vissza a főoldalra

 2008.03.06. 

A munkám a hobbim

Tóth Auguszta színművésznő 1967. november 9-én született Szekszárdon. 1991-ben diplomázott a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. 1989-től egy évig a Nemzeti Színház tagja. 1990-1992-ig játszott a Veszprémi Petőfi Színház, a Radnóti Színház, a Játékszín, s a Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház produkcióiban. Ezt követően 1994-ig az Arizona Színház társulatát erősítette. 1994-ben a Művész Színház, rá egy évvel a Thália Színház tagja lett. 1996 és 2002 közt fellépett a Thália Társaság, a Kelemen László Színkör és az Új Színház előadásaiban. 2002 és 2005 között a Nemzeti Színház tagja. Jelenleg játszik a Játékszín, az Éjszakai Színház, a Pinceszínház, a Piccolo Színház és az Aranytíz Teátrum produkcióiban is. Fontosabb szerepek Lili (Hellman: Régimódi játékok), Dunya (Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés), Natasa, Aranka (Csehov: Három nővér), Ellen (Schisgal: Szerelem, ó!) ,Olga (Dürrenmatt: Meteor), kislány (Pozsgai: Kölyök), Támár ( Schaffer: Jonadab), Belin (Moliere: Képzelt beteg), Marianne (Moliere: Tartuff), feleség (Füst Milán: Az árvák), Lucy (Brecht-Weill: Koldusopera), címszerep (Molnár Ferenc: Olympia), Elizabeth (Brontë: Üvöltő szelek), Andrea (Sastre: Szájkosár), Nasztaszja Petrovna (Dosztojevszkij: A nagybácsi álma), Casilda (Hugo: A királykisasszony lovagja), Gizike (Fejes: Rozsdatemető), Fanchette (Ödön von Horváth: Figaro válik), nő (Steinbeck: Egerek és emberek), Checca (Goldoni: Choggiai csetepaté), Mrs. Ernskine (Donald Churcill: Édes bosszú), Carol Melkett (Schaffer: Black Comedy), Arsione (Moliere: A mizantróp), Antoinette (Feydeau: Bolha fülbe), Olga (Vaszary-Fényes-Szenes: Babus), Fráter Erzsébet (Egressy Zoltán: Vesztett éden), Judit (Bartis Attila: Anyám, Kleopátra), Marcia (Donald Churchill: Édes bosszú), Elaine és Jeanette (Neil Simon: Pikáns percek lovagja). Filmek, TV: Távollét hercege, Bukfenc, Szerelem, Titok, szappanbuborék, Boldog békeidők, Isten madárkái, Kisváros, Előre, Valami Amerika, Lesz még nekünk szebb életünk…Kétszeres Kazinczy-díjas, s 2002-ben Nyíregyházán megkapta a legjobb női alakítás díját, a Colombina-díjat.

 -Szekszárdon született; ehhez a városhoz kötődik az első színházi élmény is?

 -Igaz, Tolna megye székhelyén születtem, de mivel anyai nagymamám beteg lett, elköltöztünk hozzá Dévaványára. A ’72-es árvíz idején már dévaványai lakosok voltunk. Ezért az első színházi élményem Békéscsabához, a Jókai Színházhoz kötődik. Ha jól emlékszem, a Charlie nénjét néztük meg. Akkor még – tizennégy éves lányként – nem gondoltam arra, hogy valaha színésznő leszek.

 -Általános iskolás és középiskolás korában indult versmondó-versenyeken, vagy játszott iskolai színjátszókörökben?

 -Igen. Erősen humán beállítottságú vagyok, ennek az lehet az oka, hogy szüleim magyar-történelem szakos középiskolai tanárok voltak. Kezdetben versmondó versenyeken vettem részt. A Kazinczy-díjat - egy országos elismerésről van szó - pedig először általános iskola nyolcadik osztályában, másodszor harmadikos gimnazista koromban ítélték nekem. A Kazinczy-díjasok jutalomképpen egy táborba mehettek el. Itt ne csak tábortűzre gondoljunk…Többek között Faragó Zsuzsa, dramaturg, Sándor Erzsi, színművésznő, Schwimmer János operaénekes is közreműködött annak a tábornak az irányításában, melynek vezetője Papp György volt. Ő határozta meg ennek az intézménynek az arculatát. Itt nem voltak érvényesek a mindenkori úttörőtáborok szabályai, azaz ez egy renitens tábor volt, renitens lakókkal…Művészeti és irodalmi programok váltották egymást.

