vissza a főoldalra

 2008.11.07. 

Megidézett magyar hősök

Beszélgetés Rieger Tibor szobrászművésszel.

 - Szülei hogyan élték meg, hogy menekülniük kellett a szlovák sovinizmus elől?

– Királyfiakarcsáról nekünk – finoman szólva – mennünk kellett. Kisgyerekként már éreztem azt a traumát, amit szüleim átéltek. Az igazi döbbenet akkor ért, amikor a szlovákok elzavartak otthonunkból. Rozoga csónakunk majdnem elsüllyedt az átkelés alatt. Nagyon féltem. A Duna másik, magyar oldalán aztán kicsit megkönnyebbültünk. Ez az egész olyan volt, mint a Paradicsomból való kiűzetés. A Csallóköz egy nagy, gazdag, jó földű vidék, s ezt kellett otthagyni. Csallóköz után 1946-ban az osztrák határ melletti Levél községben kötöttünk ki. A második világégés előtt ez egy gazdag sváb község volt, ám 1945 után szinte a falu egész lakosságát Németországba deportálták.

 – Maradtak rokonaik az ősi földön, a határ túlsó oldalán?

 – Nem tudok róla. Anyai ágon élnek távoli rokonaim Erdélyben. A szegény embereknél ez a határ azt eredményezte, hogy idővel megszűntek, elhaltak a rokoni, baráti kapcsolatok.

 – Levél a határsávba tartozott. Gondolom, folyton igazoltatták magukat?

 – Természetesen, hiszen nagyon sokan menekülni akartak ebből az országból. A határsáv idején a községet szigorúan őrizték, oda senki be nem jöhetett. Minket is igazoltattak, ha kimozdultunk. A község új lakossága főleg kitelepített felvidéki, erdélyi családokból állt. Még egy olasz família is élt a faluban.

 – Több vallásos témájú alkotás fűződik nevéhez. Kicsiny gyermekkora óta vallásos hitben élt?

 – Abban a korban faluhelyen teljesen természetes volt a vallásos élet; hittanórára járni, misét hallgatni. Elsőáldozó voltam és ministráltam. A templomba járás hozzátartozott a mindennapok életéhez.

 – Gimnáziumba a győri bencésekhez járt. Nehéz volt a tanulmányi követelményeknek megfelelni?

 – Kis falusi gyerekként kerültem be a bencésekhez, s mivel a falusi iskolában nem sokat tanultam, sok pótolnivalóm volt. Az előírt tananyagot maradéktalanul megkövetelték, de azon felül is, sok-sok tudásban részesültünk. Természetesen erre csak később jöttem rá. Egy ideig albérletben laktam, majd bejárós lettem, ami nem volt könnyű, hiszen sok idő elment az utazással.

 – Az atyák akkor egy régi Magyarországot, az erkölcsöt, a tudást képviselték a terror éveiben?

 – Ők ezt így nem mondták ki, de korunkból visszatekintve látjuk, hogy a keresztény hagyományokat képviselték. A legendás, nagy hírű, nagy tudású atyák nemcsak tanítottak, hanem neveltek is. Ezért lelkünk mélyén büszkék voltunk arra, hogy bencés diákok vagyunk.

 – Nem zaklatták önöket, diákokat, mikor kimenőre mentek?

– Személy szerint nem volt ilyen élményem. Arra mindig odafigyeltünk, hogy ne provokáljuk a hatalmat. Ha bőrkabátos ávós keretlegényeket és gyanús motorosokat láttunk, mindig kikerültük őket. Már falusi gyerekként megtanultam, hogy érkezésükkor jobb lehúzott redőny mögül figyelni a terror kiszolgálóit.

 – Mit gondol: ma nagyobb a különbség egy szerzetesi iskola világa és a korszellem között, mint az ’50-es években?

