vissza a főoldalra

 

 

 2008.06.27. 

A stílus maga az ember

Ha történetesen igaz ez a XVIII. századi megállapítás, amit Buffon vetett papírra 1753-ban – álmában nem gondolva, hogy akadémiai székfoglalójának ez az egyetlen mondata éli túl őt, az egész életművét, a korát, és válik a világ egyik legismertebb szállóigéjévé –, részben választ is kapunk arra, hogy a magyarnak levés a XX. században, majd azt követően miért jelent egyet az állandó vergődéssel: azért, mert minket nem engednek saját stílusunk szerint élni. Ha mégis megteszi néhány elszánt honfitársunk, az nyomban a szokásos reakciót váltja ki nem magyar gyökerű környezetéből: kiközösítő, nacionalista, rasszista, antiszemita vadember, aki nem való a művelt, európai társadalomba. Pedig nincs is annál hitelesebb, Istennek tetszőbb reflexió, mint amikor a megszólaló méltóságteljesen a saját stílusát adja, mint az angol, a francia, a zsidó vagy nem ritkán az orosz értelmiség hangadói. De ebben a mondatban a legfontosabb az, hogy méltóságteljesen, kulturáltan, szellemesen, másokat nem sértően tudjon önmaga lenni egyén és nemzet. Mindez a jó Jan Slota, tót pártvezér – méghozzá a pozsonyi kormány egyik oszlopát jelentő Szlovák Nemzeti Párt első embere – sajátos stílusú kijelentése kapcsán merült fel bennem. Slota, akinek extrém modora esetenként a legvégső pontig megközelíti azt a határvonalat, melyen túl már nem érvényesek a normalitás törvényei, feldühödve a magyar diplomácia kedves és szép vezetőjének, Göncz Kingának egy bizonyos, a Magyar Gárdával kapcsolatosan elejtett mondatán, magából kikelve sértegetni kezdte külügyminiszterünket. A legszélesebb sajtónyilvánosság előtt kifejtette, hogy „az a kócos aszony” jobban tenné, ha véleménynyilvánítás helyett többet törődne a külsejével. Mentsen Isten attól az ostoba hibától, hogy én most lovagias magyar hevülettel kezdjem bizonygatni, hogy márpedig Göncz Kinga nem is kócos, mert Slota viselkedése oly fokú tahóságra, faragatlanságra és műveltségi deficitre utal, hogy eleve védhetetlen és elutasítandó. Így nem beszélünk európai sajtótéjékoztatókon egy szomszéd állam külügyminiszteréről, hát még, ha az nő! Durva, sértő, személyeskedő, egyszóval: slotás volt ez a kijelentés, amelyet semmiféle bizonyítékkal sem lehetne elfogadtatni. Ha valakit nyersen lenyomorékozunk, ez akkor is minősíthetetlen és elfogadhatatlan viselkedés, ha az illető tényleg nyomorék. Itt a tényeknek nem lehet beleszólása a modortalanságba: hogy Göncz Kinga terjedelmes hajkoronája kócos benyomást kelt-e diplomáciai körökben, vagy nem, az egy kérdés, de a világon semmi köze Slota bunkóságához, amely egy másik kérdés. De mi köze mindennek a jó öreg Buffonhoz, és az ő elhíresült mondatához? Több, mint gondolnánk. Ugyanis amit Slota mond, az szó szerint megegyezik azzal, amit a tót politikai plebsz gondol és érez, de kimondani fél: Slota stílusa a tót életérzések mélytudatának nyers megfogalmazásai. Ezért hiszem, hogy igaz a mondás, mely szerint a stílus maga az ember, ugyanis Slota minősíthetetlen durvaságai egyszerű leképezései a szlovák életérzéseknek. Azaz, Slota nagyon is önmagát, sőt szeretett szlovák etnikumát adja ezzel a stílussal. Nem kétséges, hogy Slota és követői ott, a Szlovák Nemzeti Pártban úgy vélik, nekik istenadta joguk kimondani, amit gondolnak, sőt ez egyenesen erényük is, mivel az őszinteség erénynek minősül. Ha egyszer a magyar külügyminiszter asszony kócos volt, akkor kócos volt, és azt egy önérzetes tót politikus nem fogja elhallgatni! Mert – ellentétben a galád magyarokkal – őszinte, és nem tud hazudni. Óhatatlanul adódik a kérdés, mi lenne, ha én most fellelkesülve a tótság igazmondási erényein, hirtelen magam is kinyilvánítanám néhány észrevételemet Slota úrról, környezetéről, a pozsonyi kormányról, arról a jogállamiságról, ami Szlovákiában dívik, na és persze a derék, tót atyafiakról, akiket – családi kötődés révén is – úgy ismerek, mint a tenyeremet. Kétségtelenül volna mit írnom, és gyanítom, különösebb stiláris erőlködés nélkül én is megtalálnám azt a hangot, amely bizonyos, hőzöngősen hazafias magyar rétegek legteljesebb elismerését váltaná ki. De nem teszem persze, mert engem saját erkölcsi előírásaim irányítanak, valahogy úgy, mint egykoron Kosztolányit: „Én önmagamat önmagammal mérem, / Szavam, ha hull, tömör aranyból érem”. És valójában már el is jutottunk a magyarnak levés rögös, vergődős mivoltáig: mi mindig betartottunk és betartunk bizonyos minimálelvárásokat a hagyományos keresztény, európai viselkedés terén, velünk szemben mások csak a legritkábban. Képzeljék el, hogy az „őszinte” – (ez a bunkóság szinonímája Bratislavában) – Slota mit rendezne, ha szembe találná magát az én őszinteségemmel? Megismételné kilenc évvel ezelőtti önmagát?: „Tankra, szlovák! Földig romboljuk Budapestet!” –- (1999. márc. 8.). Netán megismételné kérését a tót államfőhöz, hogy az őshonos, államalapító magyarokat űzzék ki Szlovákiából? – (2002. márc. 11.). Esetleg a tavaly januárban felvetett projekt bevezetését sürgetné meg: mindenki, aki nyilvános helyen magyarul szólal meg, pénzbüntetést fizessen. Íme, az Európai Unió tót módra habarva, Slota-mártással, á lá Bratislava. (Csoda-e, hogy az írek néhány napja leszavazták az egészet, mert nem bíznak ebben az unióban?) Nem azt kérem én Jan Slotától, hogy hazudjon, vagy hogy visszatartsa magába a felismert igazságokat, hiszen mindezeket én sem vélem járható útnak. Csupán azt javaslom neki, hogy ne legyen olyan fullasztó, elviselhetetlen szellemi röghözkötött, izzadtságszagúan tót, ugyanis attól, hogy észreveszi és kulturáltan respektálja a Szlovákián kívüli világot, számára továbbra is maradhat Szlovákia a világon a legfontosabb. Valahogy úgy, mint nekem Magyarország. Ha Slota úr csak egy kicsit is szélesebbre lenne képes nyitni azt a kaput, amelyen a Szlovákián kívüli világ beáramolhat tudatába, a kócos vagy nem kócos Göncz Kinga általa sérelmezett kijelentését elegáns módon úgy oldhatta volna meg, hogy – félre nem érthető módon utalva Gönczre – idézte volna Hitler külügyminiszterének, von Ribbentropnak a véleményét olasz kollégájáról, Ciano grófról: „A gróf nagy külügyminiszter lenne, ha nem foglalkozna külpolitikával.” Ki-ki értsen belőle. Ha tud.

Szőcs Zoltán