vissza a főoldalra

 2008.05.09. 

Tisza és Trockij

Gróf Tisza István magyar miniszterelnök és Lev Davidovics Trockij 1918-ban szorosabb kapcsolatba kerültek, mint azt képzelnénk. Az első magáért az I. világháború kirobbantásáért egy személyként felelős, ahogy azt mindmostanáig hiszi és „tudja” az átlag magyar polgár, aki még egyáltalán gondolkozik ilyenekről. A második az 1917-es orosz forradalom előkészítője, ideológusa, a vörös hadsereg megszervezője, a polgárháború egyik parancsnoka. Erre a cikkre összehozza őket az a tény, hogy Tisza István lapja, a Magyar Figyelő, melyet Herczeg Ferenc felelős szerkesztő jegyzett, 1918. júl. 1-jei és okt. 1-jei számában két tanulmányt is közölt Trockij tollából. Különösen az utóbbi esik súlyosan latba tartalma és a publikálás időpontja tekintetében. Hiszen egy hónap múlva, 1918. okt. 31-én kitört Budapesten az ún. őszirózsás forradalom, mely a nemzeti összeomlás első történelmi demonstrációja volt, másrészt kapunyitás az ún. tanácsköztársaság, a kommunista hatalom-megragadás előtt.

1. Tisza István értékelése

A vesztes háborúk után szokásban van Magyarhonban bűnbakok keresése és kijelölése egy személyben, mégpedig a realitások, a történeti források, a józan paraszti ész stb. mellőzésével, kikapcsolásával. Gondoljunk csak Görgeyre, aki 1849-ben letette a szabadságharc fegyverét, bár semmi esélye sem volt már a háború megnyerésére, mégis ezzel a tettével “elárulta” a hazát. Ahogy azt generációk sora számára a történetírásban, az oktatásban stb. beállították. Tisza István megítélése az I. világháború után hasonló fordulatot vett Görgey utóéletéhez mérten. Tisza értékelését súlyosbította még belpolitikai működésének bemutatása baloldalról, valamint nemzetiségi politikájának túldramatizálása, mintha az egymagában váltotta volna ki a nemzetiségek magyarellenességét. Nem kell azonban bizonyítanunk, hogy a román, szerb, szlovák stb. nacionalizmusok, sovinizmusok már a XIX. század végére felkészültek, hogy feldarabolják az Osztrák–Magyar Monarchiát, amennyire csak lehetséges. Tisza működésének megkezdése idejére már régen kialakultak a magyarellenes indulatok, eszmék és vágyak. Ferenc Ferdinánd megmerénylése már a jel volt a délszlávok részéről, hogy az akció elindult. A kor politikai-diplomáciai viszonyai és Európa gondolkodása nem tette lehetővé, hogy egy olyan középhatalom, mint a Monarchia megtorlás nélkül tűrje el, hogy trónörökösét lemészárolják, mint egy ökröt. Innen nézve nem a Monarchia jegyzéke volt elfogadhatatlan /az volt!/ Szerbiához, hanem a trónörökös megölése volt békésen elfogadhatatlan a Monarchia számára. Kezdésnek álljon itt egy marxista értékelés 1969- ből Tisza István politikai pályájáról: „A 67-es irányzat legkövetkezetesebb képviselője, a magyar nagybirtok és nagytőke együttes uralmának védelmezője volt. A magyar uralkodó osztályoknak a dolgozók és a nemzetiségek fölötti hatalmát a dualizmus rendszerének változtatások nélküli fenntartásában, az Osztrák– Magyar Monarchia nagyhatalmi helyzetében látta biztosítottnak. Politikai pályája kezdetén felismerte, hogy a Monarchia előbb-utóbb válságba, háborús konfliktusba keveredik, és az erre való felkészülést sürgette. Ennek érdekében erélyes intézkedéseket kívánt a parlamenti ellenzék obstrukciós tevékenysége ellen. A belső konszolidációt szolgálták a nemzetiségek egy részének, a horvát és a román burzsoázia megnyerésére irányuló kísérletei. A Monarchia két Balkán-háborúban megtépázott tekintélyének visszaállítása érdekében 1913. októberében a Szerbia elleni erélyes fellépést javasolta; 1914 júliusában azonban, a szarajevói merénylet után a háború megindítása ellen foglalt állást, mert a nemzetközi erőviszonyokat ekkor kedvezőtlennek találta. Tartott az Erdélyt fenyegető román betöréstől és az esetleges győzelmet is a dualista berendezkedés fennmaradása szempontjából