|
 2008.05.17.
Ingmar
Bergman: Rítus
(Radnóti Színház)
Bergmannak,
a világhírű svéd színházi és filmrendezőnek Rítus című
alkotását 1967-ben Párizsban mutatták be, és a következő
szlogen kíséretében hirdették: „A film, ami sokkolta Svédországot.”
Valóban, a film nem csupán a hatalmas tavak és végeláthatatlan
fenyőerdők országának lakóira hatott elemi erővel, hanem a
világ számos pontján élőkére is, mert a benne megfogalmazott
mondandó: a hatalom és a művészet feloldhatatlan ellentéte
– amíg világ a világ –, mindig aktuális lesz. A Rítust a
mozivászonról ismerik a nézők, pedig Bergman először színpadra
írta, és csak utána készítette el a filmváltozat forgatókönyvét,
és rendezte meg. A Radnóti Színházban most április 5-én volt
a premierje abban a különlegesen kialakított, 170 fősre lecsökkentett
stúdió jellegű térben, amit a színház igazgatójának, Bálint
Andrásnak Radnóti című estjéhez építettek fel. A közönség
három oldalról veszi körbe a játszóhelyet, a nézők karnyújtásnyira
ülnek, s így módfelett meghitt tér alakul ki.
 A
Rítus kamaradráma, amiben kevés a cselekmény, viszont annál több
a szó. Azalatt, amíg a publikum tagjai elfoglalják helyüket,
az egyik szereplő már bent ül, és iratait tanulmányozza.
Amikor elsötétedik a nézőtér, három nem éppen átlagos kinézetű
ember: két férfi és egy nő jön be. Már a külsejükön is látszik
az ellentét, a mindvégig színen lévő disztingvált megjelenésű,
javakorabeli úr elegáns öltönyben, nyakkendőben feszít, ami
kihangsúlyozza fontosságát, a társadalomban elfoglalt előkelő
helyét. Ő a bíró, és tisztában van azzal, életek felett dönt.
Az érkezők egyik férfitagja is öltönyt hord, de nincs rajta
nyakkendő, napszemüvege mögé bújuk, laza a testtartása, láthatóan
ideges, mintha ezer ördög fűtené benne az indulatokat, száját
vékonyra összepréseli, a másiknak pedig nadrágja, zakója,
inge ugyan más színű, de azért harmonizálnak egymással, be
nem áll a szája, precízen fogalmaz és maga a megtestesült
nyugalom. A nő csinos, divatos ruha és márkás napszemüveg van
rajta, ritkán szól, akkor is csak dadog. A bíró kihallgatja a
művészeket, mert szeméremsértés miatt feljelentették őket,
neki kell határozatot hoznia, előadhatják-e a botrányt okozó
varietészámukat vagy sem. A bíró kóstolgatja a színészeket,
mindentudásával akarja lehengerelni őket, a legkisebb
stiklijeiktől kezdve – a piroson hajtották át –
a legnagyobb disznóságokig – adócsalás – mindent
tud róluk. Össze akarja őket zavarni és roppantani, ugyanakkor
izgatja őt ezeknek a tőle annyira másfajta életvitelű, felfogású
embereknek a személyisége. Valamiféle csodabogaraknak látszanak
a szemében, akik egyszerre vonzzák és taszítják is őt. Az
asszony gyakorol rá különleges hatást, kívánatosnak találja.
Tisztában van vele, egy tollvonásával megsemmisítheti őket.
Beleborzong abba a szerelmi háromszögbe, ami a két férfi és a
nő között kialakult. Nem tudnak egymással, de egymás nélkül
sem élni, összefonódott a sorsuk. A színészek igyekeznek
kisiklani a bíró provokatív kérdései elől. Mintha süketek párbeszéde
folyna közöttük, nem értik meg egymást, nekik túl korlátolt
és beszűkült a bíró, parlagiasnak tartják a foglalkozását
és lenézik őt. A bíró többször is magához rendeli őket
együtt és külön-külön is. Amikor a színésznőt egyedül
hallgatja ki, nem bír magával, és megerőszakolja. Végül arra
az elhatározásra jut, játsszák el neki azt a darabot, amiről
ítéletet kell hoznia. A színészek hajlandók erre, és be is
mutatják. Ez a szám olyan, mintha valamiféle cirkuszi mutatvány
lenne. Már a külső megjelenési formája is botrányos, ugyanis
az egyik férfi jókora aranymellekkel és szőke női parókával
jelenik meg, a másik pedig méretes aranyfallosszal. A műsor
tartalma rendkívül megdöbbentő, vért áldoznak és isznak, a
szertartás közben pedig esznek a nő húsából. A bírót
olyannyira sokkolja a látvány, hogy belehal.
 A négy művész
szerepformálásától függ, hogy a nézőkhöz eljut-e a darab
mondanivalója. Rajtuk áll vagy bukik, hogy a produkció lázba
hozza az embereket, vagy hidegen hagyja őket. A dráma szuggesztív
hatását a tartalom és a színészi játék együttesen váltja
ki. Szervét Tibor a tőle megszokott profizmussal alakítja a
mindig összeszedett, atyáskodó, a bölcsességébe
belemerevedett Hans-ot. Schneider Zoltán kifogástalanul jeleníti
meg a túlérzékeny, mindenre ugró, a gyertyát két végéről
égető Sebastian karakterét. A szemrevaló Theát Kováts Adél
olyan könnyen sebezhető nőnek jeleníti meg, akivel csak úgy
szabad bánni, mint valami finom porcelánbabával. Bálint András
személynév nélküli bírója egyszer úgy viselkedik, mint egy
kíváncsi nyárspolgár, máskor pedig úgy, mint aki magasan fölötte
áll ezeknek a művészféle népeknek. Lukáts Andor rendezi a
darabot. A Rítus mondanivalója, azaz a hatalom és a művészet
összeegyeztethetetlen mivolta kevésbé emelkedik ki ebből a
produkcióból. Olyan emberi szituációt mutat be, amiben két férfi
és egy nő kiszolgáltatott helyzetbe került, mert a kissé
jellemgyenge hivatalnok kénye-kedve szerint packázhat velük. A
mű vége, a szám bemutatása nem ragadja magával a székben ülő
embereket, csak a csinovnyiklelkületű és kinézetű közszolga
hal bele a látványba, holott nem csak neki, hanem a nézőknek
is el kéne alélniuk...
Dr. Petővári Ágnes
|
