Függetlenség

2008.06.27.

Drezda tűzviharban

David Irving: Apokalipszis 1945. c. könyvéről

Szörnyű volt Hirosima. Szörnyű volt Nagaszaki. És a szörnyűségek szörnyűsége volt Drezda 1945. február 12-13-án. A sok országból kitiltott – állítólagos holokauszttagadás miatt – David Irving 30 éven át gyűjtötte adatait a szűz célpont, Drezda városának angolok és amerikaiak által végrehajtott terrorbombázásáról. A könyv közzététele rettenetes izgalmakat váltott ki. Az előszóban azt olvasom a 2005-ös budapesti kiadású könyvben, hogy a szerző megközelítése annyira kiegyensúlyozott és precíz, hogy nem is tükrözi a történet teljes, borzalmas igazságát. Ami végbement, nem kényes ízlésű embereknek való olvasmány, noha a legrosszabb természetesen a maga egészében sohasem lesz elmondható. Azok az emberek, akik képesek lennének elbeszélni, meghaltak azon az éjszakán, nem hirtelen halállal és nem is könnyen, hanem a legborzalmasabb módon. Egyszerűen elégtek. Egyszerűen a bombák darabokra szaggatták őket. A tűzvihar okozta oxigénhiányban megfulladtak. Egyszerűen beleégtek a flaszterbe, úgy mint Hirosimában az árnyék.

A II. világháború végén a szövetséges hatalmak mindent elkövettek annak érdekében, hogy végleg térdre kényszerítsék Németországot németföldön. Erre a feladatra évek óta készültek. Tűzviharokat okoztak a német városokban, és ezekben a tűzviharokban minden ház, minden élőlény, minden fa és minden víz elpusztult. Az előkészületek során Hamburg 1943 júliusában kapott egy tűzvihart. Sok-sok ezer ember esett áldozatul. Ezt követte a Kassel elleni támadás az év októberében. Ott is pusztított a bomba és a tűz mindent, amit elért. Ezek a légitámadások, ezek a bombázások egy célt szolgáltak: elpusztítani a polgári lakosságot, és azonnali fegyverletételre késztessék Hitleréket. 1945. április 30-ig még azonban 3 hónap volt hátra. A terrorbombázás célját nem érte el, ezzel szemben több mint 100 ezren – gyerekek és öregek – lelték halálukat a tűzben, és nagyon sok hadifogoly. A szövetséges hatalmakat semmi nem érdekelte. Ez a februári három nap a világtörténelem legszégyenletesebb három napja. Igaz, a világtörténelem produkált már más szégyeneket is. Annak idején Amerikában tízezer számra deportálták az indiánokat. A nőket az egyik táborba, a férfiakat a másikba szállították. Egymástól ezer kilométernyi távolságra, nehogy szaporodjanak, nehogy megöleljék egymást. És ha már Amerikánál tartunk: David Irving másik könyvéből tudjuk, hogy a szövetségesek szisztematikusan készültek a német nép kiirtására a háború után. Roosevelt, a tolókocsis elnök kedvtelve tanulmányozta a terveket. Olyan berendezés prototípusa is elkészült, amely óránként ezer német férfi ivartalanítását végezte volna el, nehogy tovább szaporodjon a német. Nem kell sokáig tallóznunk a történelemben. Mi volt az a Gulág? Mennyien is pusztultak el? És mi volt Németországban a háború után? Mennyit is gyilkoltak meg? Drezdában a számítások szerint hatvanezer és kettőszázezer közötti ember pusztult el két éjszaka alatt. Máig sem tisztázódott, hogy mennyien lelték halálukat a vizekben. Az iszonyatos – több száz fokos – hőség elől, mert hisz lángolt az egész város az égig, az emberek víztározókba menekültek. Volt, aki tudott úszni, de őket meg a tározó aljára sodorták azok, akik nem. Egyébként is reggelre az iszonyatos hőségben kiszikkadtak a tározók, a víz elpárolgott. Ezeket a részleteket mértéktartóan írja le David Irving. A szűz célpont, Drezda, 600 ezer lelkes város volt ebben az időben, és ott-tartózkodtak 400-500 ezren a menekültek és hadifoglyok, köztük angolok is. A szövetséges hatalmakat ez nem rettentette meg. A totális terrorbombázást végrehajtották. Ha már a lakosság számánál tartunk, azt is le kell írnunk, hogy Drezda nem volt katonai fellegvár. Ipari sem. A művészetek fellegvára volt és a menekülteké. Voltak benne gyárak, de ahhoz képest jelentéktelenek, hogy bombázni kellett volna azokat. S a könyv végén arról is tudomást szereztünk, hogy a teljes bombázás szinte megkímélte a vasúti pályákat, a közlekedési csomópontokat, általában azokat a célpontokat, melyek a későbbiek során a szövetségesek számára Németország leigázásához szükségesek voltak. Drezda a szépség városa volt. Többek között a porcelán gyártás otthona. Az egyik pilóta meg is jegyezte a levegőben, Drezda fölött: minden porcelánt összetörtünk. Drezda a szellem városa is volt. Itt jegyzem meg, mert ez is történelem: 1882-ben itt rendezték meg az Európai Antiszemita Kongresszust, Albert szász király fővédnökségével. Ez a tény viszont rajta volt Drezda számláján. Emberre, német emberre nem volt szükség. Jól tudjuk, a II. világháború kirobbantása a németek számláján van. Jól tudjuk, a fasizmus embertelen világot teremtett. De David Irving könyve nyomán azt is tudjuk, hogy az öncélú pusztítás Churchill angol miniszterelnök számlájára írható. Hiába neveztek ki később egy bűnbakot, aki Angliában az egyesített légierő parancsnoka volt.

