vissza a főoldalra

 2008.06.27. 

A népdal maga a teljesség

Beszélgetés Budai Ilonkával.

– Felpécen, egy, a Sokoró lábánál elterülő községben született. Ez mennyiben határozta meg pályaválasztását?

 – Igazság szerint nem is Felpécen, hanem a községhez tartozó tanyavilág központjában, Halipusztán születtem. Ez egy hat házból álló kis tanyaközpont volt. Egyéves voltam, mikor Gyömörére költöztünk. Így az összes meghatározó emlékem, ami a falusi életmódhoz fűz, mind Gyömöréről származik. A községben egy olyan mélyen hívő, katolikus közösségnek lettem a tagja, ahol az ünnepek még nem veszítették el jelentőségüket. Sajnos, manapság, főleg a városokban, az ünnepekre való felkészülés kimerül a vásárlásokban. Emlékszem a gyönyörű karácsonyi mendikálásokra, pásztorjátékokra, a pünkösdi virágszőnyegre és rózsasziromszórásra. Az úrnapi körmenetről pedig azok a szép sátrak jutnak eszembe, amiket mi is építettünk, s a jázmin és a fehér liliom illata egy egész életre belém ívódott. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy egy csodálatos házaspárt kaptam szülőnek. Édesapám és édesanyám is gyönyörűen énekeltek, s nagyon szerettek dalolni. Tízéves koromig nem volt rádiónk, s tízen hétéves voltam, mikor megvettük első televíziónkat. Estéink meghittek és szépek voltak. Édesapám három és fél évet töltött orosz fogságban, s így nagyon sok történetet mesélt nekünk, de érdekes módon nem a szenvedéseit, hanem azokat az eseményeket domborította ki, melyeket a megmaradás és a túlélési ösztön motivált. Elmondta: miként segítették egymást, hogy tartották a másikban a lelket. Bizonyára a mesélőkedvet édesapámtól örököltem. Édesanyám énekkel altatott, énekkel ébresztett bennünket. Ezek egy életre meghatározó élmények. Később minden iskolai rendezvényen énekeltem, a kórusban pedig rám bízták a szólót. A ménfőcsanaki gimnáziumba jártam, s ott találkoztam a pályafutásomat igazán meghatározó egyéniséggel, Asbóth Márta tanárnővel. Ő készített fel a különböző kulturális versenyekre, s 1968-ban a Ki mit tud? és a Nyílik a rózsa vetélkedőkre. A tanárnő nem csak az erdélyi népdalokkal ismertetett meg engem. Magyar szakos volt és jól ismerte az erdélyi irodalmat. Tamási Áron, Kós Károly könyveit ajánlotta nekem. Ezzel megnyílt előttem a Tündérkert.

 - A soproni óvónőképzőbe jelentkezett. Ez azt jelenti, hogy már fiatalon szeretett foglalkozni a kisgyermekekkel?

 – Egész kicsiny gyerek korom óta vagy tanító néni, vagy óvó néni szerettem volna lenni. Amikor barátnőimmel iskolásat játszottunk, mindig én voltam a tanító néni. Nem is volt kérdéses, hogy az óvónőképzőbe jelentkezzek. Népdalénekesként sem szakadt meg a kapcsolatom a gyerekekkel, hiszen nagyon sok gyermekműsorom van. Összeállítottam egy olyan műsort, kifejezetten óvodások számára, mely mesékből, mondókákból s dalocskákból áll.

 – Nagy türelem kell ahhoz, hogy valaki hivatásszerűen foglalkozzon a kicsikkel?

 – Nem türelem, hanem személyiség kell hozzá. A gyerek minél kisebb, annál őszintébb, s ha megérzi, hogy valaki őszintén szól hozzá, azt teljes mértékben el tudja fogadni.

 – Az óvodákban sokszor improvizálni kell a mesélés közben a pedagógusoknak. A kis óvodai előadások tapasztalatait fel tudta használni későbbi nyilvános fellépései során? Tehát jó „iskola” volt az óvoda?

 – Olyan, ahol főleg türelmet, alázatot tanultam. Tudom: mindennek a szeretet az alapja. Szeresd azt, amit csinálsz! Szeresd a közönségedet! Szeresd a népi kultúrát, s próbáld meg belőle azt közvetíteni, mely az adott hallgatóság számára felemelő lehet.

