vissza a főoldalra

 2008.05.17. 

Egyenes gerinccel

Körtvélyessy Zsolt színművész 1941. április 2-án született Budapesten. Tanulmányok: Filmszínészképző Stúdió, 1963–65, Színház- és Filmművészeti Főiskola, 1965–69. 1969–79 a Kecskeméti Katona József Színház, a békéscsabai Jókai Színház, a Szegedi Nemzeti Színház, a szolnoki Szigligeti Színház, 1979–88 a Miskolci Nemzeti Színház tagja. Ezt követően a Nemzeti Színház (a későbbi Pesti Magyar Színház) társulatához szerződött. Jelenleg a Karinthy Színpad, Budapesti Kamaraszínház és a Gózon Gyula Kamaraszínház produkcióiban játszik.

 - Édesapád a II. világháborúban őrnagyként szolgált. Ez a tény később megnehezítette a család életét?

– Édesapám egyedüli „bűne”, hogy katonatiszt volt, ezért 1949-ben három év börtönbüntetésre ítélték. A családot – szerencsére – nem hurcolták meg, csupán néhány évre „száműzték” Érdre. Édesapám egy tősgyökeres felvidéki család gyermekeként 1898-ban, Eperjesen látta meg a napvilágot. 1920-ban áttelepedett Magyarországra. Három évig az orvosi egyetemen tanult, méghozzá olyan híres professzoroknál, mint Korányi Frigyes és Lenhossék Mihály. Az orvosit nem tudta elvégezni, ezért a katonatiszti főiskolára jelentkezett. Nagyon szeretett tanulni; tisztként a jogi diplomát is megszerezte. 1948-ban feljelentették, s a népbíróság ítélete értelmében a szegedi Csillag volt három évig a „lakhelye”. Addig édesanyám egyedül nevelte gyermekeit. Apám, aki szabadulása után segédmunkásként, raktárosként tengette életét, és sosem tudott magához térni a félreállításból, 1961-ben meghalt.

– Tudtommal a család lakása is megsínylette „hazánk felszabadítását”, mert, akárcsak az ország: összezsugorodott.

– Egy zuglói villa alsó szintjén nagyszüleim éltek. Családunk a második világháború alatt költözött ide. A lakás valaha hat szobájából csupán kettő maradt. 1946-ban a mi házunkba költözött Révai József, a kultúrkomisszár. Ott élt egészen 1949-ig, míg a Rózsadombon nem találtak számára egy ideálisabb helyet. Nagyapámnak elég nagy könyvtára volt, s Révai többször kért tőle kölcsön könyveket. A szomszéd házban pedig nem más, mint Rákosi Mátyás lakott. Ennek a szomszédságnak egyetlenegy haszna volt: az utca tele volt rendőrökkel, s nem tartottunk attól, hogy éjszaka betörnek hozzánk. Állítólag a mi lakásunk is ki volt nézve egy pártfunkcionárius számára, de szerencsére megmenekültünk a kiköltöztetéstől.

– Gyermekkorodban ügyesen rajzoltál, sőt Párizsban kiállítást is nyert egy munkád. Miért nem a képzőművészetet választottad a színművészet helyett?

– Nagyon sokáig kacérkodtam a képzőművészettel, de hiúságom miatt a színészet mellett döntöttem. Arra gondoltam, hogy világsztár, filmcsillag lesz belőlem. Ha kiállítanák az egyik képemet, akkor viszont az alkotást, s nem engem néznének. Tehát ez volt a fő ok. Nem szűnt meg a képzőművészet iránti rajongásom, s néha meg is bántam, hogy nem lett grafikus, festőművész belőlem.

– Miért?

– Olyan alkotómesterségről van szó, ami nagyobb függetlenséggel jár. A színész munkájába beleszól a rendező, a producer, a kollégák, s még sorolhatnám. A mi pályánk nagyon kiszolgáltatott; erre több évtizednyi játszás után jöttem rá. Minél jobb színész valaki, annál kiszolgáltatottabb. Fel kell mutatni a színpadon a gyengeségeit, azt, hogy „milyen vagyok, milyen tudok lenni, s mennyire vagyok képes a bennem lévő poklot a színre varázsolni”. Ez az igazi színészet, a többi csak magamutogatás.

