vissza a főoldalra

 2008.03.21. 

István királytól a Sacra Coronáig

Oberfrank Pál színművész 1964. május 3-án született Budapesten. Középiskolai tanulmányait a budapesti Piarista Gimnáziumban végezte, ahol már szerepelt a diák-színjátszókör előadásain. 1986-ban elvégezte a Külkereskedelmi Főiskola áruforgalmi szakát francia-angol tagozaton, majd mégis a színészetet választotta. Főiskola előtt a Nemzeti Színház stúdiósa volt. 1987-ben sikeresen felvételizett Marton László osztályába, így 1991-ben színészdiplomát szerzett. 1991 óta a Vígszínház tagja. Szabadidejében a színész-labdarúgóválogatottban játszik.

Fontosabb színházi szerepek: Bernstein: West Side Story (Tony, Chino), Anouilh: Colombe (Julien), Presser-Sztevanovity: A padlás (Rádiós), Shakespeare: Ahogy tetszik (Olivér), Shakespeare: Sok hűhó semmiért (Don John), Shakespeare: Rómeó és Júlia (Tybalt), T. Williams: Macska a forró tetőn (Gooper), Madách: Az ember tragédiája (Ádám), Hasek: Svejk (Lukas főhadnagy), Martin McDonagh: Alhangya (Otyu), Shakespeare: Antonius és Kleopátra (Thidias), Budaörsi Passió (Júdás), Dosztojevszkij : Bűn és bűnhődés (Zamjatov), Marcel Achard : Dominó (Jacques Durand ), Chapman-Cleese- Idle: Gyalog galopp (Lancelot), A három testőr (musical) (Athos), Pán Péter (mesemusical) (Mr. Darling), Pállya István: Ravaszy és Szerencsés (Ravaszy). Filmszerepek: Sacra Corona (Géza király), „Jöjjön el a te országod!”, Spy Game, A ház, Sorstalanság (Magyar orvos) , Palika leviszi a szemetet (Palika), Lesz még nekünk szebb életünk..., Született lúzer, Kémjátszma, Istennél a kegyelem. Sorozat: Barátok közt. 2007. decemberében Pest Megye Önkormányzata Pest megye művészetéért díjat adományozta Oberfrank Pál színművésznek Nagykovácsi művészeti életének felvirágoztatásáért, alkotó-szervező tevékenységéért, a Művészeti Iskolában végzett lelkes munkájáért, a Református Népfőiskola létrehozásában való jelentős közreműködéséért.

 -Kisgyermekként Brüsszelben éltél. Nehéz volt az egyik kultúrkörből áttérni a másikba?

 -Az egész annyit jelentett számomra, hogy az „egyik járókából a másikba” kerültem. Még nagyon kicsiny, egy hónapos voltam, mikor apukám Brüsszelben egy kereskedelmi kirendeltségen dolgozott. Három éves voltam, mikor haza kellett költöznünk. Itthon nem nézték jó szemmel, hogy minden vasárnap templomba jártunk. Ezt a tényt jelentették a brüsszeli „magyar ballonkabátosok”, így visszarendelték apukámat Magyarországra. Akkor még nem ragadt meg bennem a francia nyelv. Bátyámék, mivel már Brüsszelben iskolába is jártak, jobban beszélték a franciát. Később a francia kultúra szeretete meghatározó volt az Oberfrank-gyerekek számára. Édesapámtól tanultuk meg a nyelvet.

 -A piaristákhoz jártál gimnáziumba. Gondolom szüleid tudatosan választották ki ezt az intézményt csemetéjük számára…

 -Természetesen. Egy tősgyökeres katolikus családba születettem bele. Édesapám is a piaristákhoz járt, csak az államosítás miatt az Eötvös Gimnáziumban fejezte be középiskolai tanulmányait. Nagybátyáim is a piaristáknál tanultak.

 -Jómagam a ferenceseknél végeztem, s ott az a hír járta, hogy a piaristák a legkeményebbek a tanulmányi követelmény terén. Ez valóban így van?

 -Akkor valóban így volt. A mostani állapotról nem tudok nyilatkozni. Nagyon kemény tanáraink voltak. Erre egy példa: a matematika tanárunk már reggel, ¾ 8 –kor, a suli kapujában elkérte a házi feladatot, s a második órára, a matekra, leosztályozva adta vissza. Igen erős gimnázium volt.

 -A legtöbb szerzetesrend által fenntartott iskolának jól működő, s nívós diákszínpadja van. Ez elmondható a budapesti Piarista Gimnáziumról is?