 – Megérzi azt a publikum, ha egy művész a közönséget partnerként kezeli?

 – Nagyon is! Ritkán lépek fel színpadon. Ha egy kis közösségbe megyek el szerepelni, azt kérem, hogy húzzák össze mögöttem a függönyt. A színpad előtt szeretek énekelni, mert így láthatom a közönség reakcióját, s el tudom dönteni: mi az, amit másképp kell csinálnom. A publikum szereti a közvetlenséget. Egy-egy műsort a közös éneklés és egy fórum szokta zárni. Addig nem távozok el az előadás helyszínéről, míg az összes kérdésre nem válaszoltam. Ezeket a beszélgetéseket nagyon igénylik az emberek. Kíváncsiak arra: hogyan élek, miként telnek napjaim. Azt hiszik: egy különleges ember vagyok, de a beszélgetésből megtudják, hogy ugyanúgy élek, mint más ezen a földön.

 – Lépjünk vissza az időben. 1968-ban sikeresen szerepelt az MTV Ki mit tud? és Nyílik a rózsa vetélkedőin. Népdalokkal nevezett be?

 – Igen, sőt kíséret nélkül énekeltem népdalokat, ami Szinetár Miklós szerint egy új kezdeményezés volt, s ilyennel még nem találkoztak. A zsűri tagjai nem is tudtak „mit kezdeni” ezzel az előadásmóddal, így csak a középdöntőig jutottam el. A Nyílik a rózsán már bekerültem a döntőbe. Ott meg az okozta a problémát, hogy egyedül én énekeltem népdalt, míg a többiek magyar nótát. 1969-ben vette kezdetét a Röpülj páva verseny, amiről el sem hitték kezdetben a szerkesztők, hogy milyen hatalmas érdeklődés fogja kísérni. Sorra alakultak a Pávakörök, a vidéki muzsikáló csapatok.

 – Működnek még ezek a Pávakörök, s ha igen, akkor egymással szoros kapcsolatban, vagy pedig izoláltan?

 – Miután tavaly megszüntették a Magyar Rádióban a Fúvom az énekem-et, idén, Juhász Judit, a Magyar Katolikus Rádió vezérigazgató-helyettese felkért egy népzenei műsor szerkesztésére. Arra gondoltunk, hogy az országban működő népzenei köröknek legyen végre egy nyilvános fórumuk, mert az MR-ben erre már két éve nincs lehetőség. A katolikus rádió Népdalforrás c. műsorában magyar népzenei együttesek részére teremtek fórumot. Megtudtam: nagyon sok népdalkör, citerazenekar és éneklő csoport működik ma Magyarországon, összesen ezerkettőszáz. Ezek a csoportok tudnak egymásról, hiszen járnak különböző fesztiválokra, találkozókra. Azt hiszem, hogy ezek a kis együttesek, ezek az apró falvakban működő csoportok, ahol szinte semmi más kulturális élet nincs – jártam ilyenekben – ezek fogják átmenteni ezt az országot. Én ezekben az asszonykórusokban, kis zenekarokban hiszek. Ezek fogják nekünk azt a csodát, amit magyar népdalnak hívunk, megmenteni.

 – 1987-től 20 éven át vezetett műsort a Magyar Rádióban. Az első műsorának címe: Énekeljünk együtt. Ki hívta meg a Rádióba?

 – Máder László, a népzenei rovat akkori vezetője és kollégája, Dévai János azt ötlötték ki, hogy a Magyar Rádió hullámhosszán népdalokat tanítsak. Senki sem gondolt arra, hogy ilyen hosszú időt – tíz évet – fog megérni az Énekeljünk együtt. Sokan jelezték: felvették kazettára műsoraimat, s abból állították össze saját népdalcsokraikat. Tehát segítségére voltunk a népdalkörök állandó megújulásában. 1997- ben Kondor Katalin, a Kossuth Rádió akkori vezetője és Juhász Judit, ügyvezető alelnök mindent megtett azért, hogy a népdal ne szoruljon ki a Magyar Rádióból, s így született meg a Fúvom az énekem c. műsorom.