veszélyesnek ítélte. Amikor a német kormány a háború megindítását sürgette, feltétlen támogatásáról biztosítva a Monarchiát, s a bécsi uralkodó körök is a háború mellett döntöttek, – a júl. 19-i minisztertanácson hozzájárult a Szerbiához intézendő, lényegében hadüzenetet jelentő ultimátum elküldéséhez. Háborús politikáját a német szövetséghez való ragaszkodás, a belső gazdasági és politikai erőknek a háború szolgálatába állítása jellemezte. Ellenezte IV. Károly – a birodalom megmentése érdekében – mérsékelt reformokkal kísérletező politikáját is.” Igazabb és árnyaltabb a politikai pályája a 2006- ban megjelent polgári és nemzeti elkötelezettségű lexikonban: „Ifjúkorában kialakult, s hamar letisztult politikai nézeteihez (amelyet a liberális és konzervatív eszmék közötti konszenzus jellemzett) egész életében következetesen ragaszkodott. Úgy vélte, hogy a magyarság vezető szerepét a Kárpát-medence többi népeivel szemben - elsősorban az Oroszország által gerjesztett pánszláv törekvések miatt – csak az Ausztriával kialakított dualista államszerkezet biztosítja, ugyanezért ragaszkodott a Németországgal kötött kettős szövetség (1881) fenntartásához és erősítéséhez, s ellenezte a választójog kiterjesztését. A magyar nemzeti lét alapfeltételének tartotta az alkotmányosságot, támogatta az egyház és az állam szétválasztását, kiállt a zsidók emancipációja mellett, s lelkes híve volt a városiasodásnak és az iparosodásnak.” „Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolása (1914. jún. 28.) után, az Osztrák–Magyar Monarchia többi felelős döntéshozójával szemben kezdetben ellenezte a Szerbia elleni fegyveres fellépést. Miután azonban Németország gyors akciót sürgetett, s – biztosítékokat kapott, hogy nem fognak délszláv területeket a Monarchiához csatolni (ez a dualista rendszer felbomlásával fenyegetett), valamint garantálták Románia semlegességét és Bulgária csatlakozását a központi hatalmakhoz, július közepére megváltoztatta álláspontját. Kormánya a hadüzenet után bevezette a cenzúrát, a postaforgalom ellenőrzését, korlátozta az egyesülési jogot, elfogadtatta a hadsegélyezést szabályozó törvényeket, de – Ausztriával ellentétben – megőrizte az alkotmányosságot. Háborús törekvéseire megpróbálta megnyerni a magyarországi nemzetiségeket, elsősorban a románokat, akiknek – többek között – megígérte a közigazgatásban és az elsőfokú bíróságokon az anyanyelv használatát. Az I. világháború idején fellépett a katonai túlkapások, a civilekkel szembeni kegyetlenkedések ellen, ezért gyakran került konfliktusba a hadseregvezetéssel és az egyes katonai parancsnokokkal. Ferenc József halála után az új uralkodó, a világháborúból kiutat kereső IV. Károly (akinek koronázásán – nádorhelyettes volt) rövidesen felmentette (1917. máj. 23.; de jún. 15-éig hivatalában maradt). Ettől kezdve a parlamenti ellenzék (és egyúttal a többség) vezéreként politizált tovább, közben ezredesként, mint a debreceni 2. huszárezred parancsnoka néhány hónapig az olasz fronton tevékenykedett. Utolsó királyi megbízatásaként Boszniában tárgyalt az elszakadásra törekvő délszláv politikusokkal. A közvélemény nagy része őt tette felelőssé Magyarország világháborús részvételéért, s az ún. forradalmi szocialistákhoz tartozó Lékai János sikertelen merényletet kísérelt meg ellene (1918. okt. 16.). Másnap a Képviselőházban elismerte a háború elvesztését, ugyanakkor hangsúlyozta az önálló magyar hadsereg és Külügyminisztérium felállításának fontosságát, de kiállt a perszonálunió mellett. Az őszirózsás forradalom idején az otthonába behatoló fegyveresek meggyilkolták.” Szekfű Gyula, a Tisza István korának legnagyobb történésze alapművében 1922-ben Tisza István politikai pályaképét is megrajzolta. Szekfű ekkoriban visszautasította egy német kiadó ajánlatát, miszerint írná meg a magyar nemzet történetét 1867 után. Az elhárítás