 -Igen, de személyekhez is kötődnek ezek a kiváló diákszínpadok. Akkor, a miénket, Takáts Ervin, magyar-orosz szakos tanár – aki osztályfőnököm is volt – vezette. Ő tavaly decemberben adta vissza lelkét Teremtőjének. Ő élesztette fel ezt a műfajt az iskolában. Művelődéstörténeti tény, hogy régen nagyon híresek voltak a jezsuita, a piarista és a minorita iskoladrámák és az ehhez szorosan kapcsolódó rendi, iskolai színjátszás. Főleg moralizáló színjátékokról volt szó. Mindenki úgy gondolja, hogy ott kezdődik az élet, amikor megszületett…Viccesen szólva, a piarista színpad akkor élte fénykorát, amikor a gimnázium falai közt tanultam. Játszottam a Botfalvai, a Tornyos Péter c. iskoladrámákban és Sumonyi Zoltán Pázmány c. darabjában. A „legnagyobb alakításom” Sík Sándor István királyából a címszerep eljátszása volt.

 -Mi az a plusz, amit ez az intézmény nyújtott?

 -Nagyon nehéz ezt szavakban megfogalmazni. Gondolom te is elgondolkoznál, hogyan tudnád pontosan megfogalmazni, hogy mit adott neked a ferences gimnázium…A gimnázium meghatározó szellemisége, értékrendje mai napig bennem él. Belénk tápláltak egy hiten alapuló gondolkodásmódot, közösségi érzést, s ebből ered az egymásért való felelősségvállalás és ragaszkodás a hitbéli és morális értékrendhez. Ezt az értékrendet vallotta magáénak családom is, a gimnázium pedig megerősítette bennem annak helyes voltát. Nagyon fontos, hogy a gyerek ugyanazokkal az értékekkel találkozzon az iskolában, mint otthonában. A piaristákra még jellemző, hogy nem csak a lélek gondozásával foglalkoznak, hanem a tettekre összpontosítanak. Célok meghatározása, eszközök számbavétele, és Isten segítségével a kitűzött feladatok teljesítése - ez a piarista metódus.

 -Egyik interjúban azt nyilatkoztad, hogy gimnázium után nem mertél a Színművészetire jelentkezni, ezért előbb a Külkereskedelmi Főiskolát végezted el, ráadásul francia-angol tagozaton. Féltél, hogy gyengének tartanak?

 -Tanácstalan voltam: mi is szeretnék lenni? Az, amit akkoriban a színházzal kapcsolatban éreztem: egy öntudatlan, de nagyon intenzív vonzódás a színészet felé. Nagybátyám, Oberfrank Géza karmester zenei megszállottsága, melyet az egész család nagy tisztelettel csodált mindig, csak nehezítette a dolgomat. Sőt kissé meg is riadtam hatalmas tudásától és elmélyültségétől. Egy misztikus, titokzatos világnak tartottam a színházat. Egy biztos: Thália papjának lenni hatalmas felelősség, s ez nem tudatosul rögtön, már az első fellépés alkalmával a színészben. A színház ugyanis – ideális esetben - jóval több, mint egy munkahely. Ma viszont a szakralitás hiányával szembesülhetünk. Pont azoknál a művészeknél, akiket mesterünknek tartunk, láthatjuk a profanizálódás jeleit. Valószínűleg ők is meg vannak zavarodva, hiszen ők azért nem akárkiktől tanulták a színházcsinálást, a színpad templom volt, nem lehetett fütyülni a házban, enni, dohányozni, beszélgetni a takarásban stb. Egy Sulyok Mária mellett nem lehetett könnyelműsködni. S ezt tőlük hallottam, hisz én még akkor sehol sem voltam. Most meg azt láthatják: annyira lerántanak mindent az égi magasságokból a földre, hogy még Jézus urunkat is támadják, s – ne értsék félre – egy kis futkosó zsidó kölyköt csinálnak belőle. Minden értékünket profanizálják. Olyan dolgok történnek meg velünk, s környezetünkben, melyeket régebben csak rémálmaink villantottak elénk. És nagyon rossz azzal szembesülni, hogy a színházi lét, maga a kultúra ennyire az anyagiak függvényévé vált. Hol van itt a szabadság?

-Főiskola előtt egy év „Bodnár Sándor-stúdiumot” végeztél el. Aki csak stúdiós volt, s interjút adott lapunknak, mind ömlengve, rajongva emlékszik vissza Bodnár Sándorra. Te is ebbe a táborba tartozol?