 – Jóval nagyobb. 1956 előtt fennmaradt a háború előtti tisztesség és erkölcs. 1956 bizonyította be, hogy akkor még nem volt kettéosztva a nemzet, mert csak egységes nép tudott olyan egyedülálló csodát véghezvinni, mint a 20. század magyar forradalma. Jelenleg nem a terror, hanem a liberális korszellem távolít el minket a hittől, a nemzettől.

 – Ki biztatta, hogy felvételizzen a Képzőművészeti Főiskolára?

 – Egy győri szobrászművész, Alexovics László képzőművészkörébe jártam. A mester biztatott a felvételire, hiszen egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy jól ítélem-e meg képességeimet.

 – Nem volt rossz ajánlólevél a bencés gimnázium?

 – Sok egyetemre azért nem kerülhettek be kiváló diákok, mert egyházi gimnáziumban tanultak. Művészeti főiskolákon más volt akkor a helyzet. Amikor felvételiztem, a bizottságban ülő pártfunkcionárius megkérdezte tőlem: miért nem vagyok tagja a KISZ-nek. Azt feleltem: a bencéseknél nem volt KISZ. Erre ő rámförmedt: arra nem gondolt, hogy megszervezhette volna? Nem tudtam eldönteni: sírjak, vagy nevessek. Azt hittem, hogy nem is fognak ezért felvenni. Furcsa módon a felvételi bizottság elnöke, a Sztalin emlékmű alkotója, Mikus Sándor mentett ki ebből a helyzetből, aki azt kérdezte: mit szoktam olvasni. Akkor hirtelen az orosz klasszikusokat kezdtem el emlegetni.

 – Míg a bencéseknél izoláltan éltek, addig Pesten egy más világba csöppent bele. Könnyen megszokta az új helyzetet?

 – Nehéz volt, s főleg az volt a furcsa, hogy nem lehetett nyíltan beszélni egymás között. A bencés gimnáziumban megszoktam: kertelés nélkül megmondhatjuk egymásnak a véleményünket. Azt hittem, hogy ez a főiskolán is lehetséges. Nagyon nehezen és lassan tanultam meg, hogy vannak emberek, akiknek a jelenlétében nem szabad nyíltan beszélni. Voltak olyan helyzetek, melyekből, ha rosszindulatú lett volna a környezetem, nehezen tudtam volna kimenteni magam. Egyszer az egyik társam azt mesélte, hogy a főiskola Epreskertjében tőle nem messze sétált Kádár János. Erre egy tréfás megjegyzést tettem, hogy mit lehetett volna tenni vele. Megfagyott a levegő… Meg kellett tanulnom, hogy nem jó fejjel menni a falnak. Azt azért tudni kell, hogy a főiskolán a marxisták kisebbségben voltak.

 – Hazánkban sokáig a szocreál dívott. Beszélhetünk- e materialista művészetről?

 – Szerintem nincs, még akkor sem, ha az alkotó ateistának vallja magát. Ha egy műnek nincs szellemi tartalma, akkor az már nem tartozik a művészet keretébe. Valamilyen látens módon a hitnek meg kell jelennie a művészetben. Az igazán nagy művek pedig mind rendelkeznek – még a tájkép is – spirituális töltettel. Ha visszamegyünk az archaikus nagy korszakokra, látjuk: közvetlenül a hitből fakad a művészet.

 – A főiskolásról kikerültek nagy része értéket teremtett?

 – Mindig is volt érték. Hiába próbálták elnyomni, s hiába volt itt szocreál. Persze az utóbbi keményen rányomta a bélyegét az alkotásokra, de mindig megjelent az igazi művészet.

 – 1964-ben, a főiskola elvégzése után hol tudott elhelyezkedni?