Idézzünk az Apokalipszis 1945. című könyvből: „Szászország fővárosa teljes mértékben védtelen város volt, a védtelen városra vonatkozó hágai egyezmény teljes értelmében. Ráadásul nem voltak benne elsőrendű ipari, stratégiai, illetve katonai célpontok. De Sir Arthur Harrist és amerikai partnereit a háború megnyerése és nem a nemzetközi jogi megfontolások érdekelték. A történész szerző felteszi a kérdést: hogyan jutott el odáig Németország egyik leggazdagabb és leggyönyörűbb városa, amelyben több mint egymillió állandó lakos és menekült tartózkodott, amíg végül 1945. február 13-án éjjel 10 óra 15 perckor megkezdődött ellene a 14 órán és 15 percen át tartó támadás. …A város nagyszámú hadifogoly tartózkodási helye is volt. Az angol bombázó parancsnokság a nemzetközi vöröskereszttől pontos tájékoztatást kért a szövetséges hadifoglyok elhelyezéséről.” A németek a hadifoglyok elhelyezésében tartották magukat a nemzetközi szerződésekhez, az angolok nem. Érdekes a történelmi szituáció. Drezda lángolt, a németek hullottak. De hol tartózkodtak ezekben a napokban a világ urai? „Hitler Berlinben volt, a bunkerében. 1945. január 29-én a késői órákban hagyta el Londont Churchill. Egy végső minisztertanácsi ülés után, amelyet a London elleni tovább folytatódó V-támadások miatt a föld alatti háborús teremben tartottak. Franciaországon keresztül Máltába repült, ahol találkoznia kellett az Amerikai Egyesített Vezérkar fejeivel, és Roosevelttel, mielőtt tovább folytatja útját Jalta felé.” „Az angol miniszterelnök 1945. február 11- én a krími konferencia végén minden bizonnyal ugyanolyan elfoglalt volt, mint annak kezdetén. Nem volt semmi oka sem, hogy a korábban nyomatékosan kért (a szovjetek által kért) támadást Drezda ellen most lefújják. Február 13-án ezen a napon szállt fel újra Churchill és kísérte a Cunnard-társaság »Franconia« tengeralattjáróra, amely rájuk várt, hogy útnak induljanak a Krím-félszigetről. A luxushajó fedélzetén lordokhoz illő dőzsölés közben azon vitatkoztak, hogy legközelebb milyen országba látogatnak. A miniszterelnök feladata volt a hajón lévő társaság felköszöntése aznap este 8 óra 30 perckor; ezt megelőzően először fél órán át vigyázzállásban tartotta a tengerészeket, akik a hideg Fekete-tengeri szélfúvásban vacogtak; brutális hatalomfitogtatás volt. Németországban 11 óra 30 perc volt. Hétezer pilóta volt most fenn a levegőben, és tartott Drezda felé.” Tehát a tengernyi repülőgép fent a levegőben és a mesterbombázó Mosquitója a célváros felé közeledett, Smith bekapcsolta a TR.1143 jelű ultrarövid adóját, megtörte a rádiócsendet Németország fölött. „Mesterbombázó a vezérjelzőnek: mennyire hall Ön engem? Vége A vezérjelző, Topper hadnagy azt válaszolta, hogy a mesterbombázót »ötös erősségen« világosan hallja.” Majd egy kicsit lejjebb: „Aztán eljött az ideje, hogy először rárepüljön a célpontra. A Központi Pályaudvar fölött még mindig 2000 láb magasságban volt. Lassan, fokozatosan kezdett lejjebb ereszkedni, közben a szemét folyton a magasságmérőn tartotta. A céljelző bombák 700 láb magasságban történő barometrikus robbanásra voltak beállítva. Ha ennél lejjebb oldja ki azokat, a kis repülőgép valószínűleg lángba borul. Szeme nyomon követte a Központi Pályaudvar vasúti síneit és jobbra, a folyó irányában körbejárt. A vasúti hídtól balra fekszik a jelzőpontja, a kerékpárstadion. Mihelyt olyan helyzetbe került, hogy megkezdhette jelző tevékenységét, bemondta mikrofonjába: »Vezérjelző. Hajrá!