oka saját szavai szerint: „... én az akkor uralkodó liberális történetfelfogástól diametrálisan eltérő állásponton lévén, utóbb lefolyt liberális félévszázadunkat másnak nem, csakis dekadencia szomorú korszakának rajzolhattam volna.” Ebben a liberális, szomorú korszakban azonban kiemelkedő jelentőségűnek tekintette Tisza István alakját, akit elsősorban megtartó erőként jellemzett a nemzet szempontjából. „Tisza István ép alakját a beteg kor sodrába kell szemügyre vennünk. Életének műve, tudatos szándékkal és a valóságban is elsősorban politikai. Mint államférfiú, belső meggyőződésből volt híve a Deák-féle államjogi konstrukciónak, amely tényből magából látható, hogy bizonyos nemzeti és állami illúziók reája hatás nélkül kellett hogy maradjanak. Külsőleges, anyagi fellendülésünk, s a túlzott önérzetnek azzal karöltve jelentkező képei, az imperializmusnak, a húsz- és harmincmillió magyarnak abszurd és lehetetlen vágyai nem zavarták meg ítéletét népünk súlyát és nemzetközi helyzetét illetőleg. A magyarság sokkal gyöngébb, földrajzi helyzete sokkal veszélyesebb, semhogy egymagában, saját erejéből fenn tudná tartani eddigi kedvező helyzetét, évszázados hegemóniáját Közép-Európa terein: ez az objektív alapigazság volt Tisza István politikai pályájának sarkköve. Igaz követője volt ebben Széchenyinek, a száműzetés Kossuthjának s Deáknak egyaránt, hisz mindezek tudták, vagy 49 katasztrófája után megtanulták, hogy Ausztria és a nemzetiségek, azaz a nagy német hatalom és a szláv népek együtt két malomkő, melyek porrá zúzzák a mi szép évezredes Nagy-Magyarországunkat. E két végzetes hatalmat tehát el kell egymástól választanunk, sőt, amelyiket lehet, fönnmaradásunk eszközévé, hatalmi állásunk kezesévé kell tennünk. A nevezett államférfiak közt, mint tudjuk, eltérés csak a cél eléréséhez szükséges módozatban volt: Kossuth Kelethez húzódott, de kísérlete: dunai konfederáció, szlávmagyar blokk létesítésével védeni ki a nyugati malomkő, Ausztria, nyomását: sikertelen maradt. Deák a másik módot próbálta és valósítá meg, melynek egyébként is megvoltak feltételei az ős magyar-német kultúrkapcsolatban és az évszázados államjogi érintkezésben. 67 és a reája következő kettős és hármas szövetség Ausztriát és a német hatalmat nemcsak kikapcsolta ellenségeink sorából, de erős kötelékekkel hozzánk fűzve kezesévé tette a történeti Nagy-Magyarország fennmaradásának. A nyugati szövetség árnyékában szabadon konszolidálhattuk belső viszonyainkat, és erősödésünk mértéke szerint szerezhettünk befolyást a monarchia és Közép- Európa nemzetközi alakulásaira. Hogy már csírájában megakadályozhattunk minden olyan mozgalmat, mely későbbi fejlődésében ellenünk irányulhatott volna.” Ez ellen a „státusz férfiú” ellen háromszor kíséreltek meg merényletet, míg végül sikerült. Kovács Gyula, országgyűlési képviselő 1912. jún. 7-én az ülésteremben sikertelen revolveres merényletet követett el ellene. A fa burkolatba fúródott golyó nyoma jelenünkben is látható. Az idegenvezetők olykor mutogatják az Országházban. Másodjára 1918. okt. 16-án Lékai János, a Korvin Ottó vezette kommunista csoport és a Galilei Kör tagja kísérelt meg merényletet Tisza ellen. Természetesen letartóztatták és börtönbe vetették, ahonnan október 31-én /két hét múlva/ szabadult, mint hős. Lékai irodalmi babérokra is pályázott. Drámái 1922-ben Moszkvában jelentek meg Lunacsarszkij előszavával. Harmadjára sikerült meggyilkolni Tisza Istvánt 1918. okt. 31-én Budapesten a XIV. kerületben, Róheim Samu Hermina úti villájában. A merénylők között volt a Károlyi Mihály vezette Nemzeti Tanácsnak két tagja. Sosem fogjuk megtudni, hogy Tisza István meggyilkolásában mennyi és milyen része volt Károlyi Mihálynak. Az 1960-as évek elején a veresegyházi Válóczy-kocsmában találkoztam egy idegennel, aki avval dicsekedett, hogy egyike volt Tisza gyilkosainak.

