|
 2008.05.17.
Liberálnyikok
Horst
Afheldt: Az elszegényítő gazdaság c. könyvéről.
A német
professzor könyve döbbenetes. A szociális államtól a kettészakadt
társadalomig alcímet viseli. Az ember azt hinné, csak a magyar
társadalom él következményekkel járó kettészakadtságban. A
kevesek nagyon gazdagodnak, az ország állampolgárainak döntő
hányada meg egyre szegényebb. Nem, ez nem csak magyarországi
jelenség. Ahol a neoliberalizmus uralkodik, ott mindenütt tetten
érhető ez a világméretű baj. Annak idején, Brandt kancellárságakor
magas rangú állami, gazdasági küldöttség járt Magyarországon.
A magyar tárgyalópartnerek felkészült gazdasági szakemberek
voltak. Egyik-másik tagja volt a párt felső vezetésének is. Véletlenül
kerültem a társaságba egy vacsorára. Ott mesélték a németek.
A zseniális német pénzügyminisztert, Schillert, az egyetemi
tanárt Amerika kiutálta a Német Szövetségi Köztársaság
kormányából. Schiller vezényletével olyan pénzpolitikát valósítottak
meg és folytattak, ami Amerikának ellenére volt. A DM, a német
márka megverte az USA-dollárt. Nagyon megverte. A német elbeszélése
szerint Nixon felhívta Brandtot, és röviden csak annyit közölt:
ezt az őrült pénzügyminisztert takarítsák el a kormányból.
Hiába zokogtak, tiltakoztak a németek önmaguk között,
Schillernek mennie kellett. Brandtnak egyetlenegy érve volt:
Bonnban, a tanácskozóteremben félrehúzatta a függönyöket,
és csak annyit kérdezett: nézzenek ki, milyen tankok állnak
kint az utcákon? Az Egyesült Államok tankjai grasszáltak akkor
is németföldön. Ezzel aztán véget is ért az Adenauer és
Erhardt teremtette szociális piacgazdaság korszaka, és Németországra
is ráköszöntött a neoliberalizmus gazdaságpolitikája. De
hogy félreértés ne essék az olvasó és a könyvkritika írója
között, azt is mindjárt el kell mondanunk, hogy a
neoliberalizmus tejtestvére a bolsevizmus. Mind a kettő diktatórikus
eszközökkel kényszeríti akaratát a társadalmakra. Erről a
tejtestvériségről éppen a napokban beszélt az Echo televízióban
Bogár László, az Orbán-kormány államtitkára, és Kékkői
Zoltán, ugyancsak ennek a kormánynak földművelésügyi államtitkára.
Csak azt magyarázták el, hogy a bolsevizmus és a
neoliberalizmus milyen egybehangzóan és egymást folytatóan működött
a magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar felszámolásában.
Ezt ma már tisztán látjuk. Amikor az élelmiszerárak a világpiacon
az egekbe szöknek, Magyarországon kiürültek a mezők, a rétek
és az állattartó telepek. Alighanem ma már sok mindenből
behozatalra szorulunk, olyan termékekből, aminek felét, harmadát
eddig értékesítettük a világpiacon. Horst Afheldt megállapítja:
már régóta még csak nem is emlegetik azt az egykor természetesen
hangzó célt, mely szerint jólétet kell biztosítani
mindenkinek. Éppen ellenkezőleg: ha valahol sürgősen szükséges
reformokról vitatkoznak, akkor az egyet jelent a bérek csökkentésével,
a növekedés fokozásával, ehhez pedig szorosabbra kell húzni a
nadrágszíjat, meg kell szüntetni valamennyi kereskedelmi korlátot,
és könnyíteni kell a vállalatok adó és egyéb terhein.
Egy-egy cél elérése esetén szükségképpen növekszik a
munkanélküliség, az elszegényedés. Nem csak Magyarországon,
Németországban, az Egyesült Államokban is. De miért van ez így?
Kristálytiszta, világos választ ad a szerző. Először is megállapítja
Németország esetében, hogy Németországban az éves társadalmi
termék 1950 óta 10 évenként ugyanazzal az összeggel növekedett,
azaz ötszázmilliárd márkával. Ez 10 év alatt 120%-os növekedést,
évi átlagban 12%-os növekedést jelent. 1990– 2000 között
ismételten csak ötszázmilliárd a DM növekmény, csakhogy a társadalmi
termék ekkor már eléri a 2520 milliárd márkát. Az ötszázmilliárd
DM a 2520 milliárd márkának csak 19%-a. Tíz év alatt 19%, évente
mindösszesen 1,9%. Érdekeseket állapít meg a professzor, hogy
a növekményből egyre inkább az improduktív tőke részesedik,
és a kevés igen gazdagoknak a jövedelme. Azt mondja Afheldt (képünkön)
, hogy az eddigi lineáris növekedésnél többet elérni csoda
lenne. Csoda ide, csoda oda, egy tény: a társadalmi termék
megduplázása a 70-es évektől az ezredfordulóig együtt járt
a munkanélküliséggel, a társadalmi elszegényedéssel, az
egyenlőtlenség fokozásával. Az ipar elkezdett vándorolni, Németországból
Ázsiába ment, ezáltal, illetve a növekvő munkanélküliség
által a vásárlóerő rohamosan csökkenni kezdett. Ugyanez a
helyzet a mai Magyarországon. Az ember nem tud szabadulni a nap
mint nap hallott kormányzati frázisok és lapközlemények hatása
alól. Mit szajkóz a mai politikai felvilág? Támogatni kell a vállalkozást
munkahelyteremtések érdekében, adókat kell csökkenteni.