 -Nagy színházi szakembernek tartom, de azért a rajongás túlzás. Bodnár Sándor pályájának utolsó évében kerültem be a Nemzeti Stúdiójába. Abban az időben legendája kissé nagyobb volt valódi erejénél. Egy biztos: izgalmas, és titokzatos metódussal dolgozott. Egyszer azt mondta nekem: túl okos vagyok. Tehát nem volt benne biztos, hogy képes vagyok annyira megfeledkezni magamról, ami a szerepbe való beleéléshez szükséges.

 -1987-ben kinyílt Oberfrank Pál előtt a Színművészeti ajtaja. Marton László osztályába jártál. Őt is tartod mesterednek?

 - Marton László vett fel, s ő volt az osztályfőnököm, őt tekintem mesteremnek. Az más lapra tartozik, hogy én azt vártam volna, hogy „második apukám” legyen, de a tanár úr, nem akarta ezt a szerepet. Sokszor próbálom átgondolni az ő helyzetét. Neki sem könnyű. Meglepő, de azt hiszem, belül sokban hasonlítunk egymásra.

 -1991 óta a Vígszínház a munkahelyed. Ennyire hűséges típus vagy?

 -Hűséges, de tudom, hogy egy színésznek egy idő után nem árt, ha színházat vált. Talán nincs akkora nagy egóm, hogy állandóan a szakmai jövőmön gondolkodjak. Persze, azt én is tudom, hogy nem teljesen normális dolog az, hogy 17 éve egy helyen játszom. Arról pedig szó sincs, hogy azért nem megyek el innen, mert kiválóan érezném magam a Vígszínházban, mert jobbnál jobb szerepekkel halmoznak el. Évek óta készülök elmenni innen, s valószínűleg ez inkább előbb, mint utóbb be is fog következni. Csak! csöbörből vödörbe kerülni – minek? Vannak olyan színészek, akik könnyen át tudnak menni egy másik színházhoz. A helyzet nálam korán sem egyszerű, érzelmileg kötődöm még a takarító nénikhez is. És hát világnézeti meggyőződésem miatt sem fognak kapkodni értem. Abba sem vagyok biztos, hogy az a dolgom, hogy szaporítsam azon színészek számát, akik egy társulaton belül arra várnak, hogy kiírják a nevüket egy-egy szerepre. Elég nagy hiányokat látok a magyar kulturális életben – tehát lenne egyéb feladatom is azzal a szakmai tapasztalattal és hittel, amit magaménak mondhatok.

 -Az egyik ilyen feladat a nagykovácsi-i színtársulat koordinálása?

 -Ebben a kis társulatban nem azért játszom, hogy ebből éljek meg. Ahogy említettem, a piaristáknál tanultam meg közösségben gondolkodni. Mikor Nagykovácsiba költöztünk, feleségemmel tudtuk: egyik feladatunk a helyi kulturális élet felpezsdítése. Ezért hoztuk létre a Nagykovácsi Nemzeti Színházat. Igaz, hivatalos formában ez nincs így bejegyezve…Sok kollegám- pl.: Gados Béla, Tóth Tamás, Besenczi Árpád - lép fel a színház produkcióiban.

 -Több zenés-énekes darabban léptél fel. A főiskolán jó énektanáraid voltak?

 -Igen, de sosem akartam énekes színész lenni. Ettől függetlenül, mikor énekes szerepet kaptam, sikerült helyt állnom a színpadon. Természetesen jártam énektanárokhoz is. Sokat köszönhetek Sőtér Magdolna hangképző tanárnak és Bagó Gizellának

 -Mit kell tudni a Könnyű Esti Sértés zenekarról?

 -Ez a Vígszínházban alakult színészzenekar, melynek énekese vagyok. Alkalmanként lépük fel. Ilyen egy színházi ünnepnap, vagy nyíltnap. Farsangi ünnepeken is fellépünk, ha hívnak minket.

 -Ha már a zenénél tartunk… Nagybátyád, Oberfrank Géza, karmester egy ideig az Operaház zeneigazgatója volt, testvéred, Péter pedig szintén karmesterként a dalszínháznál dolgozik. Ti képviselitek a családfán az első művészeti hajtást?

 -Géza nagybátyám édesanyja nagyon szépen zongorázott, tehát nagymamámnál tört fel az az „erecske”, ami Gézánál „patakká”, majd nálunk „folyammá” duzzadt. Nagybátyám hatására testvéreimmel együtt általános iskolás korunkban hangszeres oktatásban vettünk részt. Péter volt, aki úgy döntött, hogy a zenei vonalon halad tovább. Így ő nem a piaristáknál, hanem a zeneművészeti szakközépiskolában tanult tovább, de volt egy lelki atyja, aki a rend szellemiségét közvetítette felé.