2. Trockij írásait közli a MagyarFigyelő

A Magyar Figyelőt Tisza István alapította, szerkesztette jóbarátja, Herczeg Ferenc. A Huszadik Század és a Nyugat konzervatív ellensúlyozására szánták. Ennek ellenére szerzői között feltűntek a Nyugat írói is: Kemény Simon, Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond. A Magyar Figyelő havilap minden hónap elsején jelent meg, élt 1911. jún 1.-1918. okt. 1-ig. A Magyar Figyelő hasábjain indított támadást Ady ellen Tisza István az 1911. dec. 1-jei számban. Ady Endre ebben az évben kokettált a Galilei Körrel. Trockijtól két publikáció jött a lapban. Az első 1918. júl. 1-jén Az orosz kapitalizmus címmel. A második a lap legutolsó számában, az ún. őszirózsás forradalom kitörése előtt egy hónappal, 1918. okt. 1- jén Az orosz forradalom mozgató erői címmel. A két közlemény valójában Trockij Russland in der Revolution c. kötetének néhány fejezete, mely 1909-ben jött ki a nyomdából. Az első cikk szerkesztői ajánlása szerint „Az orosz népbiztos ... fejtegeti azokat az okokat, amelyek szerinte forradalmat fognak előidézni.” Nos, 1918. júl. 1-jén már tudható volt, hogy Trockij jóslata 1917. októberében bekövetkezett a cári Oroszországban. A második közlemény ajánlása, valószínűleg magától Herczeg Ferenctől így olvasható: „Trotzky: Russland in der Revolution című könyvéből közöljük az alábbi érdekes fejezeteket.” Trockij mindkét publikációja bíráló megjegyzések, kiegészítések nélkül, feltételezhetően hiteles fordításban látott napvilágot a Magyar Figyelő lapjain. Az orosz kapitalizmus című részben Trockij az ismert marxista szisztéma szerint elemzi az oroszországi társadalom osztályait, rétegeit, ezek egymáshoz és Európához való viszonyát. Mindezeket még történelmi perspektívába is helyezi. “A krónika azt közli velünk, hogy a IX. században a tengeren a varägeket hívtuk be, hogy segítségükkel megalapítsuk államunkat. Aztán a svédek következtek, akik az európai haditechnikára tanítottak bennünket. Thomas és Knop a posztószövést hozták el hozzánk. Az angol Hughes délvidékünkön meghonosította a fémipart. Nobel és Rotschild a Kaukázust átalakították a naftaprofit szökőkutjaivá. Egyidejűleg a vikingek vikingje, a nagy nemzetközi Mendelssohn Oroszországot az európai börze gyarmatává tette. Addig amíg csak arról volt szó, hogy munkavezetőket és gépeket hozzunk be Európából, nagy kölcsönöket kérjünk termelési célokra, addig alapjában véve az volt a kérdés, hogy Oroszország nemzeti, gazdasági szervezetére rákényszerítsük küleurópai termelés egy-egy elemét. Amikor azonban a szabad külföldi tőkék magas profit után való vadászatuk közben elárasztották az orosz területet, akkor napirendre került az egész orosz közgazdaságnak bekebelezése az európai kapitalista gazdasági szervezetbe. A mi gazdasági történelmünk utolsó évtizedei épen ezt a programmot valósítják meg.” Nem kell hozzá nagy cinizmus se, hogy Trockij eme idézetét némileg átgondolva és átalakítva alkalmassá tegyük az 1990 utáni Magyarország jellemzésére. “Egyidejűleg a vikingek vikingje, a nagy nemzetközi Mendelssohn /helyette tessék beírni egy mostani világkapitalista nevét/ Magyarországot az európai börze gyarmatává tette. Addig amíg csak arról volt szó, hogy munkavezetőket és gépeket hozzunk be Európából, nagy kölcsönöket kérjünk termelési célokra, addig alapjában véve az volt a kérdés, hogy Magyarország nemzeti, gazdasági szervezetére rákényszerítsük küleurópai termelés egy-egy elemét. Amikor azonban a szabad külföldi tőkék magas profit után való vadászatuk közben elárasztották a magyar területet, akkor napirendre került az