– A másik „gyerekkori szerelmed” a sport. Volt olyan fiatalkori álmod, hogy olimpikon lesz belőled?

– Természetesen. Mindenben első szerettem volna lenni. Ez a vágy most is munkál bennem. Győzni, bizonyítani akarok. Ettől régebben igencsak görcsös voltam, mert mindenáron a legjobb akartam lenni. A sport területén nagyon sok mindennel próbálkoztam. „Úri gyerekként” először teniszeztem, ez viszont nem volt egy támogatott sportág. Az István Gimnáziumban gyephokiztam, mert az igazgató, dr. Konorót Gyula volt a Magyar Gyephokiszövetség elnöke. Ezenkívül vívtam, fociztam, s végül az atlétikánál, a tízpróbánál kötöttem ki. A sportolást egy buta sérülés, ún. „légmell” miatt huszonkét éves koromban be kellett fejeznem. Az csak később tudatosult bennem, hogy nagyon jó tartást és kondíciót adott nekem az, hogy sportoltam.

– Ha jól számolok, ez a baleset már főiskolás korodban történt.

– Igen. A gimnázium elvégzése után jelentkeztem a Színművészetire. A főiskolára azonban eléggé felkészületlenül mentem, úgyhogy csak negyedik alkalommal vettek fel. Élveztem a tanulást, de előtte mindenfélét dolgoztam: voltam egyházi adószedő, benzinkútkezelő, építőipari segédmunkás. Az utóbbi a káderlap miatt volt számomra előny. Filmgyári statisztaként és ún. fénydublőrként is kerestem kenyerem. A legérdekesebb foglalkozásom a „bikázás” volt. Mindennap fél ötkor keltem, s telente az autók akkumulátorát kellett feltöltenem.

– Elvégezted a Filmszínészképző Stúdiót. Ez hol volt helyileg, s kik tanítottak?

– Ez még a főiskola előtti történet. A stúdió a pasaréti filmgyárterületén működött. Nagyon hasznos iskola volt, mert kiváló tanárok – Bacsó Péter, Ranódi László, Jancsó Miklós – oktattak minket. 1965-ben végeztem el a Filmszínészképző Stúdiót, s még abban az évben felvettek Szinetár Miklós osztályába, ahol négy nagyszerű évet töltöttem.

– Igaz, hogy fiatalon bekerültél Latinovits Zoltán társaságába?

– A főiskola elvégzése után többször filmeztem Latinovitscsal. Nagyon jóba voltam vele, s különös módon azon kevesek közé tartoztam, akiknek szerette a társaságát. Talán azért, mert ráhagytam, ha kritizált engem, s örültem annak, ha vele vagyok. Sokat éjszakáztunk együtt. Taxival mentünk az egyik kocsmából a másikba. Történt, hogy hármasban, a drága, öreg Kovács Károly színész barátunkkal autóztunk az éjszakában, mikor csúnyán karamboloztunk. Karcsi a ruháját sajnálta, míg én azt mondtam neki: „ne azzal törődj, hiszen, lehet, hogy Zoli nem is él”. Erre ő odament Latinovitshoz, s azt mondta neki: „Zoli, Zoli, kelj fel! Magyarok vagyunk!” Latinovitscsal egy-egy átmulatott éjszaka elején még a színházról, művészetről beszélgettünk, majd Zoli lassan más mederbe terelte a társalgás folyamát. Nagyon szeretett verset mondani, s az ő stílusa mindig magával ragadott.

– Az egyik bulvárlapban azt olvastam, hogy fiatal színészként botrányaidról voltál híres. Ez igaz?

– Ezen nincs mit tagadni. A színészek közt elég erős fiúnak számítottam, s nem voltam egy ijedős alak. A verekedéseket sohasem mi kezdeményeztük, hanem valaki rosszul szólt ránk, amire mi visszaszóltunk, hogy na, mi van, haver, és máris megvolt a konfliktushelyzet. Ha Latinovits kötekedett, többször nekem kellett megvédenem őt. Bevallom: Cserhalmival, Koltai Jánossal és Latinovitscsal módfelett önpusztító életformát folytattunk.