 -„Csak egy éjszakára” a címe annak a műsornak, melyet a nagykovácsi-i társulattal a sajtó szerint Kecskeméten, a nagytemplomban is előadtatok. Ez válasz a 2004-es népszavazás eredményére?

 -Pontosan. Nagykovácsiban kint járt Takaró Mihály irodalomtörténész, aki Wass Albertről és hazafias költeményekről tartott előadást. Megismerkedtünk vele, megbeszéltük a részleteket, s nagyon hamar össze is állt a műsor.

 -Jól tudom, hogy feleséged, Juhász Róza színművész Nagykovácsiban rendezőként is kipróbálhatta magát?

 -Igen, ő rendezte a Ravaszy és Szerencsés c. darabot. Ezt a művet, annak idején a piaristáknál is játszottuk. Ez a darab volt a Nagykovácsi Nemzeti Színház első nyári bemutatója. Idén pedig Tamási Áron Énekes madár székely nép játékát szeretnénk színpadra állítani. Ha hívnak minket, szívesen megyünk ezzel a darabbal más településekre is.

 - Beszélgetésünkre egy szinkronmunkából érkeztél. Mondják, a szinkron világa sem a régi. Egyetértesz ezzel?

 -A színészeknek szükségük lenne kamarai védelemre, hiszen felhígult a szakma, s azt hívják, aki olcsóbb. A színigazgatóknak és a filmeseknek nem érdekük ezen a helyzeten változtatni. A színésztársadalom pedig képtelen az összefogásra. Ha lenne kamaránk, lehetne a szinkronstúdiót végzetteknek is dolgozniuk, de mások lennének az anyagi feltételek. A Színészkamara létrehozása pedig az Országgyűlés feladata lenne.

 - Több nemzetközi produkcióban is játszottál. Partnere voltál már Michael Yorknak, Gérard Depardieu-nek, William Hurtnek és Franco Nerónak is. Mennyire kell tudni ahhoz angolul, hogy egy ilyen filmben részt vehessél?

 - Nem szükséges felsőfokú nyelvtudás, de ha jelentkezünk egy casting-ügynökségnél az adatlapon fel kell tüntetni, hogy milyen nyelven, s milyen szinten beszélünk. Nem a nyelvtudásomért hívtak a nemzetközi produkciókba, hanem, mert vannak olyan filmszerepek, melyek hiteles arcot és karaktert igényelnek. Ezek „néma” szerepek. A stábbal való kommunikáció viszont megköveteli a hétköznapi szintű angol-tudást, s az sem árt, ha megértjük a rendező instrukcióit.

 -A Sacra Coronában Géza királyt alakítja. Gézáról több vélekedés van. Egyesek szerint ügyes reálpolitikus volt, s ő maga nem volt mélyen hívő, mások fanatikus kereszténynek mondják. Milyen a te Géza-képed?

 -Az az uralkodó, akire a sors nagy feladatot bíz, de lelki alkata és érzékenysége miatt sokat viaskodik magában. Nehezen tudja magát döntő lépesre szánni bizonyos harcászati és politikai helyzetben. Géza nagy problémája az, hogy miközben mélyen vallásos, hívő ember, a történelem olyan dolgokat kényszerít rá, amelyek számára belső konfliktusokat okoznak. Az uralkodó olyan problémákkal vívódott, amelyek nagyon ismerősek sokunk számára, akik megpróbálunk az élet mai útvesztőiben eligazodni. Ő nem egy olyan praktikus ember, mint testvére, László. Az alakítás közben igyekeztem megmutatni érzékenységemet, mert úgy gondolom: rokon lelkek vagyunk Gézával. Természetesen nem tudhatom pontosan, hogy milyen ember is volt valójában…

 -Nem kaptad meg, hogy mit magyarkodsz ezzel az alakítással?

 -Nem, de nem is hiszem, hogy ez magyarkodás lett volna. Azt tudom, hogyha valaki Koltay Gáborral forgat egy magyar témájú filmben, nem feltétlenül tesz jót magának. Szemtől szemben nem bántanak, de úgy érzed, mintha egy kapu bezárult volna előtted.

 -Talán ebből ered, hogy nem halmoztak el díjakkal?

 -Inkább úgy hiszem, hogy nem is hoztak olyan helyzetbe, hogy felvetődjön egy díj az esetemben. Neves, szereposztó kolleganőm azt sem tudta a minap, hogy még a társulat tagja vagyok. Hát ennyi hatásom volt rá a saját színházamban az utóbbi pár évben.

