vissza a főoldalra

 2008.11.07. 

Az esélytelenek igazsága

Most, az amerikai elnökválasztás előtti napokban természetesen mindenki a két esélyes jelöltre, Barack Obamára, illetve John McCainre figyel. Amerika is kétpártrendszerű „demokrácia”, ha ugyan ez a szó egyáltalán jelent még valamit a mai médiavezérelt világban, ahol nem a nép, hanem a pénz uralkodik. De ami a lényeg: akár a demokrata, akár a republikánus jelölt nyeri is el az elnöki széket november 4- én, ne felejtkezzünk el a többi, teljesen esélytelen indulóról sem. Mert a sarkos igazságokat általában ők mondják ki. Milyen érdekes, és valójában a nyugati típusú demokrácia kudarcát jelzi, hogy azok, akik a hatalom közelébe kerülnek, hazugságokra kényszerülnek. Az igazságot csak az uralkodó oligarchia körein kívül álló személyek fogalmazhatják meg azon az áron, hogy soha kormányra nem jutnak. Szép kis világ, mondhatom. No de nézzük csak, kik is azok a bizonyos „harmadik párti” jelöltek, akik az esélytelenek nyugalmával várják az elnökválasztás napját. Itt van mindenekelőtt Ralph Nader (képen) , aki már az elmúlt két voksolás alkalmával is bosszantotta indulásával az uralkodó elit tagjait, de elsősorban is a demokratákat. Nader a kiszolgáltatott fogyasztók nevében beszél, a környezetvédelem fontosságát hangoztatja, és éles szavakkal kritizálja a globalizációt, a szociálisan érzéketlen és a természeti értékekkel sem törődő nagyvállalatokat, amelyeknek a zsebében van az egész washingtoni politikai „elit” – hangoztatja. Elvei radikális baloldali jellegűek – ha van még értelme egyáltalán a jobb- és baloldal megkülönböztetésének. Mindenesetre 2000-ben a demokraták azzal vádolták meg Nadert, hogy szavazatokat vett el jelöltjüktől, Al Gore-tól, aki miatta veszített. Most ilyen veszély talán nem fenyeget, mivel Obama előnye meggyőzőnek tűnik, ámde egy kiélezett helyzetben nem mindegy, hova ikszelnek azok a baloldali érzelmű demokraták, akik rokonszenveznek Ralph Nader eszméivel. Van azonban egy „szélsőjobboldali” elnökaspiráns is, a magát „igazi konzervatívnak” nevező Chuck Baldwin, aki nagyjából ugyanazokat az elveket hangoztatja, mint Ralph Nader. A két jelölt október 23- án nyilvánosan vitatkozott, noha meglehetősen csekély érdeklődés kísérte fellépésüket. (Bár számos televízióállomás közvetítette a vitát.) Mindketten ostorozták a globalizációt, a nagyvállalatok és a Wall Street diktatúráját, és elítélték Amerika világcsendőri szerepét. És úgy Baldwin, mint Nader egyetértett abban, hogy a két esélyes elnökjelölt az uralkodó pénzügyi oligarchia zsebében van. Ezenkívül éles szavakkal keltek ki a médiák ellen is, amelyek csakis a demokrata és a republikánus jelölteket népszerűsítik, a többi indulóról hallgatnak, illetve hazugságokat terjesztenek. Magyarán: szó sincs objektív tájékoztatásról, mivel a médiumok is a Wall Street urainak érdekeit képviselik. Amire ékes bizonyíték a legnagyobb bankok részére nyújtott 700 milliárdos támogatás. „Ez az irdatlan összeg – jelentette ki a »szélsőjobboldali « Baldwin – az amerikai nép arculcsapása.” „Pénzt csináltunk a levegőből, feltételezett gazdagságunk mögött nincsen semmi valós teljesítmény. A világtörténelem legeladósodottabb nemzete a mienk” – kesergett. A „szélsőbaloldali” Nader teljesen egyetértett vitapartnerével: „A 700 milliárdos segélycsomag a korporációs kapitalista rendszer