Csakhogy azok a kísérletek, melyek a vállalati adók és a
legmagasabb jövedelmek adóterheinek csökkentésétől új
munkahelyek létrejöttét várják, ma eleve kudarcra vannak ítélve.
Ilyen adócsökkentés volt már elegendő, a növekedés mégis
elmaradt. A foglalkoztatás azonban nem a neoliberális elképzelések
szerint alakult. „1992–97 között a foglalkoztatottak száma
1,6 millióval csökkent. A munkavállalók nettó reáljövedelme
ugyanezen időszak alatt 7,5%-kal csökkent. Sajnos ez egyértelműen
mutatja a belső piaci kereslet elmaradását a külső piaci
kereslet között.” Nem csak németországi jelenségekről van
szó. A szerző könyvében találtam olyan grafikont, amely azt
mutatja, hogyan emelkedett az OECD-országokban a munkanélküliség
1950–73 között, ekkor 8–10 millió főről beszéltek a
statisztikák, 1995–2000 között már 35 millióra becsülték
a munkanélküliek számát. Ebben a korszakban hihetetlen mértékben
nőtt a munkatermelékenység. „…a vele kapcsolatos növekvő
tőkeintenzitás hatására a termelésből származó jövedelmek
kényszerűen háttérbe szorulnak a javakból és a vállalkozásokból
származó jövedelmek mögött.” Összegezzük az eddig megállapított
tényekből a következményeket: „A szegények és gazdagok többé-kevésbé
azonos szintű életfeltételeinek megteremtésében az állam
volt az utolsó garancia. Az állam leépítése egyenlő a szegények
kárára és a gazdagok hasznára szolgáló leépítéssel. A
karcsú állam iránti igény – lehetőleg olyan karcsú, mint
Heinrich Hoffmann Leveses Gáspára az utolsó képeken, ahol talán
ha egy fél kilót nyomott, és az ötödik napon már halott! –
azok részéről, akik ma zsíros zsákmányukkal az országon kívülre,
oázisaikban menekülnek, nagyon is érthető. A bankrablók is
nagyon támogatnák a rendőrség felszámolását.” Idézzük
csak fel egy-egy pillanatra az SZDSZ lózungjait. Miről beszélt
Kiss János, miről beszélt Pető Iván, miről beszélt Kuncze Gábor,
és mit anzágolt össze- vissza Kóka János? Az állam rossz
gazda, karcsú államra van szükség. Hát ez ma Magyarországon
bejött. Térjünk vissza a világba. Azt olvasom a könyvből:
„A gyarmatosítás korának kezdetén az erősek elfoglalták a
gyengék országát. Aztán elvették ásványi kincseiket és
energiaforrásaikat, és most elkezdték a képzett emberek elcsábítását…
a mezőgazdaságból, az iparból és a tudományos területekről;
a földtől a nyersanyagon át az emberig… ez továbbra is a
gyarmatosító gondolkodásmód és kereskedelem kifejeződése ma
talán még aljasabb módon.” Norbert Blüm, Németország
egykori munkaügyi minisztere ehhez még hozzáteszi: „Egykor a
gyarmatosítók gyarmataik nyersanyagát vették el, ma a szegényebb
országok szakképzett főit. Egykor csak azokat a rabszolgákat
vették meg, akiknek fogazata kellőképpen ép volt. Ma elég egy
diploma, ezt nevezem én civilizációs előrehaladásnak.”
Olvassuk a könyvet, és mindig csak hazagondolunk, Magyarországra.
A neoliberális világkép eredményeként tudjuk-e hány orvos
hagyta el Magyarországot az elmúlt években, miközben a hazai
egészségügyi ellátás összeroppant, és itt beszéltek
reformokról. Természetesen a szervezeti kereteket szétrombolják,
miközben minden pénzt maguk alá gyűrnek. Ezt olvasom a Püski
Könyvesház gondozásában megjelent könyvből: „A szociális
juttatások megkurtítása mindig a kisebb ellenállás irányába
való haladást jelenti, a jómódúak és szervezeteik pedig ezt
a folyamatot a megcsontosodott struktúrák széttöréseként
propagálják. Már régóta nem a mindenki számára biztosított
jólétről van szó. A szegények rendelkezésére álló eszközök
további csökkentése hamarosan az emberi méltóság megsértéséhez
vezethet. A szociális bajokat újabb bajok tetézik, és ezek a
bajok is a neoliberális gazdaságpolitika rovására írhatók.