 -A tavalyi katolikus városmisszió egyik szervezője voltál. Egy színész, egy művész személyes példájával, vagy nevével, esetleg népszerűségével segíthet a hit terjesztésében, vagy az értelmiség felelősségérzetéről van szó?

 -Nem szervezője voltam, hanem színészeket verbuváltam a fellépésekre. Nagyon örültem annak, hogy sok színész, akinek fontos a hit és a keresztény értékrend, vállalta a közreműködést. Jelenits tanár úr tanította nekünk: az emberek jelek egymás számára. Vannak olyan emberek, akik még nagyobb jellé akarnak válni, ilyenek a színészek. Annak, aki színházban, vagy a médiában szerepel nem mindegy, hogy mit képvisel, mit mond, s milyen tevékenység közben látja a publikum. Hatalmas a felelőssége. Mindenki példából él. Ha egy színész egy tv-műsorban trágárul beszél, akkor a néző átveszi tőle, mert azt hiszi, ez a divat. Ha azt látjuk, hogy egy kormányzat mindent megenged magának, hazudozik, s sok mindent büntetlenül meg lehet úszni, akkor mi is – tisztelet a kivételnek – megpróbálunk a könnyebbnek látszó úton járni. Azt mondom: jónak lenni jó, szeretni kell egymást, vigyázzunk a másikra, s válasszuk a jobbik utat. Természetesen ebben hinni kell, hinni abban, hogy érdemes, s abban is: egy színésznek óriási a felelőssége. Ha van egy olyan lehetőség, mint amilyen a városmisszió volt, akkor az a dolgom, a közreműködést vállaló kollegáimmal együtt bíztassam az embereket. A városmisszió mottója volt: Reményt, jövő adok nektek! Ez a lényeges, mert mit látunk? Nincs jövőképünk, reménytelenek, boldogtalanok és depressziósak vagyunk. Ki lehet lábalni a mocsárból, ha egyszerre mondunk igent az életre. Idén, a Biblia Évében Nagykovácsiban, a helyi művelődési házban, minden vasárnap egy órás felolvasást tartunk a Bibliából.

 -Volt, amikor azért adtál vissza szerepet, mert az ellenkezett értékrendeddel?

 -A Vígszínházban szerződés kötelez arra, hogy a rám kiosztott szerepet a legjobb tudásom szerint játsszam el. Így ott szerepvisszaadásról nem lehet szó. Szinkronnál egyszer előfordult az, hogy nem voltam hajlandó ordenáré szövegeket mondani, így visszaadtam a szerepet.

 -Igaz, hogy járod az országot egy hazafias és „istenes” versekből álló kamaraesttel, vagy csak tervbe volt véve ez a sorozat?

 -Nem hazafias versekről van szó. Az est címét József Attilától vettük: Valljalak, tagadjalak. Istenkeresés a történelemben…Ember és Isten kapcsolatát, annak változásait, a keresés, elvesztés és megtalálás útját járja be ez az összeállítás. A műsorban részletek hangoznak el többek között a Biblia Teremtés könyvéből, az Ómagyar Mária siralomból, József Attila verseiből és Madách Tragédiájából. A Teremtéstől eljutunk a teljes nihilig, mikor az értékek földbetiprása, a családok tönkretétele a cél. Marx pl. leírta egy művében, hogy a Sátánnal milyen szövetséget kötött. De!!! A műsor végén Ady, József Attila verseivel arra mutatunk rá: mégis van Isten, s az ő útját kell követni. A zárás a Tragédia utolsó képe: „ember küzdj, és bízva bízzál!”

 -Egy oratóriumban Reményik Sándor Templom és iskola c. költeményét énekelted. Mit gondolsz: ma is ugyanúgy kell kiállni a templom és az iskola mellett, mint Erdélyben,1925-ben a mű születése idején?

 -Akkor nem éltem, így nincs összehasonlítási alapom. Olvasmányaimból viszont arra következtetek: szinte állandóan ugyanazokért a célokért, eszmékért kell harcolni ugyanazon csoport tagjai ellen. Az istenesek és az istentelenek harcáról van szó. Ha a reformkor dokumentumait olvassuk, rájövünk, a problémák azonosak, csak a szereplők nevei változtak. Azt mondják: nyitva vannak a templomok, menj be, s imádkozzál, közben pedig a keresztény értékek kiirtásán dolgoznak. Az iskolát illetően pedig az az érzésünk: a magyarság szervezett elhülyítése folyik, a „birkává nevelés”. Egy ilyen korszakban hatalmas felelőssége van mindenkinek, mert nem mindegy, hogyan nevelem gyerekeimet, milyen példát mutatok a felnövekvő nemzedék számára.

 Medveczky Attila