 – Hetedévben, amikor még kezemben volt a menzajegy, nyugodt voltam. De láttam: ez lejár, s nem tudtam, hogy utána mit hoz a jövő. Kissé felelőtlenül viselkedtem. Egy kiváló művészettörténész barátom tanácsára felmentem a Várban lévő Képző-és Iparművészeti Lektorátusba, bejelentkeztem, s munkát kértem. Helyből kirúgtak, ám a kérvényt otthagytam az asztalon. Ennek köszönhetem, hogy hamarosan meghívtak egy pályázatra. Egy bölcsődébe kellett tervezni egy kisplasztikát, ebből lett a Kecske c. munkám. Ez után, ha egy kicsit nehézkesen is, de mindig kaptam feladatot. Kezdettől fogva szabadúszó voltam, munkahely nélkül dolgoztam. A rendőröknek gyanús voltam, amikor igazoltattak, mert nem volt munkahelyem. Később beütötték a rubrikába a Művészeti Alap pecsétjét.

 – Akkor szülei nem ok nélkül féltették ettől a pályától. Nem volt bizonytalan az élete, megélhetése?

 – Dehogynem! Végül is megszoktam ezt a helyzetet. Kicsit korábban, mint az ország lakóinak többsége. Így a rendszerváltás nekem szakmailag se jót, se rosszat nem hozott.

 – A köztéri művek alkotásánál nagyobb kötöttségről beszélhetünk, mint egy kiállítótermi szobornál?

 – Így van. Esetünkben mindig kötöttségek közepette kell a művet létrehozni, és bizonyos elvárásoknak meg kell tudni felelni. A köztéri szobrászat alkotói közé a társadalom is beletartozik, hiszen nagyon nagy befolyása van rá, hogy milyen művek születnek a köztereken. Manapság nagyon sok rémítően sok köztéri szobrot láthatunk a köztereken, s ez főleg a megrendelőket minősíti. Az egyik pesti kerületben, az önkormányzat előtti téren olyan Szent István-szobor látható, mely felér első királyunk emlékének meggyalázásával.

 – Önt nem akarták beterelni a szocreál stílusának istállójába?

 – Amikor elkezdtem alkotni, a művészetek területén már szabadabb volt a légkör. Nálunk alkotott egy Makrisz Agamemnon nevű görög kommunista szobrász, aki először Párizsban működött, de Franciaországból nézetei miatt kiutasították, majd a Kreml parancsára Magyarországon befogadták. Hiába volt kommunista, Párizsból mégis egy szabadabb szellemet hozott. Szobrai formailag már nem szocreálok voltak.

 – Kezdeti alkotásaitól a jelenig milyen stílusváltáson ment át?

 – A fiatalkori próbálkozásokat leszámítva egyértelműen kitartok egy figurális ábrázolás mellett, de ezt nem tartom naturalizmusnak, inkább költői realizmusnak mondanám.

 – Egyik cikkben szentendrei szobrászként, máshol Józsefvárosban alkotóként tüntetik fel, de most Óbudán él. Ez a műhelygondok miatt van?

 – Igen, életem java részét úgy éltem, hogy műterem-gondjaim voltak. Ha nem olyan túl nagy a feladat, akkor még egy lakás sarkában is lehet szobrot készíteni. A magasabb alkotásoknál már gondot jelent, ha nincs megfelelő műtermem. Amikor a pannonhalmi bencés apátság bazilikájának több mint 5,5 méter magas millenniumi kapuját kellett elkészítenem, akkor Kozma Imre atya, volt évfolyamtársam sietett segítségemre. A Budakeszi úton lévő kápolnát adta kölcsön nekem műterem gyanánt. Egyéb monumentális alkotások készítésekor művésztelepekre mentem. A Teleki-szobrot a Kecskeméti Művésztelepen készítettem el.

 – A múlt rendszerben megkérte önt Fehérgyarmat tanácsa, hogy alkosson szobrot Anya gyermekével címmel. Ebből Jesse fája lett. Mit szóltak erre a megrendelők?

 – Ennek a díszítőplasztikának az lett a címe: Az élet fája. A magyar művészettörténet egyik kimagasló műve a gyöngyöspatai Jesse-oltár. Ez inspirált. Az elhelyezésnél ott volt a református esperes, aki felkiáltott, hogy „de hiszen ez Jesse fája!” Ezt a tanácsnál tudomásul vették, s nem lett belőle semmi probléma.

