vissza a főoldalra

 2008.03.28. 

„Hóhér vigyázz!”

Siklósi Beatrix és Matúz Gábor dokumentumfilmje Wittner Mária életéről.

 – Hogyan fogadta, hogy megfilmesítik az életét?

 – Némi izgalommal, és nagy várakozással. Örültem az ötletnek, és az elejétől fogva támogattam a készítőket. Egyébként van egy Kárpátia-nóta is a (Neveket akarok hallani című), amelyben az egyik parlamenti beszédem is benne van. Dunakeszin, a lakásomon hosszú beszélgetéseket folytattunk és végiglátogattuk a forradalom, illetve a megtorlás helyszíneit.

 – Nem volt megrázó ismét visszatérni a szenvedések helyszíneire?

 – Eléggé megrázó volt, de nem bántam meg: Afféle időutazást tettem a múltba. Gyakran járok iskolákba, meghívásoknak is eleget teszek, és ezek alkalmával rengeteget beszélgetünk ’56-ról. Itt elsősorban nem önmagamról, hanem inkább tragikus emberi sorsokról mesélek, a forradalom leverése és a kommunista diktatúra következményeiről, amelyeket magam láttam, és amelyek engem mélyen megérintettek. Katartikus élmény volt például a Kisfogházban tett látogatás. A Fehér Ház alagsora, amelynek celláit ottani raboskodásom óta most láttam először – öt évtized után. Tudja, amikor az ember újból a fülében hallja a zárkatársak búcsúszavait, rá kellett jönnöm, hogy ez sohasem fog kitörlődni az emlékeimből. Bármennyire szeretnék is az egykori hóhérok és fogva tartók, nem felejtjük el soha, amit velünk tettek.

 – Örök dilemma: meg lehet bocsátani mindezt?

 – Mint keresztény embernek, természetesen hinnem kell a megbocsátásban, és én hiszek is ebben. A hóhér az, aki képtelen megbocsátani nekünk, az egykori halálraítélteknek. Nekik kellett volna bocsánatot kérniük mindazért, amit annak idején velünk és ezzel a nemzettel műveltek. De ez máig nem történt meg. Sőt, közülük már volt, aki újból lefasisztázott bennünket, és ellenforradalomnak nevezte a felkelésünket. Talán emlékeznek még Havas Szófiára… Ha az életünk tönkretételét, a hosszú rabságot, a családunktól való sok-sok éves elszakítást, a rengeteg megaláztatást meg is tudjuk esetleg bocsátani, elfelejteni az ilyet akkor sem lehet.

 – Milyen vonalvezetést követ a film?

 – Az ötvenhatos események alkotják a film gerincét, de emellett én ugyanilyen jelentősnek gondolom mindazok megszólaltatását, akik részesei voltak az életemnek. Például azok a nővérek, akik neveltek, vagy éppen Geresdi Ági, aki éveken át volt a cellatársam.

 – Nehéz volt megtalálni életének régi szereplőit?

 –Kellett persze kutakodni is, de sokukkal életre szóló kapcsolatba kerültem, így nem okozott gondot a film kapcsán felkeresnünk őket. Azokra a nővérekre, akik neveltek, egész életemben nagy hálával gondoltam, és mindvégig tudtunk egymásról. Nagyon boldog vagyok, hogy még élnek, és el tudtak jönni a film bemutatójára is.

 – Mindent összegezve, elégedett az alkotással?

– Úgy érzem, hogy hitelesen mutatja be az életemet. Ennél többet pedig nem kívántam akkor sem, amikor elkezdtük a munkát. Talán csak még annyit, hogy 1956 igaz történetéből is megmutassunk, felvillantsunk valamit a mai kor fiataljainak. A „Hóhér, vigyázz!” ennek a vágyamnak is eleget tesz, így elégedett lehetek.

********

Siklósi Beatrix, a film egyik alkotója: Az volt a kitűzött célunk, hogy a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapjára elkészüljünk a filmmel. Szerencsére ez sikerült is.

 – Ütköztek-e akadályokba?