 – Tavaly, éppen a Kodály-év idején döntötték el, hogy megszüntetik a Fúvom az énekem c. műsorát, s helyette a Muzsikás együttes egyik tagját kérték fel népzenei műsor készítésére. Mivel magyarázta a vezetőség döntését?

 – Ez egyik napról a másikra történt. Egyszer csak felhívott Dévai János, aki akkor a népzenei rovat vezetője volt. Azt mondta: van egy jó és egy rossz hírem, melyikkel kezdjem? Kezd a rosszal – válaszoltam. „Megszüntették a műsorodat, a jó hír, hogy én, mint a népzenei rovat vezetője, s egyetlen munkatársa, az intézménynél maradhatok.” Egy hónapja neki is ki kellett költöznie szobájából. Tehát a Magyar Rádióban nincs népzenei rovat, s nincs gazdája a népdalnak. Éri Péter, a Muzsikás együttes tagja csupán külsősként szerepel a Rádióban.

 – Mit gondol: miért lehetett szálka az intézmény vezetőinek szemében?

 – Nem a személyemről van szó. Az egész népi kultúrát akarták kiirtani a Magyar Rádióból. Nem akart olyan műsort az intézmény vezetősége, mely erkölcsre, hitre, emberségre, tisztességre, s a népi kultúra megbecsülésére nevelte volna a hallgatókat. A Fúvom az énekem c. műsorban megpróbáltam értékeket is közvetíteni. Ez lehetett a „hibám”.

 – Az Élet és Irodalom egyik publicistája ezt írta Budai Ilona műsoráról: „Olyan folklóralapú terrorcselekmények történnek a Magyar Rádióban, mint Budai Ilona Fúvom az énekem című műsora. Vagy mije. Merthogy műsornak mégiscsak azt lehet nevezni, aminek van oka, célja, eredete, értelme. Budai Ilona műsora olyan, mint a játék, amely közismerten önmagáért való dolog, az akció kedvéért van, hogy legyen. A húsvéti, ünnepi adásban, ahogy legtöbbször, a műsorvezető önmagáról mesélt. Az egész egy formai nonszensz, egy monológ, bele a semmibe, sehonnan, Budai Ilona ahelyett, hogy meghívna valakit, kérdezne, figyelne, hallgatna, fiatalokat mutatna be, saját érdeklődésének eleget téve saját színes életéről mesél.” Mi erről a véleménye?

 – Az írás elolvasása után arra gondoltam, hogy levelet írok a szerzőnek. Később rájöttem: nem érdemes. Sajnálom az illetőt, mert egy olyan közegben kell élnie, ami nem a sajátja. Nincsen otthon ebben az országban. Aki idegenkedik ennek a népnek a kultúrájától, az válasszon magának egy olyan országot, ahol jól érzi magát. Aki így tud nyilatkozni arról a kultúráról, ami megmentett és átmentett minket évszázadokon keresztül, az jobban teszi, ha más földet választ magának. Akkor nem kell „szenvednie” a magyar népdaltól.

 – Ebben az írásban azt is felróják önnek, hogy túlzottan idilli képet fest a faluról. Pedig ott is nagy a munkanélküliség, magas az alkoholisták száma, ápolatlanok az emberek. Arról nem írnak, hogy mindez minek a következménye.

 – A szerzőnek pont ez lenne a feladata, hogy utánajárjon: mi az oka annak, hogy hazánk egyes tájain megugrott a szenvedélybetegek száma. Az ÉS publicistája nem tudja, hogy milyen sokat járok haza, s mit jelent számomra szülőföldem, s Gyömöre. Minden megtartó emlékem ehhez a faluhoz köt.

 – Térjünk rá népdalgyűjtői munkásságára. Tudtommal Felpécen él még Papp Andrásnak, Sobri alvezérének legendája. Róla maradtak fenn népdalok?

 – Róla csak apróbb történeteket hallottam, de Sobriról sok népdal maradt fenn. Állítólag Gyömörén is megfordult Sobri Jóska, és az egyik pincében mulatott.

 – Először a csonkaországban kezdett el népdalokat gyűjteni?