egész magyar közgazdaságnak bekebelezése az európai kapitalista gazdasági szervezetbe. A mi gazdasági történelmünk utolsó évtizedei éppen ezt a programot valósítják meg.” Kedves Olvasó! – Ha úgy véli, hogy a szöveg átdolgozása találó a mai viszonyainkra, az nem csak Trockij zsenialitásának a következménye, hanem inkább annak, hogy a tőke természete nem változott. Trockij második írása az előzőnél sokkal veszélyesebb volt tartalmát és a megjelenés időpontját tekintve. Az orosz forradalom mozgató erői című esszé úgy is felfogható volt, mint használati utasítás kezdő forradalmároknak a forradalom csinálásához. Supka Géza, liberális politikus, a Károlyi-kormány követe Prágában 1918 őszétől, mélységesen elítélte Tisza István egész életművét, a legfőbb rossz megtestesítőjének tekintette Magyarországon. Természetesen a kommunista /bolsevik/ forradalom is rémületbe ejtette Supkát. Így azután Tisza Istvánnak és Herczeg Ferencnek is a fejére olvasta eltévelyedését, mintha nevezettek hozzájárultak volna a magyarországi bolsevik előretörés lehetőségéhez.  Trockij a „modern várost” tartja a kapitalista társadalom jellegzetes településének általában, de Oroszországban különösen. Ellentétben a faluval, a nagybirtokok majorsági népességével szemben. A faluban honos kézműves ipart is elmarasztalja annak szétszórtsága miatt, melyből annak rendje és módja szerint a céhes ipar, illetve a manufaktúra nem fejlődött ki. Mindez a szétszórtság és falusi primitív kézműipari szint azután életre hívta és virágoztatta a közvetítő kereskedelmet, amelyik a termékeket összegyűjtötte és közvetítette az ugyancsak szétszórt feudális fogyasztó réteghez. Ilyen módon a kézműves munkásság vidéken nem volt képes koncentrálódni, hanem csak a városokban. Nagy tömegű városi ipari munkásság nélkül pedig nem lehet forradalmat csinálni. Az ipari városok primátusáról szóló Trockij-nézetek természetesen tetszhettek Tisza Istvánnak, aki a Monarchia 1867 utáni gyermeke volt ízig-vérig, az iparosítás lázában formálódott jelleme. Persze az 1910-es évekig a városi proletárság veszélyes volta, internacionalizmusa, gyenge nemzeti kötődése, idegen érdekek szerint való felhasználhatósága stb. történelmi méretekben még nem mutatkozott meg a Monarchiában. Trockij jellemzi a polgárságot, a polgári demokráciát is. “Nálunk a legkisebb nyoma sincs annak a gerinces polgárságnak, amely végigcsinálta az önkormányzat és politikai harc évszázados iskoláját és aztán a fiatal, még osztállyá sem forrott proletariátussal karöltve ostromolta meg a feudális uralom Bastille-jait. Mi következett utána? Az új harmadik rend a hivatásos intelligencia: ügyvédek, újságírók, orvosok, mérnökök, tanárok, tanítók. A társadalmi termelésben nincs önálló jelentőségük, kevesen vannak, gazdaságilag nem függetlenek; ez az osztály a maga tehetetlenségének tudatában mindig keres egy szilárdan kialakult társadalmi osztályt, melyre támaszkodhatik.” A kor orosz intelligenciájának neve narodnyik, azaz népbarát volt, akik mozgalmát Lenin is tárgyalta elmarasztalólag. Valóban csekély szerepet vittek az 1917-1921-es években, miközben azzal küszködtek, hogy eljussanak a tömegekhez. Mennyire átsüt ezen az orosz és múltbéli problémán a mai magyar valóság! Anélkül, hogy a 100 évvel ezelőtti cári orosz helyzetet és a jelenlegi agymosott magyar milliók állapotát egynek vennénk, anélkül, hogy az ázsiai termelési mód és a köztes Európa különbségeit ne tekintenénk, a párhuzam önmagát kínálja. Valóban, évszázados polgári hagyományaink, szervesen fejlődött önkormányzati rendszereink /tekintve éppen a szovjetek által ránk