongyokba öltözött. Börtönbe vetette és elűzte hazájukból a nemzet legjobbjait, azon kívül elprédálta összes javainkat… Katonáim, miután betakarították a földekről az Isten áldását, fegyvert fogtak a kezükbe, hogy rendet teremtsenek a hazában. Ezek a kezek nyitva vannak a testvéri kézszorításra, de büntetni és sújtani is tudnak, ha kell.” Amikor ezek a szavak elhangzottak, már javában folyt a versailles-i békekonferncia, amelyben megásták a magyarság sírját. Az Amerikával 1916-ban kiegészült antanthatalmak, Anglia és Franciaország, győzelmüket úgy érték el, hogy a központi hatalmak, Németország és Ausztria- Magyarország fővárosaiban, és végül egész államszervezetében a liberális, zsidó kézben lévő sajtó segítségével, aknamunkával, és a kétségtelen anyagi nehézségeket kihasználva belső összeomlást idéztek elő, és az így létrejött zűrzavart elnevezték forradalomnak, a kormányok nem letették, hanem eldobatták katonáikkal a fegyvert. Nem akarok új történelmet írni, tudom, s ezt Tisza István is elismerte az Országgyűlésben: ezt a háborút elvesztettük, azonban a béke ilyen fokú elvesztéséhez, a román csapatok akadálytalan Budapestig nyomulásához Károlyi Mihály, Linder Béla, Jászi Oszkár és Lukács György, valamint Kun Béla és Korvin Ottó közreműködésére is nagy szükség volt. A magyar tragédia, amelyet mi könnyes szemmel a Trianon Palotához kötünk, ahol a küldöttségünkkel ezt aláíratták, itt dőlt el, Budapesten. A mai, az új, a végső Trianon is nagymértékben itt dől el, a Demszky-féle orgazdák közreműködésével.

De ahogy – állapítsuk meg tárgyilagosan – 1918-19-ben is megoszlott a felelősség Károlyi Mihály és bandája és a Monarchia magyar uralkodó rétege között, annak meghunyászkodása és gyávasága következtében, most is megoszlik Demszky és bandája és az őket eltűrő nemzeti középosztály között. A Gyurcsány-kormánynak és a Demszky-féle semmilyen tekintetben nem magyar városvezetésnek nincs egyetlen egyenes lépése. Metróépítés, BKV, útfelújítások, közművek, távfűtés, lakáspanamák és eladások, utak, hidak, iskolák, kórházak – sehol törvényes, összefonódástól, csalástól mentes eljárásokat, privatizációkat nem találunk. Ráadásul a csalások, sikkasztások sorra le vannak leplezve és mégsem történik semmi. Hosszú évek óta nem tudjuk, hogy kik és miért jönnek Budapestre lakni, hogyan és milyen pénzekből szerzik meg lakóparki lakásaikat avagy a legjobb budapesti lakásokat. Még feltételezni is antiszemitizmus, hogy esetleg az innen kisíbolt, metróépítésben, kátyúzásban, közműeladásban szerzett milliárdok épülnek bele ezekbe a luxusokba. Nem tudunk semmit. Mi, helybeliek, adófizetők, semmiről nem kapunk elszámolást. Ha felvetjük, hogy hol a pénz, fasisztának minősítenek bennünket, s még szerencse, hogy nem lőnek tarkón bennünket, s nem akasztanak fel, mint Szamuelly és Korvin Klein Ottó pribékjei akasztották fel sorra a magyarokat. Mi nem tudjuk, ők azonban nyilván tudják. És ez megalázó különbség. A helyzetünk minden órával rosszabbodik, pontosan úgy, ahogy 1918 októbere után, Linder Béla bájos kijelentése után szűkült az ország. Most is, percről percre szűkül a magyar élettér. Nyitva vannak a határok, folyamatosan áramlik ki a magyar fiatal értelmiség, az itt szerzett diplomás, szakértelemmel bíró ember, s