« Így figyelmeztette a többi jelzőket, akik egyébként jelölőútjukat kezdenék. 2000 láb magasságból 800 láb magasság alá bukott le a Mosquito és kinyitotta a bombaajtóit, mihelyt a célzóponthoz vivő egyenesbe ért. Topper most bekapcsolta az automatikus kamerát. Az első felvillanó robbanás Drezda-Friedrichstadt kórházát, Közép-Németország legnagyobb kórházkomplexumát célozta, amint a lencse mutatta. A kamera megörökítette a bombatartóból kihulló 1000 font súlyú céljelző bomba képét: a bordázott fémtörzs árnyképe fenyegetően vetődött rá a kórház területén egy kis, hosszú épület tetejére, ami a Katolikus Öregek és Betegek Otthonának adott szállást.” Hogyan működtek a bombák, ezek a szörnyszülöttek? „Este 10 óra 15 perckor kezdtek hullani a bombák Drezdára. Topper hadnagy, a vezérjelző felhívta a mesterbombázó figyelmét az óriási, 4000 és 8000 font súlyú, egész háztömböt romboló bombák jellegzetes, lüktető robbanásaira. Ezeket úgy tervezték, hogy széttörje az ablakokat és letépje a háztetőket a drezdai Óváros igen gyúlékony épületeiről, amik némelyike több, mint 1000 éves. Egy élénk kék villanás törte meg a sötétséget, amikor egy, a célszektortól messze lehullott bombasorozat felrobbant. A pilóták később rájöttek, hogy egy elektromos berendezést ért biztosan a találat. Irányító a mesterbombázónak: Úgy tűnik, hogy a bombák szépen hullanak. Vége!” „Igen, irányító. Nagyon szépnek tűnnek.” Ez volt a bombázás első hulláma, ezt követte a második, de az első hullám teljesen lángba borította a várost. Február 14-én hajnali 2 órakor, a második csapás végén 100%- os felhőzet sötétítette el az eget. De a város iszonyatos fényben égett. Megint csak betű szerint idézünk: „Drezda gyakorlatilag szűz város volt. Ugyanazt a bánásmódot lehetett alkalmazni ellene, mint Hamburg ellen. Először rombolóbombákkal szétzúzni az ablakokat és háztetőket, majd gyújtóbombazáport szórni, amelyek lángba borítják a házakat, és vörösen izzó szikráik forgószeléből tűzvihart támasztanak, amely behatol a törött ablakokon és szétzúzott háztetőkön, lángba borítva a függönyöket, szőnyegeket, bútorokat és a háztető faanyagát. A második bombázó hullámnak csak annyi rombolóbombát kell magával vinnie, amennyi szükséges ahhoz, hogy a tüzek szétterjedjenek.” „Ezalatt Drezda legnagyobb részén a szirénák némák maradtak. Az első támadás alatt az áramszolgáltatás károsodást szenvedett, és az embereket a második támadás meglepetésszerűen érte.” „Azon a reggelen Adolf Hitler 6 óra 14 perckor került ágyba. Sohasem feküdt le addig, amíg az utolsó repülőgép el nem hagyta Németország légterét. Kimerültségtől gyötörve kelt fel délután egy órakor, és az a hír várta, hogy Drezda lángokban áll, és amerikai bombázók jöttek el újra, hogy teljessé tegyék a tömeggyilkosságot. Az első két terrorbombázó hullámot az angolok és a kanadaiak, a harmadikat az amerikaiak követték el.” Céljuk az volt, hogy Németországot azonnal térdre kényszerítsék. Azt írja David Irving: „A Drezda elleni légitámadások nem azért nem eredményezték az azonnali kapitulációt, mert nem volt elég nagy a rombolás. Egyetlen éjszaka alatt a városból több, mint 