kényszerített tanácsrendszert/ gyérek. Ami volna, az nemzeti, sajátos és ennek következtében látszólag is, valóságosan is ellentétes az internacionalizmus bármely fajtájával, főleg a globalizmussal. Megemlítjük a régiók szervezését, a kistérségek behozatalát, melyek a magyar nemzeti megye és járási rendszer ellen irányulnak. Mintegy máris megkettőzik a középszintű államigazgatást, hogy majd az eredetit likvidálhassák az államéletből. Ami végülis a magyar állam likvidálásának útján az egyik lépés. És a jelenlegi honi intelligenciának a társadalmi termelésben valóban nincs jelentősége. Mondjuk, Fekete Gyula életműve hozzájárulhatna a társadalmi termelés, a bővített újratermelés legfontosabb tényezőjéhez, a népfogyás megállításához, a népszaporulat, a magyar nemzet állagának újratermeléséhez. De tudjuk, akik figyelemmel kísérjük munkásságát, hogy mit kapott érte, hogy mi jár annak, aki itt egészséges, testben és lélekben is gyarapodó magyar nemzetet akar, akár még a trianoni határokon belül is. Kevés a magyar intelligencia az ország és nemzet gondjaihoz. Szárszó, Monori-erdő, Lakitelek stb. magyar Golgota-hegyek. A megfeszítés helyei, és annyi érdeklődő sincsen a keresztek felállításakor, mint amennyi Jézus halálának színhelyén összegyűlhetett. Tízmilliós ország, tizenötmilliós nemzet. Tömegek kiáltják azonban Pilátus oszlopos palotája előtt, hogy feszítsd meg őt! Az intelligencia magányos, minél nemzetibb, minél radikálisabb, annál jobban fokozódik a magánya. A Trockij által felsorolt „új harmadik rend” alkotói, az ügyvédek, újságírók, orvosok, mérnökök, tanárok és tanítók, mind-mind alapos feltárásra váró, elemzésért kiáltó alkotó elemei a magyarországi intelligenciának Mindegyiknek romlott a helyzete az utóbbi években, mindegyik csoport iránt bizalomvesztéssel jellemezhető a helyzet. A vizitdíj, bármennyire is pénzben kifejezhető, lényegét tekintve nem anyagi természetű támadás a magyar nép ellen. Sokkal inkább a társadalom feltrancsírozásának kísérlete, amennyiben mélységesen megrontja a beteg és az orvos közötti korábban fennállt és szükséges bizalmat. A magyar intelligencia természetesen gazdaságilag nem független. A magyar nemzettől kellene függnie, az kellene méltóan elismerje fáradozásait és eredményeit, melyeket a magyar nemzet fennmaradása érdekében teljesít. Mivel azonban a magyar nemzet lappang, enyészik, idegen és érdekei ellen való ideológiák, eszmék, szlogenek mákonyával töltik és töltekezik, ezért kevés gondot fordít és fordíthat saját intelligenciájának kondíciójára. A bűvös kör pedig így záródik: a nemzetépítésben szorgoskodó intelligencia kevés visszajelzést, megerősítést kap, mert nem figyelnek rá kellőképpen, sőt sikerült megutáltatni, fekete bárány pozícióba hozni tömegek szemében. Így azután működése kevés eredményt hoz a nemzeti társadalom számára, mely tény visszamenőleg is igazolni látszik, hogy csekély jelentőséggel bír a mindennapi élet területén, ezért csekély elismerés illeti meg. A nemzet és intelligenciája tehát egymást hibáztatva egymást sorvasztja. Az intelligencia pedig ennek még a tudatában is van. Sok keserű írás és előadás született már ebből az életérzésből. Miközben a nevető, idegen harmadik a kezét dörzsöli nagy serényen. Trockij elemzése, tételei a polgárságra, az intelligenciára nézve, mint láthatjuk, sok hasonlóságot mutatnak a mai helyzetünkkel. Egyre többet és többektől hallom úton-útfélen, hogy jelenünk olyan, mintha az őszirózsás forradalomból most mennénk át a proletár diktatúrába. Különösen a magyar honvédség leépítésével, szétzüllesztésével kapcsolatosak ezek a