 -Mikor játszott először színpadon?

 -Volt egy Kőszíta nevű kis, öttagú, amatőr, középiskolai színjátszó társulatunk, melyet a bátyám alapított, irányított. Olyan jól működtünk, hogy a csurgói színjátszófesztiválon díjat is nyertünk a Szeget szeggel átiratával. A darabnak egy elég emlékezetes címe volt: Szerelem első látásra – válltáska a málnásba. Ekkor másodikos gimnazista voltam. A keleti no-színház stílusában játszottunk. Volt egy narrátor, aki felolvasta a szöveget, a szereplők pedig „hang nélkül” alakítottak. Bátyámat, aki akkor még rendezőnek készült, nagyon vonzotta a Távol-Kelet kultúrája, még japánul is tanult. Csurgón sem gondoltam arra, hogy színésznő legyek, csak 17 éves koromban határoztam el: megpróbálkozom a Színművészetivel. Ascher Tamás volt, aki arra bíztatott, hogy jelentkezzem a főiskolára. Elsőre nem sikerült, kiestem a harmadik rostán, így másodszorra vettek fel.

 -Szülei hogyan reagáltak döntésére? Még mindig él egy olyan vélekedés, hogy csinos, szép nők csupán a tehetségükkel nem sokra mennek a színház és a film világában.

 -Teljesen „egészségesen”. Édesapám a maga szabad személyiségből kiindulva azt mondta: „te tudod, gyermekem.” Édesanyám pedig komolyan és mélyen aggódott értem.

 -Kik voltak azok a tanárok, akik meghatározták pályáját?

 - Nagyon sokat köszönhetek Hegedűs Erzsébetnek, gimnáziumi magyar tanáromnak. Ő volt az, aki versmondásra, szereplésekre ösztönzött, s mondta, hogy érdemes előadóművészettel foglalkoznom. Tehát elindított az úton. Az i-re a pontot aztán Ascher Tamás tette fel. A főiskolán Kapás Dezsőtől és Fehér Györgytől tanultam rengeteget. Ruszt József tanár úr kurzusai is emlékezetesek számomra. Gábor Miklós és Iglódi István nevét is meg kell említeni. A felsorolásból nem szabad kihagyni a híres Montágh-tanítványt, Ságodi Gabriellát sem, aki beszédtechnika-tanárunk volt.

 -Tizenkilenc éves lányként éltek-e önben olyan álmok a szakmával kapcsolatban, melyek a főiskolán, s később a színházban szertefoszlottak?

 - Álmokat sosem kergettem; céljaim voltak/vannak. Amikor nem vettek fel elsőre a főiskolára, eldöntöttem, hogy még egyszer megpróbálom. Az volt a célom, hogy felvegyenek. Ezután, mikor szembesültem azzal, hogy nem egy könnyű fába vágtam a fejszét, a célom az lett, hogy sikeresen lediplomázzak. Elhatároztam: „győzni fogok.”

 -Könnyű volt megszokni a főváros zaját?

 -Vidékről jöttem fel Pestre, s egy meghatározó morállal felvértezve léptem be a főiskola kapuján. Úgy gondolom, hogy tiszta gyerek voltam, s ebből eredően naiv is. Négy évbe telt, míg megszoktam Budapestnek a zaklatott, felpergetett, „ideggyenge” miliőjét.

 -Valaki segített abban, hogy ne veszítse el tartását?

 - Pesten, kezdetben, teljesen egyedül voltam. Édesanyám, ahogyan most is, mellettem állt. Ő volt az, aki megerősített minden egyes percben, ahhoz, hogy értékrendszeremnek megfelelően éljek. Azt nem mondom, hogy ez a rendszer tökéletes, de legalább tartást ad a mindennapokban. Aminek örülök, hogy hű maradtam önmagamhoz. Legalábbis így vélem.