 – Nem, hanem Erdélyben. 1970-ben a mezőségi Széken töltöttem a húsvéti ünnepeket. Először Sós Pál Mártonné, Zsuzsi nénitől gyűjtöttem dalokat. Később rendszeresen visszajártam Székre. Az ottaniak tanácsára látogattam meg a szomszéd települések énekeseit. Tehát „kézről kézre” adtak. Szék után Csíkban és a Küküllő mentén gyűjtöttem.

 – Nem kellemetlenkedtek a román hatóságok?

 – Dehogynem! Előfordult, hogy megbüntették azokat, akiknél estére megszálltam. A ’80-as években csak rokonoknak lehetett szállást adni. Budapestről kellett segítenem szállásadóimnak a büntetés kifizetésében.

 – Milyen technikai metódust használ gyűjtései során?

 – Először egy nagyméretű, orsós magnetofonnal dolgoztam. Később követtem a technika fejlődését. Nem úgy megyek oda egy-egy énekeshez, hogy gyűjteni jöttem. Először beszélgetünk, s majd megkérdezem: nem tetszik egy szép éneket tudni? Később átjönnek a szomszédok, a rokonok, s együtt énekelnek. Ezt követi a mesélés, a katonatörténetek, a boszorkányos, tündéres legendák előadása. Eleinte csak a dalokat gyűjtöttem, de később a történeteket, a meséket is.

 – A civilizáció átka az, hogy a nagyobb városokban ezek a mesék és a népdalok kiszorultak az otthonokból? Az ünnepek is elvesztették eredeti jelentőségüket.

 – A legnagyobb gond a civilizációs vívmányok bálványozása. Erdélyben és azokban a magyarországi falvakban, ahol összetartó a közösség, ott még élnek a hagyományok. Nagyon fontos, hogy legyen egy olyan személyiség – pap, tanító, óvónő, templomi előénekes asszony –, aki kezébe veszi és irányítja a kulturális örökség ápolását. Így több faluban az ünnep része a pásztorjáték, a betlehemezés és a szentcsalád járás. Ha ezeket a hagyományokat nem mentjük át, akkor ez a nép ép lélekkel nem képes átvészelni a globalizáció átkait.

 – Művésznő zenepedagógus is. A népzene tanítása során elegendő csupán a zenei ismereteket átadni, vagy népművészeti, művelődéstörténeti előadást is kell tartani?

 – Így van, ahogy mondja. Sőt, még pszichológusi feladatom is van. Egy szorongó gyerekre is oda kell figyelni. A dal sokszor gyógyít, s oldja a szorongást. Egy olyan iskolában tanítok, ahol a népzene van a központban. Amikor egy dalt tanítok, sok mára már feledésbe merült szót kell megmagyaráznom. A budapesti gyermekeknek a mese, vagy a népdal végén vagy közben magyarázni kell, hogy a pruszlik, a lapító, a pendely vagy laskasirítő micsoda. A néprajzi, földrajzi és történelmi ismereteket is át kell adni. Egy erdélyi, vagy felvidéki dal tanulása közben elővesszük a térképet, s arról beszélek, hogy mi volt 1920 előtt, s mi történt a határon túli magyarokkal Trianon után.

 – Műsorai közben nem csak énekel, hanem mesél is. A ’80-as években már beszélt arról, hogy nem csak hazánkban élnek magyarok, hanem a határon túl is, s volt egy Trianon. Nem kapott ezért fenyegetéseket?

 – Műsoraimban akkor és most is elmondom: miért fontos az nekünk, hogy az az ország, ahol élünk, az a hazánk. Legyünk erre büszkék! A történelmünkre, a múltunkra, mert csak így léphetünk előre, és csak így lehet jövőnk, hogyha ezeket az értékeinket, amiket az őseinktől kaptunk megbecsüljük. Egyszer, 1986-ban egy előadás végén odajött hozzám egy úr, s megkérdezte tőlem, hogy ezt a műsort valaki átnézte, s hozzájárult a nyilvános előadásához? Döbbenten néztem rá, majd azt feleltem neki: „remélem, Pozsgay Imre neve megfelel önnek. Ő látta a műsoromat, és nagyon tetszett neki”.