 – Megkapta az M.S. mester-díjat. Ahogy olvastam: ezt az elismerést annak adják oda, aki kirekesztést szenvedett el a pártállam idején, vagy a pártállami gondolkodásmód továbbélése miatt. Ön melyik kategóriába tartozik?

 – Egy biztos: nem voltam az elmúlt rendszer kedvence. Igaz, állami kitüntetést eddig ebben a demokratikus korban sem kaptam. Nem is hiányolom őket, mert látom, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki megkapjon egy állami díjat.

 – Művészete rokonságban áll a 16. század felvidéki mesterével?

 – Jó lenne, ha ezt így mondhatnám. M. S mester a képzőművészetben legalább olyan európai nagyság, mint a költészetben Balassi Bálint. Kiválóak, s lenyűgözők magyar középkor és a reneszánsz alkotásai. Ha már a középkornál tartunk: sokan azt mondják, hogy akkor nemzetközi volt a művészet. Szerintem ez nem igaz. A német, az itáliai, a francia és a magyar középkori művészet alkotásainak szín- és formavilága eltér egymástól.

 – Hogyan élte meg immár M. S. mester-díjas művészként, hogy a fővárosból Balatonboglárra száműzték egyik alkotását, a Teleki Pál-szobrot?

 – Hatalmas csalódásként. Nem gondoltam volna, hogy egy középszerű zongorista meg tudja akadályozni a szobor felállítását. A szobrot az emlékbizottság eredetileg a budai Várban, a Sándor-palota mellett tervezte felállítani, de a Fővárosi Közgyűlés visszavonta a már elfogadott elhelyezési engedélyt. Az egyik közgyűlési vitában a szocialista és szabad demokrata képviselők azzal utasították el a szoborállítás gondolatát, hogy Teleki Pál miniszterelnökségéhez több zsidótörvény elfogadása kötődik. Esetünkben a történelem hiányos ismeretéről, vagy történelemhamisításról van szó, mert Teleki Pál neve szóba sem került 1945 után, mikor a bűnösöket nevezték meg a győztes hatalmak. Érdekes, hogy a szoborállításnál a kuratóriumban a védnökséget még Göncz Árpád is elvállalta. Akkor azt hittem, hogy nem lehet megakadályozni a szobor felállítását. Tévedtem.

 – A Somogy megyei SZDSZ szerint ön az antiszemitizmusnak állított szobrot. Mi erről a véleménye?

 – Erről még nem hallottam. Egyszerűen nevetséges. Magyarországon nem tudják, hogy ki volt Teleki, míg a lengyeleknél jobban ismerik közéleti munkásságát. Egy kicsiny ország miniszterelnökeként szembefordult a németekkel, és nem engedte, hogy Magyarországon keresztül hátba támadják Lengyelországot. Sőt, több mint 100 ezer lengyel menekültet fogadott be, köztük zsidókat is. Tudja-e valaki, hogy Teleki Pálról utcát neveztek el Varsóban, és posztumusz a legmagasabb lengyel állami kitüntetést is megkapta? A balatonboglári szoboravatón olyan nagy lelkesedéssel vettek részt a lengyelek, mintha ők jobban ünnepeltek volna azon a napon, mint a magyarok.

 – Mindszenty-szobra sem Pesten áll, hanem Bécsben. Miért?

 – Egyesek állandóan a kirekesztést emlegetik. Tüntetnek a gyűlölet ellen. Addig szervezkednek a kirekesztés ellen, míg maguk ki nem rekesztik a köztudatból a magyar múlt hőseit, vértanúit. Ez a szobor a bécsi irgalmasrendi kórház aulájában áll egy patinás környezetben. Az avatásra anyaországi és burgenlandi magyarok jöttek el.

 – Ha felkérnék arra, hogy Kun Béla, vagy Hiller kedvence, Ságvári szobrát készítse el, elvállalná?

