|
 2008.05.09.
Budapest szavunk első megjelenései
900
évvel a honfoglalást követően a magyar főváros neve még
mindig az volt, aminek éppen írták vagy mondták: Buda, Pest,
Pesth, Pesth-Buda, Open. Nem meglepő, hogy a mindenre figyelő Széchenyi
István az 1831-ben megjelent Világ – (értsd: „Világosság”,
ugyanis a mű alcíme így hangzik: vagyis felvilágosító töredékek
némi hiba ’s előítélet eligazítására) – 509. oldalán
ezt írja: „Buda ’s Pest népességét minden lehető módon
öregbíteni kellene. (…) Fővárostok nevét Budapestre kellene
változtatni, melly kevés év, sőt hónap mulva olly
megszokottan ’s könnyen hangzanék, mint Bukarest; ’s így két
város egyesülne, melly most nem legjobb szemmel nézi egymást.
Mily haszon áradna ezen egyesülésbül, milly virágzó fővárosa
lenne Magyarországnak rövid idő múlva!” Bizony még 41 évet
kellett várni, hogy Széchenyi álma megvalósuljon, csak 1873.
január 1-én egyesült Pest, Buda és Óbuda – Budapest néven.
Az új főváros nem titkolt célkitűzése volt, hogy Bécs
ellenpólusa legyen. Viszont a tény, örökre tény marad: az a
szó, az az ötlet, hogy Budapest, először 1831-ben, Széchenyi
ezen könyvében jelenik meg nyomtatásban. Tapasztalok némi
bizonytalanságot Budapest szavunk helyes használata körül még
a műveltebb olvasói körökben is: sokan úgy vélik, hogy mert
1873-ban jött létre közjogilag Budapest, a szó ezen dátum előtti
használata tilos és tájékozatlanságra vall. Pedig szó
nincsen erről. Sőt. A jelek szerint a Világ megjelenését követően
a reformkorszak meghatározó személyiségei, de még a köznépi
elemek iskolázottabbjai is, magánszorgalmúlag elkezdték használni
a Budapest szót, ha a fővárosról beszéltek. A birtokomban levő
szövegek közül a legelső ilyen dokumentumot a Budapesti árvízkönyv
(Heckenast, Pesten, 1840) tartalmazza címében is, valamint az
elején olvasható hirdetésben, amelyben báró Eötvös József,
Lukács Móricz, Szalay László és Trefort Ágoston – 1839.
novemberi keltezéssel – hírül adják a tisztelt publikumnak,
hogy már sajtó alatt van új kiadványuk, a négykötetesre
tervezett BUDAPESTI SZEMLE. Mindez tehát 1839-ben! Valamivel későbbi,
de számomra kedvesebb nyelvtörténeti emlék ennél az a
versike, amely az 1846 júniusában, a lelkes szülők költségén
megjelent Költészeti zsenge mutatványok című füzetben
olvasható. A vékony antológia tulajdonképpen a „Pesti Királyi
Tanodában költészet tanulók” – (értsd: az egyetem bölcsészkari
hallgatói) – műveiből válogatta büszke tanáruk, Szigly Gábor.
A kiadvány 43. oldalán található egy bizonyos Bellágh Imre
nevű tanuló kétszakos verse – az első szak a költő kérdése
a Gellérthegyhez, a második a hegy válasza – amelyet én most
újraközlök. Két jelentős dologra külön felhívnám a
figyelmet: Bellágh az első versszakban felemlegeti az akkor még
át sem adott, nyilván próbaútjait róvó, Pest és Vác között
csak néhány hónap múlva meginduló, első magyar vasútat, ez
által kimondható: a teljesen ismeretlen Bellágh Imre az első
irodalomtörténetünkben, aki a magyar gőzvasutat megverselte.
Mindenki, Petőfi is csak később írta meg a saját vasút-rajongó
versét. Tárgyunk szempontjából viszont nagyon érdekes nyelvi
dokumentum a vers utolsó két sora, a vén Gellérthegy vallomása,
benne a „budapesti” szóval.
Bellágh
Imre:
Elégia
A
Költész és Sz. Gellérthegye közt
Hallod-e
ősz Gellért, ki tetőddel messze tekintesz,
S
kő-mohos ormaidon fellegek árnya tanyáz!
Nemde
közel hozzám történeti szikla-tanú vagy,
S
tartva fejed büszkén nemzetek évibe látsz?
Isméred
szomszéd Buda várát, melly nyöge hajdan
Vérszomjas
törökök vad rabigája alatt:
Jól
látod Pestnek mezején a gőzkocsi füstjét;
És
mint úsznak szét a Duna gőzősei:
Szólj!
mi lehet nálad legkedvesb itt körülötted?
Mit
hallgatsz örömest, s látsz ez alanti lapon?
***
Attila
mint harcolt, láttam, s hadi népe mikint dult,
S
a hét hősi vezér mint jöve által ide; –
Meghült
érczvíz-erőm, mint fujt ama vathai szélvész,
Gellértet
sujtván a Duna medre alá. –
A
haza atyja Hunyad, s nagy Mátyás élnek örökké
Hálás
emlékben, míg magyar egy ha leend.
Voltak
nagy hősök, mint Zrínyi maroknyi hadával,
Akiket
érdemükért fogja dicsérni Buda.
Láttam
harczfiakat koszorúkért küzdni ezernyit,
Láttam
mit képes tenni az ember-erő!
S
míg szép tetteiken méltányos bámulatom függ,
Kebledet
e példák hősi vetélyre vigyék.
Hajh!
de had, és csata-vész megszünt már dúlni hazánkban,
S
köztünk békének zöld olajága lebeg:
Műipar,
ész nyer most, s a szellemi munka borostyánt,
Míg
a kard némán vashüvelyébe pihen:
Láttam
sok szépet; de mi legszebb, hallom örömmel,
Hogy
magyarul szól már sok budapesti fiú.
Ennek az ismeretlen, de egyáltalán nem tehetségtelen
fiatalembernek a sorsáról semmi többet nem tudok, nevével
eddig máshol nem találkoztam. Mindenesetre nagyon érdekes, hogy
Vörösmarty, vagy Petőfi – aki pedig alig lehetett idősebb
ismeretlen egyetemista kortársánál – tudomásom szerint soha
nem használta a Budapest elnevezést, noha a fenti néhány példa
bizonysága szerint az már a XIX. század harmincas éveitől köznyelvileg
ismert és használatos volt.
(Képen: Budavár 1849. májusi ostromáról készült rézmetszet.)
Szőcs Zoltán
(Forrás: Havi Magyar Fórum)
|