1600 acre terület pusztult el, ugyanakkor Londonból az egész háború alatt a légitámadások következtében még 600 acre nagyságú terület sem károsodott.” Bevégeztetett. Drezdát három hullámban porig bombázták és alázták. A következő sorokat olvasom a könyvben: „Sohasem gondoltam volna, hogy ily sok módon érheti utol az embereket a halál. Sohasem számítottam arra, hogy ilyen állapotban látok embereket betemetve, elégve, elhamvadva, szétszakítva, halálra zúzva. Volt úgy, hogy az áldozatok békésen alvó embereknek tűntek, máskor gyötrelmes volt az arckifejezésük. A tornádó majdnem meztelenre vetkőztette őket. Voltak összeroncsolt testű keleti menekültek, csupán rongyos öltözékben, és halottak az Operából ünnepi ruhájukban. Egyik helyen az áldozat egy formátlan darab massza, másutt egy pléhvödörbe lapátolt hamuréteg. Az egész városban az utcákon végigsodorta a szél a rothadásnak induló hús semmi mással össze nem téveszthető szagát” – mondta Hanns Voight, a drezdai VNZ-ben a Meghalt Személyek Osztályának vezetője (Abteilung Tote). A támadások után az angol és amerikai illetékesek minden dokumentumot összegyűjtöttek, és elszállították Londonba meg Washingtonba. Drezda elpusztítását a szovjetek iránti kedveskedésnek szánta Churchill. A Vörös Hadsereg karosszékből nézte végig Drezda bombázását. Majd amikor a tüzek kialudtak, „a Vörös Hadsereg tisztjei benyomultak a Minisztérium épületébe és az értéktárgyak teljes gyűjteményét (a jegygyűrűkkel együtt) minden további nélkül hadizsákmányként elszállították a Szovjetunióba. Elrabolták a megfizethetetlen értékű festménygyűjteményeket is, köztük a Sixtusi Madonnát, amely egy vasúti alagútban túlélte a légitámadásokat. A VNZ Drezda-Laubegestban lévő szervezetének több, mint 3000 dolgozóját kilakoltatták hivatali helyiségéből, és minden azonosítási tevékenység megszűnt. Hanns Voigtot utasították, hogy hivatalát és dokumentumait helyezze át a Drezda-Leubenben lévő Városházában. Három hivatalnokát megtarthatta. Az új áldozatok nyilvántartásba vételére irányuló minden próbálkozás szükségképpen megszűnt, és Voigh hivatalnoki karának munkája helyébe a 80-90 ezer betűrendes karton további feldolgozása lépett, amiket Voigh az ismert és ismeretlen áldozatokra vonatkozóan a légitámadásokat követő hónapok alatt összegyűjtött.”Az ám, a jegygyűrűk! A németek a halottak azonosításának érdekében a jegygyűrűket lehúzták vagy levágták az áldozatokról. Ugyanis német szokás szerint a gyűrűk belső felületén gazdáik monogramját vésték be. Ez múlhatatlanul szükséges volt az azonosításhoz. Sok vedernyi gyűrű nem szolgálhatta a pusztítás halottjainak azonosítását. Az oroszok hazavitték. A II. világháború története még ma sem ismert az emberiség előtt. Töméntelen a hazudozás. Töméntelen a történelemhamisítás. Évekkel ezelőtt Drezdában ezrek és ezrek emlékeztek a tűzviharra, az infernóra, és kijelentették: Drezda elpusztítása is holokauszt. Az akkori német kancellár, aki ma az oroszok alkalmazottja, Schröder, kikérte magának a holokauszt fogalmának kiterjesztését. David Irving igyekezett tárgyszerű lenni. Ezért üldözik hazájában és Európában szerteszét. Rendkívül nehéz és keserves olvasmány, de el kell olvasni.

(David Irving: Apokalipszis 1945. Drezda elpusztítása. Gede Testvérek Bt. Budapest, 2005.)

Győri Béla