 -1991-ben diplomázott, de már ’89-ben a Nemzeti Színház tagja volt. Ki hívta oda, s milyen szerepekre?

 -Az egész osztályt Csiszár Imre hívta el a Nemzetibe gyakorlatra, hiszen csak harmadévesek voltunk. Együtt akartunk maradni, s erre jó lehetőség lett volna a Csiszár Imre által vezetett teátrum. Ezt a célt nem érhettük el, mert Imre eltávozott a színháztól. Ez is egy pofon volt az élettől, aztán jött a többi. Veszprémben is úgy gondoltuk, hogy sokáig marad egyben egy kiváló társulat, de nem jött össze. Mindig közbeszólt valami, mint később a Művész Színház-i tagságom idejében is. Nagyon hamar megtanultam : az életben egy biztos, hogy semmi sem biztos. Ez az egyik mottóm. A Nemzetiben játszottam Máriát az Advent a Hargitán c. darabban, Szép Ernő Májusában a szolgálólányt, s a Légy jó mindhalálig -ban Bella kisasszonyt alakítottam. Sőt a Godspellben is játszhattam. A legelső főszerepemet még harmad éves főiskolás koromban kaptam Szurdi Miklóstól. Hellman: Régimódi játékok c. darabjában léphettem fel Margitai Ágnessel, Dörner Györggyel, Egri Katival, Egri Mártával, Sir Katival, és Andorai Péterrel.

 -Ha már szerepeknél tartunk: naiva, drámai, vagy ún. végzett asszonya szerepkörben érzi jól magát?

 -Mindegyiket szeretem. Úgy érzem, nem tudtak beskatulyázni. Lehettem Lucy a Koldusoperában, Molnár Ferenc Olympiája, Mariann a Tartuffe-ban, és Fráter Erzsébet a Vesztett édenben.

 -Volt olyan szerep, felkérés, amit elutasított?

 -Egyszer egy film-főszerepet adtam vissza a forgatókönyv elolvasása után…

 -Azt olvastam önről az egyik újságban: a lágy, sebezhető, melegséget árasztó színésznő a színpadon meglepően karcos, kemény, könyörtelen is tud lenni. Ez igaz? A karcos jelzőt inkább a borokra szokták mondani…

 -Igaz. Bár amilyen erős valaki, olyan gyenge is, s ez fordítva is helyt álló. Egy színész a rendezővel együtt saját magát formázza olyanná amilyen az adott szerep karaktere. Pl.: Az Anyám, Kleopátrában, melyet Garas Dezső rendezett, egy rendkívül kemény nőt játszottam. Ez a színház: játék. Kétgyermekes anyuka vagyok, s úgy vélem eredendően bennem van a gyengédség, s az érzékenység, de az is igaz, hogy az életben vannak olyan helyzetek, amikor állni kell a vártán. Valóban, igen tág amplitúdók között ” rezegnek” az érzelmeim.

 -Mondják, hogy jelenünk vadkapitalizmusa igen csak könyörtelen, s ha nem vagyunk bizonyos helyzetekben kemények, akkor sodródhatunk az árral…

 -Nem is a sodródás a jó szó. Ha nem harcolunk, nem állunk ki az igazunkért, akkor először rálépnek a kisujjunkra, s a végén alig kapunk levegőt. Na, ja! De volt ez valaha is másképpen?

 -1990-től – kis túlzással mondom - évadonként színházat váltott. Nem szereti a kötöttséget?

 -Nem erről van szó. Ez így alakult. Tőlem függetlenül bomlott fel az Arizona, a Művész Színház, a Thália Társaság, s a Schwajda György által vezetett Új Nemzeti Színház csapata. Csupán egy kis eleme voltam az adott történetnek. Tudomásul vettem az alakulást, azt, hogy szükség van rám, ahogy azt is, amikor megszűnt egy adott teátrum, vagy társulat. Tehettem volna mást ? Nem.

 -Amikor egy adott színházhoz hívják, mi a döntő? A pénz, a felkínált szerep, vagy a leendő a kollegák?

