|
 2008.03.06.
"Orvos-gyógyszer"
Mi
orvosok jóllehet a betegségekkel bíbelődünk, azonban általában
az egészséget igyekszünk képviselni. Az egészség egyik
meghatározása a teljes testi, lelki, szellemi és szociális jólét.
Ha ez igaz, akkor én sem vagyok egészséges. Már évek óta
nem. Mert ami velünk történik, az társadalmi komfortérzetem
rombolja.
Tisztelt
Kecskemétiek, kedves barátaim!
A
magam és kollégáim nevében szólnék Önökhöz! A bennem
kavargó sok-sok gondolatból megpróbálom a lényegesebbeket
megosztani Önökkel. Az első gondolatkörben az orvosoknak az
un. egészségügyi reformhoz való viszonyulásáról szeretnék
beszélni.
Évek
óta halljuk, tudjuk, hogy az egészségügyben változásra, változtatásra
van szükség. Az elmúlt bő egy évben orvos és beteg egyaránt
megtapasztalhatta, mit jelent ez a gyakorlatban. Nem rajtunk múlik,
hogy ennyire rossz. Általános köreinkben az a nézet, ha a törvény
betűje szerint dolgoznánk, akkor már csak egy zavaró tényezőt
kellene kiiktatnunk: a beteget. Így nem lehet, vagy csak nagyon
nehezen lehet dolgozni. Pedig igyekeztünk ezt megakadályozni.
2007 február 6.-án, a vizitdíj bevezetését megelőző héten
csaknem 3000 háziorvos fejezte ki tiltakozását a Nemzeti
Sportcsarnokban.
Az
ott átadott sok ezer petíciót az egészségügyi kormányzat
lesöpörte, a sokadszorra felajánlott tárgyalásos megoldást
elutasította. A törvénnyel feloszlatásra kényszerült, majd
újjáalakult MOK azóta is folyamatosan igyekszik hallatni a
hangját, megpróbál jobbító javaslatokkal segíteni. Mindhiába.
Bács-Kiskun Megyében a házorvosok 85% lépett be az új kamarába,
hitet téve ezzel az orvosi hivatás egységes védelme mellett.
Igyekszünk helytállni, és igyekszünk azt a szellemiséget képviselni,
amitől idegen a vizitdíj, a kórházi napidíj. Ez akkor is így
van, ha a vizitdíj beszedésével látszólag ennek az ellenkezőjét
tesszük. Beszedjük, mert törvénytisztelők vagyunk. Pedig épp
ezt akartuk elkerülni. Vagyis, hogy ne legyen vizitdíj. De lett
és van vizitdíj. Még van. Vajon elérte-e a célját?
Az
egyik célja „népnevelő” szándékú volt. Hogy t.i. a
felesleges orvos-beteg találkozást megszüntesse. Aki hallotta már
Bálint Mihály pszichiáterprofesszor „orvos-gyógyszer”
kifejezését, az tudja, hogy nincs felesleges vizit, hogy minden
találkozásnak van értelme, még annak is ahol csak egy hallgatás,
vagy egy jó szó a terápia. Mi orvosok nagyon jól tudjuk, hogy
nemcsak a gyógyszer számít, hanem az is, hogy hogyan adjuk. S
ha magunkat adjuk, ez még inkább érvényes, mert a személyiség
is tud gyógyítani. És ez nem írható receptre.
Amikor
csökkent a betegforgalom, vajon kik maradtak el? Döntően azok,
akiknek csak az „orvos-gyógyszerből” kellett volna egy kevéske:
a szerényebb jövedelműek, az elszigetelődőben lévők,
valljuk be: főleg a nyugdíjasok közül valók. Ezt akartuk, ezt
akarjuk az esélyegyenlőség jegyében? Engedjék meg, hogy itt
egy személyes élményemet megosszam Önökkel. Számomra megható
az a felszínre törő szolidaritás, ami abban nyilvánul meg,
hogy néhány, betegségénél fogva vizitdíj-mentességet élvező
páciensem ragaszkodik a vizitdíj megfizetéséhez, hogy szerényebb
betegtársain így tudjon segíteni.
