Függetlenség

2008.05.09.

A bakterháztól az operáig

Györgyfi József operaénekes 1939. március 25-én született Pusztamonostoron. Énektanulmányait magánúton Fodor János és Budanovits Mária irányításával végezte. 1969-72-ig a Honvéd Művészegyüttes kórusában énekelt, ezt követően szerződött a kecskeméti Katona József színházhoz. 1974-78-ig a debreceni Csokonai, 1978-tól pedig a Győri Nemzeti Színház operatársulatának magánénekese. Operák, nagyoperettek valamint musicalek eleinte tenor, majd bariton szerepeiben egyaránt elkápráztatta a közönséget. Kiemelkedő művészi teljesítményével, továbbá emberi karakterével hozzájárult ahhoz, hogy Győr város színházlátogató közönsége számára minden alkalommal maradandó élményt nyújtson. Ezért kapta meg a Győr Művészetéért Díjat. Főbb szerepei: Don Jose (Bizet: Carmen), címszerep (Verdi: Don Carlos), Tamino (Mozart: A varázsfuvola), Zsupán (Strauss: A cigánybáró), címszerep, herceg (Verdi: Rigoletto), Alfred, George Germont (Verdi: A traviata), Ottó, Petur bán (Erkel: Bánk bán), Canio, Tonio (Leoncavallo: Bajazzók), Turridu (Mascagni: Parasztbecsület), Gorilla (Fényes Szabolcs: Maya), Mandarin (Puccini: Turandot), Zülfikár (Huszka: Gül baba), Rabbi (Bock: Hegedűs a háztetőn), Fővadász (Hunyadi Sándor: Vöröslámpás ház), Sancho (Mich Leigh: La Mancha lovagja), Sír Bazil (Lehár: Luxemburg grófja), Kringelein (Vicki Baum: Grand Hotel).

-Örökölted valakitől a színház és a zene szeretetét?

-Családomban nem volt művész, de mégis otthonról hoztam a zene szeretetét. Famíliánk egyik tagja vőfély volt, s ő ezt a mesterséget kiválóan űzte. Egyik nagybátyám pedig kántortanító volt, s orgonált a templomban. Sokat jártam akkoriban ministrálni, de bevallom, nem csak a mise és a különböző liturgikus cselekmények miatt. A templomnak volt egy nagyon szép, tiszta hangú énekese, kántora: Ballagó bácsi, akinek tenorjában gyönyörködhettem. Az első zenei élményem tehát a templomhoz kötődik.

-Egy pusztamonostori gyerek számára az ’50-es évek elején milyen művelődési lehetőségek álltak rendelkezésre?

-Egyedül a templom. Isten háza nevelt és művelt is bennünket. Színtársulat, vagy zenekar nem volt a faluban. Pusztamonostor kis hely volt ahhoz, hogy a fővárosból lejöjjenek tájolni a színészek. Teremtőm jó hangi adottsággal ajándékozott meg, s én okosan gazdálkodtam a kapott talentumokkal. Már kisgyermek koromtól magyar népdalokat énekeltem. Bevallom: az orosz népdalokat is nagyon szerettem. Az első sikerem egy bakterházhoz kötődik. Édesapám bakter volt, s a ház mellett legeltettem a teheneit. Kicsi voltam, s, hogy ne mászkáljak el, ne menjek a vonat alá, apám – nem szadizmusból, hanem féltésből - a tehenek mellé egy hosszú lánc végére kötött ki engem. Kínomban és unalmamban dalolni kezdtem, de eleinte csak a vonat robogása alatt mertem hangosabban énekelni. Egyszer aztán, mikor már elment a vonat, teljes hangerővel folytattam a danolást. Ezt meghallotta a szomszéd, átjött, s azt mondta nekem: te Jóska gyerek, de gyönyörű hangod van!

-Mikor fogalmazódott meg benned, hogy énekes szeretnél lenni?