 -A szerep a döntő. A kollegák? Eszembe se jutott, hogy ez kérdés lehet. Mindenkivel szívesen dolgoztam eddig, remélem ők is velem. Egyszer sem fordult elő, hogy irritált volna bárkivel is együtt játszanom a színpadon. De ha már itt tartunk, a színháznak nem feltétlenül kell a szeretet házának lenni, már ami a munkát illeti, az a fő, hogy akik együtt vannak, jól dolgozzanak, és kész. A cél mindig az előadás minősége és pont.

 -Nagyon sok szerepet játszott, mégis az igazi ismertséget a Kisváros Marija hozta. Ennek az alakításnak milyen pozitív, s milyen negatív hatásai voltak? Nem érezte úgy, hogy elhasználódik az arca?

 -Az én arcom nem használódhat el! Ez egy buta magyar mentalitás, hogy azt a színészt, aki részt vesz egy sorozatban, elkezdik cikizni, támadni. Most újra vetítik a sorozatot, s látom, hogy a szakma jelentős része szerepelt a Kisvárosban. Külföldön úgy gondolkodnak, hogy már „bejáratott”, ismert színészeket újra felhasználnak egy másik sorozatban, mert az biztos sikert eredményez. Magyarországon ez még nem jellemző?

 -Kollégák is bántották a sorozat miatt?

 -Előfordult.

 -Tán az irigység dominált…

 -Nem tudom, tőlük kérdezze meg.

 -Diplomatikus, korrekt válasz…A Kisvárosban jó filmes kollegákkal dolgozhatott együtt…

 - A Kisváros az egyik legnívósabb szappanopera volt, nagyszerű kollégákkal: Molnár Piroska, Piros Ildikó Lukács Sándor, Kozák András, Hollósi Frigyes ,és még sorolhatnám a neveket– mind-mind kiváló magyar színészek

 -Szerepelt a Lesz még nekünk szebb életünk…c. zenés filmben. Ez a produkció Erdélyi Mihály zeneszerzőnek állított emléket. Tehát elvétve kirándul a zenés műfajban is…

 - Sajnos nagyon ritkán hívnak el zenés művekbe, pedig szívesen kipróbálnám magam ebben a műfajban is. Azt szokták mondani, van prózai, s van musicalszínész. Beindult Magyarországon a musical-képzés igen magas fokon, és - mint számtalan kiváló előadás mutatja - nagyszerű musicalszínészek lépnek színpadra. Ha szakmailag határt szabnak számomra, akkor azt szeretem kitolni, hogy minél több műfajban kipróbálhassam magam. Ezért folyamatosan képzem magam. 2007 nyarán felléphettem az Óbudai Társaskör színpadán a „Hol van az a nyár”c. zenés estben , olyan kiváló kollegákkal együtt, mint Keresztes Ildikó, Fonyó Barbara, Bíró Eszter, Csere László és Ozsgyányi Mihály. Igazán izgalmas és nagyszerű kihívás volt a számomra.

 -Van olyan musical, melynek a főszerepét el szeretné énekelni?

 -Igen, de az titok !!! De nem kell rögtön főszerepben gondolkodni! Hol a szerénység?! Hm? Mindenesetre én készen állok, és készen várok minden egyes felkérést. Legyen az próza vagy zenés műfaj.

 -Azt olvastam művésznőről, hogy hiperérzékeny, s szereti a természetet. Ezek a tulajdonságok nélkülözhetetlenek egy igazi művész számára?

 -Az érzékenyég feltétlenül, ám esetünkben elsősorban nem a hisztériára, hanem az empatikusságra kell gondolni. Úgy érzem, nagyon empatikus ember vagyok. A természet szeretete pedig maximálisan igaz rám. Mindig is vonzott a folyók, erdők, hegyek világa és a tenger szeretete. Amikor megszülettek gyermekeink, kiköltöztünk Törökbálint óvárosi részére. Házunk az erdő közelében áll;ez egyszerűen csodálatos!

 -Játszik a Kautzky Armand által verbuvált kis utazótársulatban is. Miért? Nem foglalkoztatják kellőképen, nem kap a habitusának megfelelő szerepeket, vagy arról van szó, hogy egy művész képtelen úgy létezni, hogy ne játsszon nívós darabokban értő közönség előtt?