fogad el Nyugaton alantas munkát is, mert itthon nem tud megélni. Dél- Békésben, a román határ mentén román emberek vesznek olcsó ingatlant és innen járnak át Aradra dolgozni. Nem is volna ezzel semmi baj, ha ez kölcsönös folyamat volna, minden irányban és ha nem a magyarországi kilátástalanság, a magyarországi nemzet- és népellenes kormányzás, rablás, kifosztás idézné elő ezt a kivándorlást. De az idézi elő. Demszky és Gyurcsány. És van valami bajuk? Nem élnek, mint Marci Hevesen? Kaptak egy-két paradicsomot, egy-két tojást, az se volt záp, mert már igazi záptojás sincs. A kivándorlás nem játék, egy ilyen kicsi és rendkívülien fogyatkozó nemzet életében. S ez a kivándorlás sokkal drámaibb következményű, mint a 20. század eleji, a Tisza korában lezajlott kihajózás Fiuméből volt. Az a kivándorlás most hiányzik. Azok a népi milliók meg akik a két háborúban elestek, a nemzet, a nép génállományából hiányoznak, ezek a fiatal magyarok, akik kitaníttatva most Angliában, Amerikában, Európában vesznek el, a magyarság számára már most hiányoznak. Hiányzik a fiatalságuk, az aktivitásuk, a munkájuk és a kritikájuk. Hiányzik a fiatal akarat, amelyik a nemzet javára és a közösség érdekében akarja megváltoztatni a világot. S ezt pontosan tudják azok, akik a kivándorlást szervezik, akik rásegítenek és közben sajnálkoznak vagy éppenséggel kárörvendenek. Magyarországon azért nincs munka és azért nincs a munka tisztességesen megfizetve, s azért eszméletlenül magasak a járulékok és a munkát terhelő elvonások, hogy ez az állapot, a kivándorlás és a pangás állapota bekövetkezzék. Nemcsak a nemzetközi tőke és a zsidó nagytőke nagyobb profitja miatt ekkorák a terhek és ennyire kicsi a munkabér, hanem azért is, hogy legyen kivándorlás, vérveszteség, ürüljön ki az ország. Ne maradjon itt csak a megfáradt, a tehetetlen, az ápolásra szoruló. Attól aztán már csak az ápolást kell megvonni, mondjuk el-hospinvesztálni. A harmadik és végső Trianon országában ma képtelen, sőt démonikus, ismeretlen eredetű dolgok történnek. Tegyük most félre a mindennapi témákat, a kormány sötét üzelmeit, Demszkyék korrupcióját, a hazudozást és a csalást, a nemzetközi szemfényvesztést. Olaszliszkán, egy többnyire már cigányok által lakott, egyébként irodalmilag híres faluban nappal, a nyílt utcán a feldühödött cigány tömeg agyonver egy közlekedésben vétlen és az áldozatának segítséget nyújtani kívánó tanárt. Ezúttal nem a büntetőeljárásról akarok szólni, amely folyamatban van, hanem az esetről, a lincselésről, az elállatiasodásnak a magyar földön eddig ismeretlen fokáról. Lehet, hogy ezek a cigányok a nyomornak olyan mélyén élnek, ami vadállattá teszi őket, lehet, hogy ez a nyomor felmentést ad, lehet, hogy az alkohol és a kábítószer is – de a rendszernek, amelyben ez létrejött, amelyben ez az elállatiasodás kifejlődött, semmi nem ad felmentést. És ez a rendszer a liberalizmus, az emberi jogok rendszere, amely mindent megenged, amelyben a nagyobb profitért mindent szabad. Olaszliszkáért a bankok, a nagytőke, a neoliberális politika, a haszonpolitika és a hospinvesztpolitika felelős, amely hagyta, hogy tízezrek – ha nem többek – ennyire elállatiasodjanak a digitális televíziózás bevezetése előtt néhány évvel, a színes televízió