– Majdnem 20 éven keresztül vidéken játszottál. Ujlaki Dénes nyilatkozta egyszer, hogy a ’80-as évekig egy vidéki színész számára a kocsma, a színház és a színészház volt az élet három fő helyszíne. Ezt meg tudod erősíteni?

– Ez így van, de ennek minéműségét nagyban befolyásolja az adott színházi közeg. Amikor fiatalon leszerződtem vidékre – mert a fővárosi színházak telítve voltak –, az volt a célom, hogy minél nagyobb szerepeket játszhassam el. A vidéken töltött 18 év alatt több mint 100 ragyogó szereppel ajándékoztak meg. Kezdetben volt az akarat, az önbizalom meg a vágy, hogy mi mindent akarok eljátszani. Később már az lett a fontos, hogy kikkel, hol és hogyan? Például amikor Székely Gábor hívására Szolnokra mentem, egy más minőség felé indult el a pályám. A Szigligeti Színházat egy jó minőségű teátrumnak tartotta a szakma, tehát irigyelt helyzetben voltam. Ott rendezett – többek közt – a „gonosz” Horváth Jenő, Pál István és Valló Péter. Szolnokon állandó kontaktusban voltunk az adott darab rendezőjével, aki az összes előadást megnézte, s mikor legördült a függöny, elmondta észrevételeit. Akkor jöttem rá, hogy jó minőségű színházat csak jó rendezővel lehet létrehozni, fenntartani. Egy kiváló rendező ki tudja hozni a színészből azt, ami „benne lakozik”.

– Székely Gábor neve összeforrt a Katona József Színházzal. Miért nem követted?

– Az ok: Miskolcon Csiszár Imre, a helyi színház művészeti vezetője briliáns szerepeket adott nekem és egy nagyon jó társulatot hozott létre. Major Tamás több mint három darabban rendezett engem. Ez jelentette számomra a második színiakadémiát. Major akkor már nem foglalkozott politikával, hanem „csak” a színművészettel. Egyszer titokban megkérdezte tőlem Major Tamás, hogy szeretnék-e felszerződni a Katonába, de nemet mondtam. Miskolcnak köszönhetem a színházi találkozó legjobb férfi alakítás díját és a Jászai Mari-díjat is. Itt kaptam életem legszebb szerepét, az apáét, mert akkor született tündéri leányom, Kinga.

– Öt vidéki teátrumnak voltál a tagja. Jobb szerepekkel, vagy nagyobb gázsival lehetett téged elcsábítani az egyik játszóhelyről a másikba?

– Gázsival nem, egyrészt, mert soha nem az volt a döntő számomra, hogy mennyit fizetnek, másrészt: a vidéki színházakban nem voltak ezen a téren hatalmas különbségek. Mi számított? Főleg a művészi igényesség és a társulat. A jó értelemben vett műhelymunkás színház vonzott, s már nem is a szerep nagysága, hanem a minősége.

– Nem zavar, hogy a nagyközönség a Barátok közt Hoffer Józsijaként ismer, s nem úgy, mint Prospero, Marat, vagy Petur?

– Ezzel számoltam, így nem ért meglepetésként. Amikor 1998-ban belevágtam ebbe a szappanoperába, épp mellőzve éreztem magam a színpadon. Akkoriban történt a régi Nemzeti Pesti Magyar Színházzá válása. De nem ez okozta számomra a fő problémát. Gondolom, azt rótták fel nekem, hogy 1991-ben Csiszár távozása után is a színháznál maradtam. Jól tudta az új vezetőség, hogy én Csiszár körébe tartozom. Ráadásul visszaadtam egy olyan szerepet, ami szerintem méltatlan hozzám. Ezért haragudhattak rám, s nem kaptam feladatot. Ekkor arra gondoltam, hogy Gogol Az őrült naplója című tragikomédiájával fogom járni az országot. Szerencsére ezt a produkciót mindenütt nagy siker követte/követi. Amikor a Barátok közt szereplőválogatása folyt hónapokon át, kolléganőm, Fehér Ildikó beajánlott az egyetlen szerepre, amelyre még nem volt jelölt. Tehát eszembe se jutott oda jelentkezni, de mégis érdekelt a feladat. Egyik reggel kimentem a próbára, s délután már játszhattam Hoffer Józsefet. Ez akkor jót tett nekem, mert a színházakban alig-alig foglalkoztattak. Az tény, hogy az általam alakított figurával azonosítottak, már csak azért is, mert a szappanoperában azt írták a képem alá, hogy Hoffer József. S ezt látta esténként kb. 2 millió ember. Előfordult, hogy egy ifjúsági előadáson már mikor beléptem a színpadra, nyílt színi tapsot kaptam. Tudtam: a taps nem Körtvélyessy Zsoltnak szólt. Most – már rég kiszállva a Barátok közt-ből – arra törekszem, hogy újra alakításom miatt kedveljenek. Vitathatatlan: hatalmas népszerűséget adott nekem ez a sorozat.