 -E pillanatban minden kérdésére igennel válaszolhatnék, mégis e kérdéskörre nem lehet egy mondatban felelni…Nagyon sok a színész, s egyre szűkül a lehetőségek köre. Nem könnyű dolog két gyerek vállalása után visszaavászkodni –direkt használom ezt a kifejezést - a színpadra, főleg úgy, hogy nem vagyok társulati tag egy színháznál sem. Ennek nem az az oka, hogy nem szeretem a kötöttséget, hanem így adódott. A Nemzetiből sem magam mentem el, hanem elküldtek. Ilyen a mi szakmánk: az igazgató vétójoggal élhet velem szembe. A színésznek lételeme a „játék”, a színpadi létezés, mindaddig amíg él és van hite!!! Nem csak anyagi értelemben fontos tehát az, hogy foglalkoztassanak minket. Én még nem tudok létezni a színpad nélkül! Szerencsémre a munkám a hobbim, azt csinálom, amit szeretek.

 -A szabadúszó állapotnak mik az előnyei, s hátrányai?

 -Előnye, hogy megválogathatom, mely darabban lépjek fel. Hátránya azért jóval több van. Ha nem tartozom társulathoz, akkor nem gondolkodik bennem egy színházigazgató. A díjakra pedig egy társulaton belül terjesztik fel a művészt.

 -Jól látom, hogy nem az a típus, aki kilincsel a szerepekért?

 -Jól. De tanulom, és teszem a magam módján, egyszerűen felhívom az adott társulat vezetőjét, megkérdem, gondolkodik-e bennem, s ha nem, akkor továbbállok. A bájologás távol áll tőlem.

 - Szerencsére azért így is kap jelentős szerepeket. Mivel tölti szabadidejét?

 -Gondolja? Kapok, de azért még több szereppel is elláthatnának. Itt állok, tettre készen, erővel. Igaz, olyan helyzetben vannak manapság a színházak, hogy még társulati tagként is nehéz létezni, nemhogy szabadúszóként. Jelenleg nincs szabadidőm, amikor volt, nagyon sokat sportoltam, olvastam.

 -Mit gondol a politika, vagy a pénz szól bele jobban a színházak életébe?

 -Sorrendben: első a politika, s azt követi a pénz.

 -Két kis gyermeke van. Ebből arra következtetek, hogy nem tartozik azok közé, akiknek első a karrier, s a nagy befutottság, hírnév, s tán utána mennek el szülni…

 -Igen érett korban szültem gyermekeimet, kiknek léte nem jelent, nem jelenthet visszafogó erőt! Sőt, rengeteg mindent kapok tőlük: szeretetet, erőt, csodálatos pillanatokat, amiért érdemes élni. Semmiben nem akadályoznak. Az igaz, hogy át kell szervezni az életet, de ez nem egy lehetetlen vállalkozás. Vállaltam a gyerekeimet, mert akartam őket és az ezzel járó következményeket is. Karrier? Válaszolja meg nekem valaki a kérdést: mi ma a karrier Magyarországon? Én most ezt a kérdést nyitva hagynám és mindenki válaszoljon jóérzése szerint?! Az élet nagyon rövid, s elég hamar szembesülhetünk itt Magyarországon a karrier kérdésével. Nőként megadatott nekem a Jóisten által, hogy gyerekeket szüljek, s végül is ez az elsőrendű dolgom. Vagy nem?! Hatalmas felelősségem van gyerekeimmel, férjemmel, családommal szemben, de ez még nem jelenti azt, hogy feladjam magam. Úgy vélem a világot mindig azok az emberek vitték, viszik előre, akik felelősséget vállalnak önmagukért és a döntéseikért. Ebbe beletartozik az, hogy gyermeket nemz, gyermeket szül, s fel is neveli csemetéjét. A beszélgetés elején közöltem az egyik mottómat, a végén, stílszerűen álljon itt a második : A halhatatlanság egyetlen biztos módja és útja a gyermekvállalás. Köszönöm a sorsnak, hogy nekem erre is lehetőségem van.

 Medveczky Attila