összeomlásának első jele. Felelősségre kell vonni azokat, akik a válság okozói voltak” – mondta a politikus. Hiába, az igazságot ma már mindenütt a nyugati világban csak a „szélsőségesek” fogalmazzák meg. De azért jólesik őszinte szót hallani, még akkor is, ha semmi sem változik. „Mondd ki az igazat, és ezzel megmented lelked üdvösségét” – szól egy régi mondás, amit igencsak ritkán emlegetnek manapság. Nyilván nem véletlenül. Na de vannak még további jelöltek is, így például Cynthia McKinney, aki a Zöld Párt színeiben indul, és aki Ralph Nadert támogatta 2000-ben. Van azután még egy „libertárius” elnökaspiráns, Bob Barr, aki a „minimális állam” jelszavát hangoztatja, ami Amerikában általában értő fülekre talál. De a „minimális államról” persze más is beszél, például McCain is, bár vessen magára, aki hisz neki. De hiába mondanak ki nyilvánvaló igazságokat a „harmadik párti” jelöltek, és hiába utálja az átlag amerikai is a politikai osztályt, mindkét pártjával egyetemben, mégsem fog egyikőjük sem jelentős számú szavazatot összegyűjteni. A fő ok a pénz hiánya, habár az amerikai választási rendszer sajátosságai is sújtják a politikai elit soraiból kirekesztett jelölteket. „Barack Obama egyetlen nap több pénzt kap, mint amivel én a kampány során gazdálkodom” – jelentette ki Ralph Nader a Chuck Baldwinnal vívott televíziós vitában. Ami annyit jelent, hogy míg Obama 600 millió dollárt költött el eddig, Ralph Nader mindössze 4 millióval kénytelen beérni. Ez lenne az a „fejlett demokrácia”, amit többek között a Közel-Kelet népeinek is meg kellene honosítaniuk országaikban. Csoda-e, ha nincsen hozzá kedvük? Ennek ellenére a független jelöltek indulásának is van értelme. Herman Cohen, aki az idősebbik Bush elnöksége idején diplomataként dolgozott, azt mondja, a nagy pártok bizony kénytelenek odafigyelni arra, mit is mondanak az „esélytelenek”, mert sok esetben ők mondják ki az igazságot. Szerinte például Ralph Nader fellépése előtt az elnökválasztási kampányok során alig esett szó a környezetvédelemről. De miután Nader erről sokat beszélt, így a republikánusok és a demokraták is rendkívüli módon aggódnak a természet állapotáért. Tipikus jelenség minden úgynevezett „fejlett demokráciában”, és nálunk is megfigyelhető: a nagy pártok beemelik programpontjaik közé a kisebbek elképzeléseit. Amelyeket azután persze a legritkább esetben valósítanak meg. Azért persze előfordult már, hogy egy újonnan alakult kis párt esélytelennek induló jelöltje diadalmaskodott, igaz, régen történt, 1860-ban: a Republikánus Párt 1854-ben jött létre, és a színeiben versengő Abraham Lincoln legyőzte a két nagy párt, a demokraták illetve a whigek jelöltjeit. Azóta vagy republikánus, vagy demokrata elnök irányítja Amerikát. Viszont a függetlenként induló, milliárdos Ross Perot 1992-ben elnyerte a szavazatok közel 18, 9%-át (!), ami jelentős eredmény, bár egyetlen államban sem tudta az elektorok többségét maga mögé állítani, ami nélkül ugyebár labdába sem rúghat az elnöki székért folyó küzdelemben. (Független jelöltként ennél csak Theodor Roosevelt kapott több szavazatot 1912-ben, de ő sem győzött.) Hiába, jól ki van találva ez a „nyugati demokrácia”, csak olyanok diadalmaskodhatnak, akiket szeretnek a pénzemberek. Remek ez a rendszer, tényleg.

Zábori László

(Megjelent a Magyar Fórum 2008. október 30-ai számában.)