megnyilatkozások. Mint minden példa, ez is csak részben igaz, mert a kiépülő diktatúra már semmiképpen sem lesz proletár. A magyar ipar leépítésével ugyanis leépítették a munkavállalók, a munkások osztályát. Trockij még valóban feljövő munkásosztályról beszélhetett Európában és a cári Oroszországban, mára azonban a nagyipari munkásság egyetemlegesen elveszítette történelemformáló erejét és szerepét. A két Trockij-cikk a Magyar Figyelőben Supka Géza szerint annak a következménye, hogy Tisza Istvánt elhagyta önérzete, úrrá lett rajta a háborús pszichózis, nem ismerte fel a közelgő veszedelmet a maga és az ország számára. Supka felemlegeti az állítólag Tisza által felállíttatott „erkölcsi karanténok” hálózatát, melyek az Oroszországból visszatérő magyar állampolgárokat szándékozták megtisztítani a bolsevizmus járványától. Ezekből a táborokból a baloldali, a békepárti, a kozmopolita polgári stb. sajtó kitiltatott. Azonban a Magyar Figyelő rendszeresen bejárt a táborokba és a hadrakelt sereghez, lévén, hogy Tisza és Herczeg Ferenc orgánuma volt. Ha az utolsó, 1918. okt. 1-jei szám olyan nagy bajt már nem is csinálhatott, az 1918. júl. 1-jei szám elolvasására és megemésztésére azért volt elég idő. Supka szerint Tisza ezzel a furcsa és fura eljárással, hogy lapjában Trockijt közölt és azt beküldte a háborúból visszatér magyar katonák átnevelő táboraiba, önmaga és nemzete ellen felidézte a bolsevizmust, bár akaratlanul. Különösen kifogásolható ez Herczeg Ferenc esetében is, aki a lapot szerkesztette, és 1919 őszén korszakérlelő vádiratot írt Károlyi Mihály ellen. Ugyanakkor Herczeg Ferenc mélyen hallgatott a Magyar Figyelőben közzétett Trockij-cikkekről. Azt azonban hangsúlyozta később és kiaknázta, hogy a bolsevikok letartóztatták és börtönbe zárták. A román megszállás kezdetén, 1919. aug. 3-4. után szabadult. Mentora, Tisza István ekkor már nem élt háromnegyed éve. IV. Károly 1918. nov. 11-én Ausztriában lemondott az államügyek intézéséről, de a trónról nem. November 13-án a király fogadta a magyar főrendeket, ekkor Magyarország részére csak megismételte az osztrák trónra való nyilatkozatában foglaltakat, és már eleve elfogadta a jövőbeni döntést Magyarország államformájára nézve. Ennek következtében 1918. nov. 16-án /szombat/ kikiáltották a Magyar Népköztársaságot. Elsőnek a képviselőház ülésén jelentette be Szász Károly házelnök, hogy a magyar nép a lezajlott események során megvethette a független és demokratikus Magyarország alapjait. Ekkor Tisza István haláláról meg sem emlékeztek, mintha bűnösök lettek volna, úgy sunyítottak. A főrendiház utolsó ülését ezen a napon Wlassics Gyula vezette, akinek beszédéből már erősen kiérződött az aggodalom, hogy bosszút, gyűlölséget, megalázást lihegő békekötés elé nézhetünk. Kinyilvánította Wlassics, hogy az ezeréves magyar állam területi épsége is veszélybe kerülhet, a nemzetiségek nemzeti tanácsai ekkorra már kinyilatkoztatták elszakadásukat Magyarországtól. Az országgyűlés két háza ezután kimondta önfeloszlatását. Az Országház előtti téren százezrek gyűltek össze a népköztársaság kikiáltására. A tömeg hangulata irreálisan lelkes volt, a szónokok sora fokozta a vágyálmokat, a tömeg várakozásai az egeket verték. János Jelenéseinek hasonlatával élve a tömeg új földet és új mennyországot vélt közeledni. A tömeghisztéria tehát legfeljebb azt fejezte ki, hogy a nép négy háborús év után valóban meggyötörve, mit remélt az új kormánytól. „A kormányok értékét pedig nem az adja meg, hogy miként fogadják őket, hanem az, hogy miként búcsúznak tőlük.”

 Horváth Lajos

 (Forrás: Havi Magyar Fórum)