vissza a főoldalra

 2008.03.14. 

Kőháti Zsolt: Osvát

(Petőfi Irodalmi Múzeum – Felolvasószínház)

A Nyugat című folyóirat első számát 1908 januárjában vehették kezükbe az olvasók, így megjelenésének ebben az évben, 2008-ban van százéves jubileuma. Ez a kerek évforduló jóformán minden irodalmat szerető folyóiratot, intézményt, színházat arra ösztönzött, hogy a centenáriumi ünneplésből vegye ki a részét. Olyan könyvek láttak és majd fognak napvilágot látni, amikben a Nyugat jelentősebb tanulmányai, három nemzedékéhez tartozó szerzőinek versei, novellái kapnak helyet. Az Örkény Színház pedig úgy tiszteleg az 1941-ig megjelenő folyóirat előtt, hogy az ott közzétett írásokból állította össze a Nyugat című produkciójának anyagát. A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) sem akart kimaradni a sorból, a 2008-as esztendőben a Felolvasószínház összes előadását a Nyugat alkotóinak szenteli. Ezt a Magyarországon kevésbé ismert színházi formát a PIM honosította meg, tudniillik 17 éve ad otthont ezeknek a szokatlan és különleges élményt nyújtó előadásoknak. A felolvasószínházi produkciók közbülső állapotot képeznek a puszta felolvasás és a valódi színjátszás között. A színészek mozgásterét, mimikáját, összes gesztusát behatárolja, hogy a szövegkönyvet a kezükben tartják, abba folyton bele kell tekinteniük. A nézőknek ugyanakkor páratlan élményben van részük, mert olyan érzésük támad, mintha egy majdnem kész, a próbafolyamat végén járó előadás intim közegébe csöppennének bele. A Felolvasószínház „szülőanyja” Petrányi Ilona, aki a mai napig szerkeszti ezt a sorozatot. A Petőfi Irodalmi Múzeumban végzett levéltári munkája során – főképp a Nyugat szerzőinek tanulmányozása közben – különös, egymásba szövődő írósorsokra, pikáns szerelmi háromszögekre bukkant, és ekkor jutott eszébe, felkéri a jelen alkotóit, írjanak olyan színdarabokat, amiknek középpontjában irodalmunk nagyjainak élete áll. A kíváncsiság örök emberi tulajdonság, szeretünk bepillantani mások magánéletébe, furdalja az oldalunkat, hogy milyenek voltak, mit tettek, hogyan szerettek, szenvedtek azok a „fél- és egészistenek”, akik a magyar irodalom égi magasában trónolnak. Az emberek kiapadhatatlan érdeklődésének nemcsak tollforgatók, hanem színészek, énekesek, sportolók, újabban pedig politikusok az alanyai, számtalan pletykaújság, tévés magazinműsor köszönheti a létét ennek a soha meg nem szűnő információéhségnek. A Petőfi Irodalmi Múzeum Nyugat-sorozatának is ez a kukucskálás az alapja.

Kőháti Zsolt darabjának, az Osvátnak az ősbemutatóját február 28-án tartották, és ez a második produkció, ami a Nyugat-műsorfolyamban látható volt. A szerzőnek a magyar film múltjáról és jelenéről számtalan tanulmánya jelent meg. Drámájának főszereplője pedig nem más, mint Osvát Ernő (felső képünkön) , a Nyugat éles látású és jó szimatú szerkesztője, aki 1929. október 28-án az Aréna úti lakásában szíven lőtte magát, mert úgy érezte, nincs kiért és miért élnie. Osvát Ernő feje felett összecsaptak a hullámok, anyagi helyzete megromlott, vesebántalmak gyötörték, és csak a morfium adott ideig-óráig tartó nyugalmat neki. Osvát menekült a kihűlt családi fészekből, felesége állandóan vádló tekintete elől. Az asszony két évvel azelőtt mérgezte meg magát, mert nem bírta elviselni, hogy férje lépten-nyomon megcsalja. Imádott lányának a tüdejét gyógyíthatatlan betegség támadta meg, és Osvát nem tudott segíteni rajta. Aznap, amikor a 25 éves Ági kilehelte a lelkét, Osvát nem bírta tovább cipelni az élet terhét, összerogyott alatta, és az öngyilkosságba menekült. Ezekről a kopogósan száraz tényekről beszámolt Gellért Oszkár és Kosztolányi Dezső is, így Osvát utolsó 24 órájáról bőséges adattal rendelkezik az irodalomtörténet.

Kőháti Zsolt azonban nem görög sorstragédiát ír erről a végzetes napról, hanem tragikomédiát. Azt igyekszik kitalálni, hogy mi történt a lelkek színpadán, mi történt és milyen beszélgetés zajlott le ezen a délutánon Osvát és Ági között. A nagybeteg lánynak az a legfőbb baja, hogy szűzen kell a koporsóba befeküdnie. Ez szemmel láthatóan nyomasztja őt, ezért hálóköntösét szétnyitva ünnepélyesen szólítja fel az édesapját, tegyen arról, hogy ne érintetlenül menjen át a túlvilágra. Ezenfelül mint valami óvodás úgy igyekszik kideríteni, hogy mije van neki és mije van az apjának. A férfi és a nő szaporítószerveinek legalpáribb kifejezéseit kiabálja oda apjának. Kőháti Zsolt szerint halála órájában ez a két kérdés, a szüzesség el nem vesztése nyomasztotta és a nemi szervek legocsmányabb nevén nevezése foglalkoztatta Ágit? Még ha így is volt, - ami nem valószínű, - akkor is roppant ízléstelen és visszataszító mindezt - ráadásul az irodalomnak szentelt múzeum falai között - színre vinni! A színészek mindent elkövetnek, hogy az előadást megmentsék. Bálint Andrásra (alsó képünkön a színész), Jordán Adélra, Csuja Imrére, Zborovszky Andreára, Vlahovics Editre és Lengyel Ferencre nem lehet panasz, nem tehetnek róla, hogy mit kell eljátszaniuk. Kőháti Zsoltnak a darab műfaji meghatározásban tényleg igaza van, ez nem dráma, hanem tragikomédia a javából!

 Dr. Petővári Ágnes