-Nyolcadikos lehettem, mikor egy szép tavaszi napon a rádióban meghallottam Sárdy János hangját. „De szép az erdő, a tarka rét”- énekelte Sárdy. Akkor döntöttem el, hogy, ha módomban áll, énekelni tanulok. Annyira hatott rám Sárdy János, hogy teljesen rászoktam az ő egyedülálló hangszínére. Amikor Pestre kerültem, s eljártam éttermekbe énekelni, mindig Sárdy stílusában adtam elő a dalokat. Néha azt füllentettem, hogy ő az apám. Jómagam először Fodor Jánosnál, majd Budanovits Máriánál tanultam, magánúton énekelni. Sárdy János kezdő operaénekesként tanárnőm férjénél, Palotai Árpádnál tanult. Így sok történetet meséltek nekem róla.

-Egy kicsit előreugrottunk az időben. Mikor kerültél fel a fővárosba?

-A gimnázium első osztályát Hatvanban kezdtem el. Olyan szegények voltunk, hogy szüleim azt mondták: „Jóska, neked is el kéne menned dolgozni, mert nem bírunk taníttatni”. Olvastuk, hogy a budapesti II. Rákóczi Ferenc Katonai Középiskola felvételt hirdet. Jelentkeztem, s 15 éves koromban felvettek. Kadétként piros váll-lapunk volt, s katonatiszti pályára készítettek minket fel. A tiszti előkészítő szerepkörét a szocialista Magyarországon elsőként a II. Rákóczi Ferenc Katonai Középiskola látta el. Az intézményt 1953-ban hozták létre, vagyis 8 éven át nem tartottak középfokú katonai képzőintézményre igényt. Nyilvánvalóvá lett ekkorra, hogy a katonatiszti képzést a minőségi javítás érdekében át kell alakítani: érettségizett fiatalemberekből kiszámítható utánpótlást kell kialakítani. Az intézmény, bár természetesen nem mondta ki ezt akkor senki, a Horthy-rendszer katonai képzésének több hagyományához is visszatért: az alapos képzés igénye, a katonai ismeretek mellett az általános műveltség gyarapítása, a hivatás szeretetének kialakítása egyaránt céljait képezték. A képzés a katonaságra jellemző szervezeti rend szerint, szakaszokban és századokban, nevelőtisztekkel folyt. Az általános gimnáziumi tantervet katonai tantárgyak és testgyakorlatok egészítették ki, illetve a reáliákat magasabb óraszámban tanulták. Ehhez az időszakhoz tartozik első színházi élményem. Pécsett néztem meg a Csárdáskirálynőt. Ültem a nézőtéren, s az egyik slágerszám alatt elkezdtek hullani könnyeim. „Te akarsz katona lenni, aki elsírja magát az «Emlékszel még- kettős» alatt?” –tettem fel magamnak a kérdést. Ami nagyon érdekes, hogy ebben az intézményben elég erős hazaszeretetre neveltek bennünket. Az érettségi után mehettem volna a tiszti iskolába. Majdnem katona lettem, a történelem azonban közbeszólt. Az iskola diákjai részt vettek az 1956-os forradalom eseményeiben, de nem az elnyomók oldalán. Csatlakoztunk az egyetemisták vonulásához. Az akkori Sztalin téren hatalmas tömeg gyűlt össze. Néhányan körbevettek bennünket, letépték váll-lapjainkat, s fenyegetőn kérdőre vontak minket. Azt mondták, hogy a rendszer kiszolgálói vagyunk. Szerencsénkre az idősebbek leintették a kötözködőket: „hagyjátok békén őket, hiszen még gyerekek, nem tehetnek semmiről.” Október 23. után nem vettem részt a fegyveres eseményekben. Még aznap, néhány társammal együtt felkapaszkodtam egy teherautóra, s visszamentem a mátyásföldi iskolánkba. Akik nem tudtak visszajönni, belekeveredtek a harcokba. 1957-ben, mikor beindult a tanítás- már nem Mátyásföldön, hanem a Hűvösvölgyben - , a fél osztály hiányzott. Voltak, akik meghaltak, mások kimentek Nyugatra. A katonai iskolában tettem le az érettségit. Ezt követően beiskoláztak minket a tiszti iskolába. Az Üllői úti légvédelmi tüzértiszti iskolába kerültem. Itt következett egy jelentős fordulat az életemben. Ahogy beléptünk az épületbe, állandóan azt hallottuk: mocskos fasiszták vagytok. Miért? Mert 1956-ban felvonultunk. Nincs üldözési mániám, de az a sejtésem, hogy „ennek köszönhetően” nem futottam be fényes, fővárosi karriert itthon, s nem énekelhettem Nyugaton. Szeretem a hazámat, nemzeti érzelműnek vallom magam, de ez nem egyenlő a fasizmussal. Pár hét múlva ebből elegem lett a fasisztázásból; leszereltem. „Megbánja ezt még, Györgyfi elvtárs!” – mondták az iskolában. Az éneklési „őrület” már dolgozott bennem, s minden bizonnyal kultúrtiszt lett volna belőlem.

