|
 2008.05.17.
Új
kapitány-régi nóta
Május
1-jétől a holland Erwin Koeman lett a magyar labdarúgó-válogatott
szövetségi kapitánya. Az eddigi szakmai főnök, Várhidi Péter
további sorsa még nem ismeretes, de elképzelhető, hogy a
Magyar Labdarúgó Szövetség új szerepkört ajánl majd fel számára.
A hír igazán csak azok számára lehet meglepő, akik az elmúlt
fél évben nem követték nyomon a szövetségi kapitányi pozíció
körüli szánalmas hercehurcát. Várhidi Péter posztja már
tavaly ősszel megingott, és a rossz nyelvek szerint csak azért
kapott további, két mérkőzésre szóló megerősítést, mert
akkor még nem sikerült külföldi trénert „leakasztania”
Kisteleki István MLSZ-elnöknek. Alapvetően akár örülhetnénk
is egy korábbi remek labdarúgó – aki 1988-ban Európa- bajnok
is volt Hollandia színeiben – Magyarországra érkezésének.
Ilyen megközelítésből kimondottan kedvezően tekinthetnénk
Erwin Koeman jövetelére. Ám a helyzet ennél sokkal
bonyolultabb. Amennyiben az elmúlt egy esztendő történéseit
vesszük górcső alá, akkor bizony meg kell állapítanunk, hogy
a holland szakember kinevezése nem valaminek a kezdete, hanem
sokkal inkább valaminek a vége. Mégpedig egy olyan folyamatnak
a vége, amely 1986 után végre ismét komolyabb sikerekkel
kecsegtette a magyar futballbarátokat. A korábbi szövetségi
kapitány, Várhidi Péter ugyanis hosszú-hosszú évek után végre
meglépte azt, amit egyetlen elődje sem mert: nagymértékű, ám
ezzel együtt szakmai alapokon nyugvó fiatalításba kezdett. Az
első meccsek pofonjai, súlyos vereségei és időnkénti kilátástalan
játéka után őszre összeállt egy nemzeti válogatott. Senki
nem állítja, hogy világverő, azt sem, hogy Európa-klasszis,
de azt igen, hogy egy olyan csapat jött össze, amely tudta, mit
akar játszani, mert játéka remekül meg volt komponálva, amely
tudott végre küzdeni, tudott végre győzni, és amely miatt –
épp az előbbiek okán – újra érdemes volt kimenni a
stadionba, illetve leülni a képernyők elé. Ráadásul
figyelemre méltó eredmények társultak mindehhez. Idegenben
vertük a már akkor EB-résztvevő Lengyelországot, csak bírói
csalással tudtak legyőzni bennünket a törökök, küzdelmes,
harcos meccsen bedaráltuk Bosznia-Hercegovinát és máig emlékezetes
mérkőzésen, az utóbbi húsz év legjobb játékát nyújtva
megvertük a világbajnoki címvédő Olaszországot is. Elindult
tehát valami. Várhidi kivívta munkájával játékosai belé
vetett hitét, a közönség rokonszenvét és emellett megvalósította
azt, amit kinevezésekor kértek tőle: lerakta a jövő magyar válogatottjának
alapjait, fiatalított és eredményeket produkált. Alig egy
esztendő alatt minden lényeges elemet megszerzett tehát, amire
egy kapitánynak szüksége van. Azaz csak majdnem mindent: az
MLSZ vezetését – és elsősorban annak elnökét – valami
miatt nem sikerült maga mellé állítania… Ez pedig elég volt
ahhoz, hogy a dolgok „magyaros” fejlődési irányt vegyenek.
Normális helyeken ugyanis ilyenkor a szövetségi kapitány
megkapja addigi munkája jogos megsüvegelését, azaz újabb
kinevezését. Minden, de tényleg minden amellett szólt, hogy Várhidi
kezében kell hagyni a kapitányi posztot. A játékosok megértették
a kapitány törekvéseit, azonosultak is azzal, ezáltal bíztak
benne. Várhidi Péter lapunknak adott december eleji nyilatkozatának
éppen az volt a kulcsmondata, hogy „ma már a játékosok
elhiszik, amit mondok nekik”. Egy edzőnek talán ezt a
legnehezebb elérnie, ugyanakkor, ha ez a birtokába kerül, akkor
szárnyalni fog a csapatával. Egyértelműnek tetszett tehát a
folytatás: Várhidi maradjon a kapitány, és folytassa, amit
elkezdett, mert az érezhetően sikerszagú volt. A magyar futball
azonban már nagyon régen nem tartozik a „normális helyek” közé.
Itt a kemény és kérlelhetetlenül követelő edzők megbuknak,
mert a vezetők hagyják, hogy játékosuralom legyen. Itt a
komoly befektetők elkerülik a pályák környékét, helyüket a
szerencselovagok töltik be. Mindezek fényében talán nem is
meglepő, hogy már nem Várhidi a kapitány. Sőt, ez így igazán
„magyaros”. Csak a módszer, amellyel ellehetetlenítették,
ne lett volna ilyen csúnya… Várhidi Péter személyében egy földön
járó, kiváló szakmai alapokkal rendelkező, elhivatott és egészségesen
becsvágyó szövetségi kapitánya volt a magyar labdarúgásnak.
Ennek ellenére fondorlatos módon elérték azt, hogy mindenki
elbizonytalanodjon a kapitány környezetében. A szövetség részéről
tulajdonképpen hónapokon át a bolondját járatták Várhidivel.
Kisteleki – miközben látszólag dicsérte Várhidit – egyre
gyakrabban szellőztette meg, hogy külföldi edzőt akar a
nemzeti csapat élére. Ezzel párhuzamosan a trénert
folyamatosan faggatta a sajtó, hogy most marad-e vagy sem, aki
felettesei viselkedése miatt általában nem tudott (vagy tudott,
de nem akart?) konkrét választ adni a jövőjét firtató kérdésekre.
Edző legyen a talpán, aki ilyen körülmények között ugyanúgy
megőrzi a tekintélyét és a kisugárzását játékosai előtt.
Erwin Koeman kinevezésével – nyilván figyelemelterelő céllal
– persze előjött az ilyenkor megszokott régi nóta is. Hogy a
fiatal, holland tréner számára igazi kihívás és komoly ugródeszka
a magyar válogatott, hogy az új edző majd új impulzusokat ad a
csapatnak, meg hogy a külföldi trénertől nagyon sok újat
leshet majd el a magyar edzői garnitúra. Nagy kérdés, hogy
mindezt mikor, hiszen szerződése alapján Koeman eleve csak három
napot köteles Magyarországon tartózkodni hetente. Logikusan
gondolkodva, a hétvégi napokat fogja választani, amikor bajnoki
összecsapásokra látogat ki, és kiszemeltjei játékát szemrevételezi
majd. Hogy a bajnoki fordulók alatt ki és mit fog tudni ellesni
a díszpáholyban jegyzetelgető Erwin Koemantól, egyelőre rejtély.
Annál inkább borítékolható azonban, hogy a Várhidi leváltásával
amúgy is megtört lendületű magyar válogatott a nyelvi nehézségek
és a bombaerős vb-selejtező csoportunk miatt sajnos alapból esélytelen
lesz a vb-részvétel kivívására. Miként az is biztos, hogy
Erwin Koeman, az új kapitány most még vélhetően nem tudja
pontosan, hová, milyen közegbe csöppent. Ám erős a gyanú,
hogy hamar ráeszmél majd…
Kovács Attila
|