Groteszknek minősíti Németországban a tengerhajózás helyzetét
a szerző. Megállapítja, hogy „Hamburg város szenátusa évtizedek
óta egyre mélyebbre kotortatja az Elba medrét. Míg 1850-ben
4 méter
mély volt a folyómeder, ma már 15 méternél tartanak. Senki
sem tudhatja pontosan, mikor csúszik le Blankenese homokhegye. Óriási
költséggel megerősítették az Elba alatti alagutat, mert a
felette lévő folyómeder már teljesen elvékonyodott, és
tartani lehetett attól, hogy egy nagyobb hajó vasmacskája átszakíthatja
az alagút tetejét.” A folytatás is tanulságos. „Újabban
megjelentek a
16,5 méter
mély merülésű hajók, és a gazdaság máris követeli az Elba
azonnali mélyítését. Hasonlóképpen reagált Franciaország
is, ahol már tervezik a Szajna kiépítését. Ismét több milliárd
adóból befolyt eurót fordítanak Európa-szerte egyetlen gazdasági
ágra, a hajózásra. Az általános, versenyszerű folyómederkotrás
helyett az Európai Unió meghozhatná azt a határozatot, amely
mindenképpen kívánatos lenne, biztonsági okokból a 12 vagy 13
méternél mélyebb merülésű hajók nem használhatják az európai
kikötőket.” Irdatlan mennyiségű pénzek, gazdaságtalan és
a környezetet károsító folyamatokat szolgálnak, ugyanakkor az
ellenállás is nő. „Azokat a próbálkozásokat, hogy a pénzügyi
mizéria enyhítésére legalább ismét bevezessék a vagyonadót
azért, hogy a magas jövedelmű réteg is meghozza a most
mindenkitől egyaránt megkövetelt áldozatot, szitkozódva,
irigy adót emlegetve visszautasították anélkül, hogy széles
néptömegek tiltakoztak volna. Így aztán mindenütt takarékoskodni
kell. A színházakon és a hivatalokon is.” Csak mosolyog az
ember, ha visszagondol a Gyurcsány-kormány vagyonadó-kivetési
kísérleteire. Inkább elvették a pénzt az Operaháztól, a
falusi művelődési otthonoktól, és bezáratták az iskolákat
és a falusi postahivatalokat, és felszedték a síneket a
vonatok elől országszerte. Kormányzati negyed építésén
gondolkodtak. A liberálnyikok istene a szabadkereskedelem. Ennek
abszolút kártékony következményeiről így szól a szerző:
„Első ok: mivel a rendszer világszerte a költség minimalizálását
tartja optimálisnak, ezzel egyidejűleg minimalizálja a világon
a béreken keresztül a vásárlóerőt is. Második ok: mivel a
belföldi kereslet nem emelkedett olyan gyorsan, mint a társadalmi
termék, a gazdaság érthető módon a 70-es évek óta egyre inkább
az exportra helyezte át a hangsúlyt. Ezzel azonban az eső elől
az ereszcsatornába menekültek. Ez az út pedig az exportcsapdába
vezetett. Harmadik ok: a szabadkereskedelem világszerte a
munkahelyek elértéktelenedéséhez vezet.” Az elértéktelenedés
példáját már Koreából hozza a szerző: „Amikor a koreai
munkások többé már nem voltak hajlandók napi 1 dollárért
dolgozni 1987–92 között, Dél-Koreában egyedül a cipőiparban
30 ezer munkahelyet szüntettek meg. 1985-ben a Reebok cég Dél-Koreában
és Tajvanon gyártatta a tornacipőket. 1995-ig csaknem
valamennyi üzemüket bezárták e két országban, és a
Reebok-megrendelések 60%-át Indonéziának és Kínának adták.
A francia fogorvosok 10 évvel ezelőtt a protéziseket még
Hong-Kongban és Szingapúrban készítették. Majd amikor ott
emelkedni kezdtek a bérek, megrendeléseiket Thaiföldnek adták.
Ma Kínában dolgoztatnak. Száz szónak is egy a vége – állapítja
meg a könyv –, elérkezett a világ a neoliberalizmus és a
washingtoni konszenzus feladására.” Ennek jeleit
tapasztalhatjuk, hisz ez a válság, ami Magyarországot generálisan
érinti, érinti ám az egész „szabad és fejlett világot”.
Horst Afheldt Az elszegényítő gazdaság című könyvét
2006-ban Püskiék adták ki.
Győri Béla
|
