|
 2008.03.21.
János
a köbön, avagy a magyar politika helyben futása
Kóka
János a Népszabadságban írott cikkében – (A felelőtlenség
kultúrája) – a kádári idők és a szocializmus visszacsempészésének
jeleit vélte kiolvasni a Fidesz választási kampányából,
ugyanis szerinte a betegellátás és az oktatás ingyenessége
azonos azzal a rendszerrel, amely a vállait idegesen rángató,
haverkodóan kancsingató néhai Kádár János nevéhez fűzhető.
Márpedig, ha Kóka ezt vélelmezi, egészen biztosan így is kell
lennie, ugyanis ha vannak par excellence személyiségek, akik
alaposan, mélyen, legbelülről, a családi intimitás szintjén
ismerik Kádárt és rendszerét, azok elsősorban az SZDSZben
vannak, és csak másodsorban az MSZP-ben. (Egyszerűbben közelítve:
ez is János, az is János.) Csakhogy van itt egy szembeötlő
bibi, ami holmi mezei újságírók esetében akár egy legyintéssel
elintézhető lenne, de a mi többdiplomás, orvos-közgazdász-pénzügyi-
pártelnök zsenink esetében kissé zavaró, mert vagy bődületes
butaságra, vagy szándékos csúsztatásra utal. (Hogy ez utóbbit
hogyan lehet összeegyeztetni a patyolatlelkű, aufklérista SZDSZ
moralitásával, az maradjon az ő gondjuk.) Kóka elnök úr
nyomatékosan figyelmezteti a Népszabadság olvasóit, hogy
„Magyarország legfontosabb feladata egyetlen mondatban
elmondható: el kell fogadnunk, hogy nincs ingyenebéd”.
Ugyanis, mutat rá hősünk, ez az ingyenesség csak látszólagos,
miképpen a Kádár-rendszerben is csak látszólagos volt, mert
komoly pénzügyi, költségvetési hátteret igényel, ezért tehát
mindazok, akik továbbra is költségtérítés-ellenesek, valójában
a kádári szocializmus leglényegét kívánják vissza. Jól
hangzik, csakhogy egy szó sem igaz belőle! Tény, hogy az állampolgárnak
ingyenesen járó egészségügyi ellátás és egyetemi oktatás
Kádár uralkodásának 33 éve alatt is nagyon jelentős állami
pénzekbe került, miképpen ma is abba kellene kerülnie. Van
viszont egy változás, minek figyelmen kívül hagyása arra
utal, hogy a kiváló Kóka János szelleme érezhetően kókad: a
rendszerváltozás óta ugyanis a magyar társadalom keményen –
Európában talán legkeményebben – adózik. A Kádár-rendszerben
nem adózott, igaz, alig keresett. Ma jelentős társadalmi rétegek
keresnek jelentős összegeket – éppen Kóka úrnak kezdjem ezt
bizonygatni? –, és ezen keresetük után leperkálják a 30%
feletti jövedelemadót, azon kívül mindig, minden vásárlás
esetében további 25% áfát, ha van megtakarításuk, annak
banki kamatai után 20%-ot, és még a Jóisten tudja, hogy hol,
mikor, mennyi illetéket, járulékot szed el tőlük a balliberális
állam. Mindezt egy szó nélkül tudomásul veszi az állampolgár,
gondolván, hogy ezt a töméntelen pénzt, az állam így vagy úgy,
de majd rá és utódaira költi, például ingyenes betegellátás,
és ingyenes oktatás formájában. Csakhogy szó nincsen erről,
mert a liberális állam képén nincs bőr, és bevételeinek
domináns részét gátlástalanul átutalja Fekete János bácsi
– nahát, megint egy János! – szeretett IMF-jének és legendás
Világbankjának adósságszolgálati számláira, majd jogállami
komolysággal közli alattvalóival: fizess még, ha gyógyulni
akarsz, fizess még, ha a kölyködet taníttatni akarod! Nos, a múlt
vasárnapi népszavazás tétje ezen minősíthetetlen és
fenntarthatatlan állapot eltörlése volt. Csodálkozom, hogy Kóka
nem érti: a Kádár-rendszert abban az esetben akarta volna
visszaállítani a magyarság, ha az ingyenes betegellátás és
oktatásügy követelése mellett, az adózást is megtagadta
volna. De erről természetesen szó sem esett. Esett szó viszont
sok minden másról, mert ahogy közeledett március 9-e, úgy
lett egyre rémültebb az SZDSZ vezérkara. Egészségügyünk
boltozatának hajnalcsillaga, dr. Horváth Ágnes, az ország Ágikája,
sajátos nagyvonalúsággal értelmezte a népszavazás intézményét,
amely szerinte nem több egy igen drága közvéleménykutatásnál,
jelentősége is ennek megfelelő. (Főnöke, a miniszterelnök a
lottózáshoz hasonlította, mert itt is és ott is x-eket kell beírni.
Hát nem aranyos?) Látva a nem leplezett megvetést, amit az
SZDSZ hangadói a népszavazás iránt éreztek, nem lepődtem meg
túlzottan, hiszen Kóka dr. elnökké emelése is választás útján
történt, de bizony az a választás nem válik majd díszére a
magyar demokráciatörténetnek. Csiripelik az SZDSZ madarai, hogy
volt ott némi kis umbulda. Sőt, sokan úgy vélik, Kóka dr. nem
is legitim elnöke a pártnak. És mert már nem is miniszter, azt
hiszem iskolapéldáját fogjuk látni esetében a „két szék között
a földre” jelenség megnyilvánulásának. Előre szólok: én
fogok röhögni a leghangosabban. A Figyelőben arról
nyilatkozott Simor András, a Nemzeti Bank elnöke, hogy
„Magyarország túl van adóztatva”. Diplomatikus,
visszafogott, de lényegi mondat. Alig egy hónappal ezelőtt az
MNB egy immár nyugállományú alelnöke, dr. Komár Lajos a
Magyar Nemzetben ennél keményebben summázta a helyzetet: „Az
ország pénzügyi összeomlása a gyorsan növekvő államadósság
mellett átmeneti intézkedésekkel csak húzható, halasztható,
de teljes bizonyossággal bekövetkezik.” Ezért elkerülhetetlen
„a gazdaság tehermentesítése a külső adósságszolgálati
terhek alól.” Tudom, nekünk, MIÉP-eseknek, a Magyar Fórum és
Havi Magyar Fórum olvasóinak önmagában nem újdonság ezt
hallani, csakhogy most már mások is ezt mondják. Talán túlzottan
irodalomorientált vagyok, de nekem bizony a Figyelőt olvasva,
Simor András szavait ízlelgetve, furcsamód – vagy talán nem
is annyira furcsa – Karinthy Frigyes gyönyörű novellája, a
Barrabás jutott eszembe: külön-külön mindenkiJézust kiált,
de a tömeg mégis Barrabás nevét harsogja. Látják, sőt mondják
is az igazat, de továbbra is teszik a hazugot. Miért, hogy az adósságszolgálat
ellen lassan már mindenki fellép, tiltakozik,protestál, még a
politikai eliten belül is, egyre magasabban is, de mire
megfogalmazódik és törvénnyé szilárdul a kormánypolitika,
szorgalmas, szótlan, szorgos fizetőkké válunk. Közben éhenhal,
megfullad, elsüllyed a jövőnk. Kit érdekel? A Világbank azt
üzente, Elfogyott a bank keretje, Ha még egyszer azt üzeni,
Mindnyájunknak el kell menni.
Szőcs Zoltán
|