Kényes,
bizalmi kérdés a következő. Vajon kiváltható-e a vizitdíjjal
a hálapénz? Úgy gondolom, hogy ez nemcsak az orvostársadalom,
hanem az egész társadalom keresztje, amit csak együtt fogunk
tudni megoldani, ha úgy tetszik egy új társadalmi szerződéssel.
De az állam nem maradhat ki belőle. A megoldás felé tisztességes
fizetéssel lehet elindulni, és nem vizitdíjjal!
Tisztelt
Kecskemétiek. A fentiek okán is furcsa, hogy a hivatalos
kommunikáció a vizitdíjat úgy állítja be, mint általunk,
orvosok által kívánt, követelt pénzügyi megoldást. Mi a valós
helyzet a vizitdíj-bevétellel kapcsolatban? A hivatalos közlemények
szerint havonta 180-200 ezer forinttal nő egy-egy átlagos praxis
bevétele. Ez igaz. De ez bevétel, ami minden magyar vállalkozás
bevételéhez hasonlóan közterhekkel együtt értendő. Ami
marad belőle, kevesebb, mint a fele. Emiatt is bukkan fel néha a
szóhasználatunkban a vizitadó elnevezés, és tarthatja magát
az orvos diplomás adóbeszedőnek. Vajon arányban áll-e a maradék
összeg a ráfordított idővel, energiával, és azzal a
vissza-visszatérő feszültséggel, ami inkább gyengíti, mint
erősíti a bizalmat, ami a lényegtől, a gyógyítástól vonja
el a figyelmet.
Ugyanakkor
megtapasztaljuk azt is, hogy a vizitdíjból származó bevétel
egyes praxisoknál már nélkülözhetetlen, működésük feltételévé
vált. De ezek a kollégáim erre nem büszkék. És innen üzenem
a tarisznyahitűeknek, akik mindig is voltak és mindig is
lesznek, hogy igenis azok vagyunk többségben, akik ha meg is érezzük
majd a bevételkiesést, előbbre valónak tartjuk a közösség
boldogulását az egyéni gyarapodásunknál. A vizitdíj rossz irány,
NEM REFORM. Az első olyan elem, ami szakmánk egyik fundamentumát,
a szolidaritást veszi célba, kezdi ki. Azt a közösségi felelősségvállalást,
azt a kohéziós erőt, amely társadalommá, egymásért felelősséget
vállaló közösséggé teszi az emberek sokaságát. Az egészségügyben
olyan a szolidaritás, mint az ajándékozásban a szeretet.
Amikor ajándékot adunk, az ajándéknak van pénzben kifejezhető
értéke. De vajon az átadáskor csak a pénzbeli érték jelenik
meg? Ugye hogy nem! Az az egészségügy, az a társadalombiztosítás,
amit csak a pénz logikája mentén építenek fel, és nélkülözi
a szolidaritást, az embertelen, tagjait nem szolgáló, hanem
kiszolgáltató lesz.
Kedves Barátaim! Mi orvosok jóllehet a betegségekkel bíbelődünk,
azonban általában az egészséget igyekszünk képviselni. Az egészség
egyik meghatározása a teljes testi, lelki, szellemi és szociális
jólét. Ha ez igaz, akkor én sem vagyok egészséges. Már évek
óta nem. Mert ami velünk történik, az társadalmi komfortérzetem
rombolja. Szeretném, ha egészségem ezen oldala is gyógyulásnak
indulna. De ez csak együtt sikerülhet. Önökkel együtt. Védjük
meg egymást, védjük meg egészségünket, védjük meg egészségügyünket.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
Gaszner András
háziorvos
előadása Kecskeméten
(Forrás:mok.hu)
|