- Miből éltél a leszerelés után?

-Segédmunkásként, majd betanított villanyszerelőként kerestem kenyerem. Jelentkeztem a Színművészetire és később – mikor már énekelni tanultam – a Zeneakadémiára is, de nem vettek fel. Bementem a Zeneakadémiára, s láttam, hogy nincs rajta a nevem a listán a felvettek között. Bevallom: elbőgtem magam. Egyszer csak megfogta a vállam Forray Miklós, az énektanszak vezetője. Azt mondta: „fiam, ne búsuljon. Menjen el magánúton tanulni, mert úgyis énekes lesz önből.” Megfogadtam a tanácsát. Már a felvételi előtt is jártam egy Baross utcai énekmesterhez, Bányai Aladárhoz tanulni. Ezt követően behívtak katonának, s miután leszereltem, a ’60-as évek elején Fodor Jánoshoz, az Operaház híres baritonistájához mentem tanulni. Ő aktív művész lévén keveset tudott velem foglalkozni, így tanárt kellett váltanom. 1962-ben megházasodtam, s a család és a tanulás mellett kétkezi munkát végeztem. Ilyen előzmények után elég sokáig tartott a pályára való felkészülésem. Meg lett az eredménye: jól megtanultam énekelni, s amikor 1972-ben lekerültem a kecskeméti színházhoz, már felkészült énekesként foglalkoztattak.

-Honnan az opera iránti rajongásod?

-1958-ban mutatták be nálunk a mozik Mario Lanza főszereplésével a Nagy Caruso c. filmet. Ez annyira magával ragadott, hogy pontosan huszonháromszor néztem meg. Akkor az operát a világ legcsodálatosabb műfajának tartottam.

-Egy operaénekesnek nem csak az éneklést kell elsajátítani, hanem illik ismerni a színháztörténetet és a zenetörténetet is.

-Nagyon sokat olvastam és rengeteget jártam színházba. Hetente 3-4 este az Erkel Színházban voltam. Egy kedves jegyszedő néni 10 forintért beültetett a nézőtérre. Az Erkelben népszerű operákat, operetteket ismertem meg. Nem érzem a konzervatórium és a főiskola hiányát, mert így is elég jól megálltam a helyem a színpadon. Amikor a kor neves énekesnőjénél, Budanovits Máriánál tanultam, elvittek meghallgatásra az Operaházhoz. A próbaéneklés az igazgatói szobában zajlott. Akkor Lukács Miklós volt a dalszínház direktora. A meghallgatás eredménytelen lett, de! Aznap este Komor Vilmos karmester, aki ott volt a zsűriben, a Fészek Klubban ezt mesélte kollegáinak: „ma az utóbbi 30 év legszebb tenor hangját hallottam, s érthetetlen módon nem kellett az Operának.” Az Operaház kórusa sem tartott rám igényt.

-Három évig a Honvéd Művészegyüttesben énekeltél. Visszatekintve: jó iskola volt?