– Igaz, hogy rendeztél is?

– Csak egyszer. Szilágyi Domonkos: Kényszerleszállás c. monodrámáját, melyet feleségem, Egerszegi Judit játszott oly nagy sikerrel, hogy Fehér György, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház rendezője meghívta Szent Johanna szerepére. Sajnos az egészből nem lett semmi, mert Fehér György felmondott a teátrumnál.

– Fellépsz ellenzéki rendezvényeken, sőt a „három igenes” népszavazás egyik kampányarca voltál. Voltak olyanok, akik ezután nem ültek le veled egy asztalhoz?

– Nem ért semmilyen kellemetlenség, de véletlenül, vagy nem: jóval kevesebb szerepet kapok, mint régebben. Igaz, színészként elég magányos vagyok, már rég nem éjszakázom; van egy baráti társaságom, ott elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Nem felvállaltam az ún. jobboldaliságot,

hanem „beleszülettem”. Azt nagyon fájlalom, hogy a szakmán belül létezik egy politikai megosztottság. Ez rendkívül káros, mert a színpadon nem azt kell nézni, hogy ki húz a kormánypárthoz, s ki az ellenzékhez. Nem vetem meg azokat a kollégákat, akik a másik politikai oldalon állnak. Ha valaki jól teljesít, gratulálok neki, attól függetlenül, hogy milyen izmus híve. Ráadásul, figyelve a mai hazai politikai teret, nem is helyes jobb- vagy baloldalról beszélni. Gondoljunk csak a népszavazásra. Ezek egytől egyig szociális kérdések. Színészként, s humanista felfogású emberként mindig a kisemberek pártján álltam. Ezért viccesen azt mondhatom magamról: jobboldaliként vagyok baloldali. A színészeknek pedig szakmailag össze kell fogniuk, félretenni a politikai csatározást, megalakítani egy erős színészkamarát, mert a színházak léte, működése van veszélyben. A szakmánk védelmének legegyszerűbb módja a politikamentes színészkamara. Nem titkolt vágyam a két tábor szakmán belüli egyesítése.

– Nem lett grafikus belőled, de a képzőművészettel nem szakadt meg a kapcsolatod. Több újságban olvastam: szenvedélyes műgyűjtő vagy.

– Igaz, sok szép festményem van, de a gyűjtésben van egy erős határ: a pénz. Leginkább grafikákat gyűjtök; így Szőnyi, Kass, Somogyi, Barcsay, Dési Huber, Kondor, Melocco, Gy. Szabó és Szalay rajzait. Utóbbi a világ egyik legjobb grafikusa, rajzprofesszora volt. Picasso is jól ismerte, nagyra tartotta művészetét, s „dacos magyar”-nak titulálta. Szalay sokáig Argentínában élt, s csak a ’80-as évek végén jött haza Magyarországra. Miskolci színészként ismerkedtem meg az idős mesterrel. Alig valamivel a halála előtt dedikálta nekem Nők és lovak című rajzát, amire nagyon büszke vagyok.

– Jelenleg hol láthat a nagyérdemű?

– A Karinthy Színpad, a Gózon Gyula Kamaraszínház és a Budapesti Kamaraszínház produkcióiban. Nagyon jól érzem magam a Budapesti Kamaraszínházban, ahol Szűcs Miklósban kiváló barátra és színházigazgatóra találtam. Emlékeztet engem első nagyszerű direktoromra, a kecskeméti színház egykori vezetőjére, Radó Vilmosra.

 Medveczky Attila