korában. Kaposvárott, egy gimnáziumban két tizenhét éves diák agyonvert és vízbe fullasztott, előre kitervelten egy harmadikat, a padtársukat, korábbi barátjukat, legalábbis a hírek szerint. Ilyen eset a magyar iskolatörténetben, azt hiszem, még nem fordult elő. Gyilkosság egy gimnáziumban, Magyarországon így még nem fordult elő. Igaz, a nyomozás még állítólag kezdeti szakaszában van, de a nagyközönség a lényegéről, arról, hogy mindez hogyan volt lehetséges, hogy milyen légkör uralkodik az iskolában, nincs bent valami sátánista szekta, nem valamilyen ferdültség az oka a történteknek és mindenekelőtt, hogy hogyan lehetséges, semmi tájékoztatást nem kap. Józan ésszel beláthatatlan, hogy a két gyilkos és esetleg maga az áldozat is, ne állt volna valamilyen különleges ráhatás, tudatbefolyásolás alatt, és hogy ezt sem a szülők, sem a tanárok nem vették észre. Ha pedig nem állott, akkor még nagyobb a baj, mert akkor a társadalomnak és intézményeinek van egyes személyiségekre ilyen hatásuk. Akkor ez csak az első eset. Lehet, hogy lesz, aki megcáfol, cáfoljanak is, alig várom, de én ezekből a jelenségekből a társadalom végső felbomlását olvasom ki, és látom a sötét kezet is, amely megszorongatja egyesek szívét, hogy aztán megrökönyödést és félelmet keltsen a tömegben, az összességben. Ezek ma nem véletlenek. Mint ahogy a választási csalások sem véletlenek, és az Országos Választási Bizottság összetétele sem véletlen. Mint ahogy az Alkotmánybíróság elleni, egyre gátlástalanabb hangulatkeltés sem véletlen. Nekem is volt és van is fenntartásom e testülettel szemben, de mindig magamba fojtottam, vagy nagyon szőrmentén fogalmazva adtam elő, mert akárhogyan is, egy ilyen legfelsőbb intézmény erkölcsi tekintélyét nem illik kikezdeni. Nem lehet durván és önző módon támadni, mert akkor Károlyi Mihályhoz jutunk, és Károlyi után Kun Bélához. Most azonban éppen ez a cél. Trianon 2008-as gyászünnepén ezt mindenképpen el kell mondani. Az ország kifosztása nagyjából megtörtént, ami még hátra maradt, azt széthordják a kisebbségi kormányzás ideje alatt, most a lelki összetartozás eresztékeinek elvagdosása van soron. Ne legyen értéktisztelet. Ne legyen önfegyelem. Ne legyen szolidaritás. Ne legyen szabadságvágy. Ne legyen magyarság. Most nem a területi, hanem a lelki csonkolás idejét éljük. A gyarmatosítóknak és a megszállóknak csak egy öntudatlan masszára, bérmunkásra és lelki proletár rétegre van szükségük. Az öntudatos magyar ellenség. Ezért most hallgatni, nem ellenállni, kivárni, avagy különösen komázni és haverkodni velük egyszerűen hazaárulás. Most túllőttek a célon, a népszavazás rájuk borította az asztalt, soha ilyen gyengék még nem voltak, csak a zsidó nagytőke kegyelemkenyerén élnek, most kellene megszabadulni tőlük.

 Trianon gyászünnepélyén ismét kijelentem: nem kormányváltásra, hanem rendszerváltásra van szükség, nem tatarozás kell, hanem új alapok lerakása és magyar Magyarország. Szeretném, ha június 27-én újra találkoznánk, és a nagy erdélyi tüntetés huszadik évfordulóján ismét számot vetnénk helyzetünkkel – az őszi nagy összecsapások előtt. Ennek az ősznek forrónak kell lenni – számukra. Ennek az ősznek mindent tisztázni kell. Győzelem, vagy végső Trianon. Győzelem vagy Szibéria!

 (Forrás: Magyar Fórum)