-Remek. Rögtön felvettek, s az együttes kariskolájában tanulhattam szolfézst, zeneelméletet. A pontos éneklést, intonálást ott sajátítottam el. A Honvédtől nagyon sokan jöttek az Operaházba. Így Gregor József, Ilosfalvy Róbert, Palcsó Sándor és B.Nagy János. Ezzel az együttessel bejártam a fél világot. Olyan jól énekeltem, hogy bekerültem abba a válogatott csapatba, amely a külföldi szereplések alkalmából léphetett fel. Ez akkor óriási dolognak számított, mert akkoriban még nem voltak „légies határok”.

-Ki hívott le Kecskemétre?

-Áts Gyula, aki most kollegám a győri színháznál, fiatalon Kecskeméten játszott. Gyuszival már akkor jó barátok voltunk, s ő jelezte, hogy a hírös városban bonvivánt keresnek. Közölte az ottani karmesterrel, hogy egy szép hangú fiú énekel a Honvéd kórusában. A karmester levelet írt nekem, hogy jöjjek le meghallgatásra. Felvettek anélkül, hogy színpadi rutinom lett volna. Kecskeméten operettekben játszottam. Az igazi nagy szerelmem viszont az opera volt. Ezért szerződtem át Debrecenbe.

-Ha már a váltásnál tartunk. Egy művész magánéletet nem befolyásolhatja károsan, hogy 3-4 évente más – egymástól jelentős távolságra fekvő - városba költözik?

-Erről inkább a feleségemet kérdezd meg. Nagyon sokat köszönhetek a családomnak! Mindenben támogattak, s feleségem a nehéz helyzetekben is kitartott mellettem.

Leoncavallo Bajazzókjában Tonio szerepében (jobbra). Nedda: Bellai Eszrer (balra). Győri Nemzeti Színház, 2008.

-Debrecenben milyen szerepekben láthattak?

- Az első főszerepem Delibes Lakméjában volt; Géraldot, az angol katonatisztet énekeltem. Ebben még nem voltam eléggé sikeres, hiszen előtte sosem énekeltem operában. Kipihentem az évadot, s azután lelkileg és hangban megerősödve vártam az újabb szerepeket. Meg is kaptam – többek közt - a Rigoletto, a Traviata, az Igor herceg tenor főszerepeit. 1977-re már akkora sikereket értem el, hogy a Nemzetközi Koncertigazgatóságtól egy levelet kaptam, mely a következőt tartalmazta: „szeretnénk önt ajánlani külföldi vendégszereplésekre, ezért kérjük, szíveskedjék mielőbb eljuttatni irodánkba önéletrajzát, repertoárját, valamint néhány színpadi felvételét.” Eljutattam. A mai napig nem kerestek meg. Csak sejtem, hogy még mindig az 1956-os szereplésem állt ennek a hátterében. 1978-ban szerződtem át a győri színházba, ahol sok sikeres produkciónak lehettem résztvevője.

-Tenorként indultál, de egy ideje baritonszerepeket énekelsz. Gondolom az átálláshoz nem kevés hangtechnikai képesség kellett.

-Elénekeltem Don Jose-t a Carmenből, majd a Caniót a Bajazzókból. Mindkettőt ragyogóan megoldottam. Akkoriban annyira szerette a helyi közönség az operát, hogy a Carment „lépcsős házakkal” játszottuk. A Tosca és a Bánk bán tenor főszerepét viszont már nem adták oda nekem. Inkább kisebb karakterszerepeket osztottak ki rám. Viccesen azt szokták mondani: a tenor nem hang, hanem egy állapot, ami este 7-től 10-ig tart. Úgy érzem, nem a hangi magasságomat vesztettem el, hanem „helyére került a hangom.” 2000-ben a Miskolci Nemzeti Színházban a Rigoletto címszerepére kerestek énekest. Jelentkeztem, s már este felhívott a darab karmestere, Kesselyák Gergely, hogy velem szeretne dolgozni. Azóta baritonszerepeket éneklek.

-Vannak olyan operák, melyeknek eddig mind a tenor, mind a bariton főszerepét elénekelted?

-Ilyen a Bajazzók, a Traviata, s a Rigoletto. A Bánk bán címszerepét sajnos nem énekelhettem el, de voltam Ottó, ami tenor, s tavaly már Peturt alakítottam.