 – Azóta eltelt 22 év, s ugyanúgy rossz szemmel néznek arra, aki megemlíti a trianoni tragédiát. Közben beléptünk az EU-ba is. Meg tudtuk így is őrizni nyelvünket, kultúránkat?

 – Addig nincs gond, amíg meg tudjuk tartani a nyelvünket, a kultúránkat. Ha ezt meg tudjuk őrizni – a magyar lelkünket –, akkor jöhet ide bármilyen globalizált világ. Ez az egyetlen, ami megtartott bennünket 1100 esztendőn keresztül. Ettől ez az egész olyan színt kap, amire más népek is odafigyelnek. Színeinket nem szabad elveszíteni, az arcunkat nem szabad feladni. Ne hagyjuk, hogy a globalizáció szürke masszája beborítsa ennek a népnek az arcát, s a színét.

 – Hogyan lehet védekezni?

 – Lehet, hogy egy kicsit megmosolyognak ezért, s kissé költői leszek. Védekezni lehet a népdalainkkal, a szőtteseinkkel, Liszt Ferenccel, Csontváryval, s még sorolhatnám. Minden egyes népdal, mese, népművészeti munka egy kis lépés a globalizáció kivédésére. Ezt mindenki megteheti a maga kis közösségében. Fel kell vállalni múltunkat! Az a nép, amelyik megtagadja a múltját, nem érdemli meg a jövőjét! Ha feladjuk kultúránkat, akkor menetelhetünk a Golgota felé. Ha ez a nemzet önként rabigába hajtja a fejét, s felvállalja a keresztre feszítést, akkor nem érdemli meg a föltámadást.

 – Ha bekapcsolom a tv-t, az az érzésem, hogy a cél nem más: a népi kultúrát halottként, s annak művelőit valami csodabogárként bemutatni.

 – Ez egy nagyon ravasz és előre megfontolt gonosz szándék hozadéka. Alattomosan tiltják el ezt a népet a saját kultúrájától és múltjának valódi megismerésétől. Ebben nem csak a médiumok – tisztelet a kivételnek – , hanem az iskolarendszer átalakítói is hibásak. Tudatos rombolási akcióról van szó. Egyszer, Bécs elfoglalása után Napóleon megkérdezte tanácsadójától: mit tegyünk a magyarokkal? A válasz: „a magyar egy nagyon büszke nép, büszke a múltjára. Ha elveszed tőle a múltját, azt csinálsz ezzel a néppel, amit akarsz.” Ettől a néptől már nagyon sokan próbálták meg elvenni a kultúráját és a múltját. Eddig még nem sikerült. Rajtunk áll, hogy beleugrunk-e a nagy szürke, globalizált masszába, vagy megkapaszkodunk a múltunkba, s úgy lépünk előre.

 – Amit művésznő csinál, az minden, de nem divatos. Nem érzi, hogy az árral szemben úszik?

 – De igen, s ez nem baj, mert erőt ad. Nem vagyok egy nagy sztár, ünnepelt énekes. Így nem a nagy színpadok adnak számomra erőt, hanem a kis pódiumok. Amikor egy 200 fős faluból 90-en vannak ott a műsoromon, az óriási erőt ad. Ha ebből a 90 emberből csak kettő gondolkozott el otthon azon, amit mondtam, már nem volt hiábavaló a munkám. Én úgy érzem, hogy minden kicsi lépés – még az árral szemben is – lépés. Azért nemcsak én vagyok egyedül ebben az országban, aki ezekről a dolgokról mer felelősen beszélni és próbál eszerint élni és gondolkodni is.

 – Vannak követői?

 – Természetesen. Többször hívnak el népdalversenyekre, s láthatom: nagyon sok tiszta hangú és tiszta arcú fiatal, őszinte ember határozta el a hagyományok továbbadását, éltetését.

 – Tudják, hogy ez nem egy könnyű feladat, s nem lesz a népdaléneklésből rózsadombi villa?

 – Tanítványaim biztosan tisztában vannak ezzel. A gazdagságot viszont sosem pénzben mértem, hanem másban. Az értéket számomra az a szeretet jelenti, amit pályám alatt összegyűjtöttem közönségemtől, tanítványaimtól.

 Medveczky Attila