 – Ez viccnek is rossz. Még rémálmaimban se jöjjön elő ilyen történet.

 – Köztéri szobrainak nagy része főleg pályázat után készült el?

 – Igen, de ez régebbi történet. Jó ideje nem hívnak se pályázatra és megbízást is alig kapok. Utoljára Kecskeméten vettem részt pályázaton. A városban Szent István szobrát és a II. világháború áldozatainak emlékművét készítettem el, mely a Nagytemplom falát díszíti.

 – Győrben és a város környékén kilenc köztéri szobra van. Annyira szereti ezt a környéket, vagy jóban van a települések vezetőivel?

 – Nem, egyik munka hozta a másikat és pályázatokat nyertem. A győri Szent Lélek Templom előtt egy Krisztus - szobrot kellett elkészítenem. Szerénység nélkül állítom, hogy ez egy jól sikerült alkotás, mert a teret is jól rendezi.

 – Műtermében látom a Jedlik Ányos-Czuczor Gergely szoborpáros kicsinyített mását. Ez az alkotás is Győrben található.

 – Így van, a Széchenyi téren, a bencés gimnázium előtt van ez a 230 cm magas bronzszobor, alacsony gránit posztamensen. Ez Győr egyik legkedveltebb szobra. Jedlik és Czuczor is a győri bencéseknél tanított.

 – Menjünk nyugatabbra. Mosonmagyaróváron áll az ön által alkotott ötvenhatos emlékmű, ami Krisztus levételét a keresztről ábrázolja. Gimnazista volt 1956-ban. Hogyan emlékszik vissza azokra a fényes őszi napokra?

 – Akkoriban Győrben voltam, s a forradalom minden helyi eseményénél jelen voltam, mint egyszerű „közkatona.” A mosonmagyaróvári véres sortűz hírére mi, diákok, is kimentünk tüntetni a városháza elé, s fegyvert követeltünk. Végül Földes Gábor – az utóbb kivégzett színész-rendező – intett nekünk, hogy maradjunk csendben. Így kezdte a beszédét: gyerekek! Erre mi megsértődtünk, s zúgolódtunk, hogy ne nézzen minket gyereknek. Földes elmagyarázta nekünk, hogy jelen pillanatban csak árt a forradalom ügyének, ha mi fegyvert kapunk. A sortűzzel kapcsolatban egy mártír református lelkészről szeretnék szólni. Levél községbe került családjával Gulyás Lajos református lelkész, aki annak idején kapcsolatban állt Bajcsy-Zsilinszky Endrével is, és szervezte az ellenállást. A nyilasok elfogták, de megszökött. Amikor a mosonmagyaróvári tömegmészárlás után a tömeg az ávósokat meg akarta lincselni, igyekezett egy keresztény szellemiségű beszéddel lecsendesíteni az indulatokat. A forradalom után kivégezték. Ez volt a hála…Kádáréknak kapóra jött, hogy az eseményekben részt vett egy pap, aki ráadásul 1945 után rövid ideig kisgazda országgyűlési képviselő is volt.

 – Jelenleg milyen alkotással foglalkozik? A Teleki-szobor után nem lett persona non grata?

 – Azt nem tudom, hogy ki mit mond a hátam mögött. Azt látom, hogy némelyek kerülnek a Teleki-szobor megalkotása után. Ezzel nem foglalkozom, legyen az ő lelkiismereti problémájuk. Nagyobb rendelésekkel nem vagyok elhalmozva, így jelenleg kisplasztikákkal foglalkozom. Itt látható egy biblikus témájú kis alkotásom, melynek címe: Ne féljetek! Jézus, mikor az apostolokkal vízre szállt és elszenderült, s viharba került a csónak, társai felébresztették. Ekkor mondta: ne féljetek! Ennek az az üzenete, hogy mi se féljünk, ne panaszkodjunk egymásnak, hanem cselekedjünk végre!

Medveczky Attila