-Mennyire érdekel, hogy mit írnak rólad a kritikusok?

-Fiatal művészként rendkívül elkeserített, ha rosszat írnak rólam. Ma már megtanultam mentálisan kezelni ezt a problémát.

-Magyarország főváros-centrikus. Aki nem budapesti színész, arról hallgat az országos média. Ez nem zavar?

-Eleinte nagyon bántott, de megszoktam. Szerettem volna „átigazolni” az Operaházba, de csak vendégként léphettem fel a Varázsfuvolában és a Rigolettóban. Ránki György Holdbeli csónakosában, Győrben én énekeltem a főszerepet. A premierre lejött Mihály András, az Operaház akkori igazgatója. Az előadás utáni banketten megkérdezte tőlem: „mit szeretnél Pesten énekelni?” „Taminót a Varázsfuvolából ”-válaszoltam. Meghívtak, elénekeltem, majd nem történt semmi.

-Mégis optimista ember benyomását kelted.

-Miért ne legyek derűlátó? Hatvankilenc éves vagyok, falun élek, s még mindig számítanak rám a színházban. Egy operaénekesnél ez nagyon sokat jelent. A tavalyi és az idei évadban is jelentős feladatokat kaptam.

-2007. márciusában, kollegáddal, Bede-Fazekas Csabával készítettem az egyik Bánk bán előadás előtt interjút. Akkor nem éppen a nyugodt légkör jellemezte a színházat. Korcsmáros Györgyöt az önkormányzat felfüggesztette igazgatói állásából. Majd Forgács Pétert bízták meg –ideiglenes jelleggel - a színház vezetésével. Beszélgetésünk előtt egy nappal, április 17-én, 21 órakor Borkai Zsolt, Győr polgármestere kihirdette a közgyűlés 22:10 arányban hozott döntését: Nagy Viktor irányíthatja a Győri Nemzeti Színházat 2008. júliusától öt éven keresztül. Majdnem 40 éve vagy a pályán. Ezzel a színházi múlttal a hátad mögött bizonyára körvonalazódott benned: milyen is egy jó színházigazgató.

-A legfontosabb: legyen jó gazdája a színháznak. A mosdók tisztaságától a műsorstruktúra kialakításáig mindenre ügyeljen. Ne kivételezzen senkivel, tartson fegyelmet, s egyszemélyes felelősként őrködjön az anyagiak felett. Őrizze meg a társulat értékeit, s a magas színvonalon teljesítő művészeket kiemelten becsülje meg. A Győri Nemzeti Színház műsorának sokszínűségét a város lakói láthatóan szeretik, hiszen zsúfolt házakkal mennek előadásaink. Szokás szerint minden műfaj megtalálható a palettán: opera és operett, musical és színmű, dráma és vígjáték, tragédia és bohózat. Remélem, hogy az új igazgató tekintetbe veszi a színház hagyományait. A győri közönség nagyon kedveli az operát, s ebben nagy szerepe van Medveczky Ádámnak, aki megköveteli a magas színvonalat. Az is üdvös lenne, ha a diákok és a pedagógusok olcsóbban tekinthetnének meg egy-egy előadást. Hogyan töltse be akkor az adott teátrum nevelői funkcióját, ha pont ők nem tudnak az átkos anyagiak miatt színházba járni?

-Nagy Viktor kinevezése kapcsán több lapban a Fidesz vidéki nyomulásról lehet olvasni. Te miképp vélekedsz erről?

-Egyet tudok: Nagy Viktor írta a legjobb pályázatot. A szakmai zsűri, melynek Balikó Tamás, pécsi direktor is tagja volt, Nagy Viktor munkáját ítélte a lehető legjobbnak. Egy biztos: az előző évad fesztültségekkel volt tele. Remélem, hogy a jövőben, nyugodt légkörben tudunk dolgozni.

(Képünkön: Tonióként /jobb oldalt/ Leoncavallo Bajazzók c. operájában. Bal oldalt: Bellai Eszter.)

Medveczky Attila