 – Közvetlen akadályoztatással nem, inkább bürokratikus eszközökkel próbáltak lassítani, illetve esetleg eltántorítani bennünket. Jó példa erre a Fehér Házban való forgatásunk. Ez az épület ugyebár – amely jelenleg Képviselői Irodaházként működik – annak idején a hírhedt ÁVH egyik központi épülete volt. Wittner Mária emlékezett arra, hogy ennek alagsorába őt is levitték, és itt titkos fogva tartó, illetve kínzóhelyek is működtek. Természetesen ezt mindenki makacsul tagadta. Amikor a hivatalos engedélyt kértük a ház alagsorában történő forgatáshoz, közölték velünk, hogy ott semmilyen cellák nem léteztek, sőt, a földszinten működő központi postázó alatt már nincsen semmi. Már-már készültünk rá, hogy nem sikerül bizonyítanunk az egykorvolt vallató- és fogva tartó helyek létét, amikor – milyen érdekes – éppen belülről kaptunk titkos segítségeket, ötleteket a folytatáshoz. Akár azt is mondhatnám, hogy súgtak nekünk. Ennek köszönhetően mégiscsak sikerült megtalálni a Fehér Ház alatt lévő folyosórendszer egy részét, sikerült bizonyítani, hogy igenis létezik. Nyilvánvaló, hogy sokaknak máig kellemetlen ezek napvilágra kerülése, és talán ezért is ment ilyen nehezen az itteni forgatás. Ami pedig a vetítést illeti, a film díszbemutatójára az Uránia Nemzeti Filmszínházban került sor. Hatalmas siker volt, hosszú percekig zúgott a vastaps. Az igazgató asszony, Bakos Edit gratulált Wittner Máriának, és nekünk, a készítőknek is. Ennek ellenére két héttel a bemutató után kiderült, vetítés mégsem lesz. Indok nincs. Elgondolkodtató, hogy amíg Alföldi Róbert sok vihart kiváltott filmje – a rendkívül csekély érdeklődés ellenére – továbbra is műsoron van, a vélhetően telt házakat vonzó „Hóhér, vigyázz!” nem került be a mozi repertoárjába. Nyilván nem a szakmaiság döntött tehát…

 – Mi döntött akkor Ön szerint?

 –Wittner Mária mind a mai napig aktív közéleti személyiség, méghozzá megvesztegethetetlen és rendíthetetlen. Emellett pontosan ismeri a mai elit tagjait, és még véleménye is van. Amit ráadásul bátran el is mond minden fórumon, így filmünkben is. Ebben keresem az okokat. Szerencsére az Urániában történtek ellenére is számtalan helyen megtekinthető lesz majd az alkotás. Az ország minden régiójába van már meghívásunk, Debrecentől Veszprémig, Váctól Szombathelyig. Nem kell tehát attól félni, hogy a produkció nem jut el az érdeklődőkhöz.

 – Wittner Máriától is megkérdeztem, Öntől is megkérdezem: összességében elégedett az alkotással?

 – Alapvetően elégedettek vagyunk Matúz Gáborral együtt. Igazság szerint Wittner Mária élete olyannyira egyedi és gazdag, hogy bármennyi ideig is forgattunk volna még, egyetlen filmbe úgysem lehetett volna mindent beletenni. Az előzetes terveink döntő hányada szerencsére megvalósult. Volt persze, ami valamely okból kimaradt, de olyan jeleneteket is sikerült megörökítenünk, ami eredetileg nem is szerepelt a terveink között. Ez azonban csak a szigorú szakmai megközelítés. Mert nagyon fontosnak tartom kiemelni, hogy a Wittner Mária életét bemutató filmnek van egy emberi oldala is. Egyfelől szerettük volna emberközelbe hozni, a lehető legélethűbben bemutatni azt a kort, a kommunizmust, amely ’56-ban és utána is uralkodott hazánkban. Másfelől pedig szerettünk volna egy lelkeket megmozgató, az értékek jelentőségét kihangsúlyozó filmet készíteni. Olyat, amelynek megtekintése után talán erőt meríthetünk a hétköznapokra is. Manapság nagyon hiányoznak életünkből az igazi példaképek, a vállalható életúttal rendelkező igazi hősök. Wittner Mária egyike ezen keveseknek, ami reményeink szerint a filmből is kitűnik majd.

 Kovács Attila