vissza a főoldalra

 2008.11.14. 

Thalia debreceni főpapjai

Beszélgetés Kóti Árpáddal és Miske Lászlóval

– Árpád! Ha visszatekintünk az időben: mikor fogalmazódott meg benned, hogy színész szeretnél lenni? Iskolában, egy versmondó versenyen?

Kóti Árpád (K. Á.): Ezt eltaláltad. Kiskunfélegyházára jártam testnevelési gimnáziumba, ami egész életemet meghatározta. Bucsán azt sem tudtam, hogy mi az a tornaóra. Nem vették komolyan nálunk ezt a foglalkozást. Ettől függetlenül testnevelőtanár akartam lenni. Jelentkeztem Félegyházára, úgy, hogy mindenből kitűnő voltam, csak – akkor még a 7-es volt a legjobb osztályzat – tornából kaptam 5-öst. Ez volt az első tüske az életemben. Tornaruhában vonattal elindultam Kiskunfélegyházára, kértem jegyet 20 forintért, ami csak Tiszakécskéig szólt. Becsületes gyerekként leszálltam ott a vonatról, s 13 órára befutottam a városba. Ez 42 km-es táv. Bementem az iskola udvarára, de már lekéstem a felvételit. Sírtam az udvaron: ide sem vesznek fel, maradhatok továbbra is parasztgyerek. Ekkor egy platánfa alatt megszólalt egy öblös hang: kit keresel? Elmondtam a történetet. Erre a férfi – Tulit Péter, a testnevelőtanár – felhívta a vasútállomást, majd visszajött, s azt mondta: aki ilyen gyorsan fut, azt felvesszük. Ebben a gimnáziumban kiváló majdani sportolók tanultak, pl. Zsivótzky Gyula. Becsületes, tiszta magyar gyerekekből állt az osztály. A tanári kar pedig a rendszer által nemkívánatos, sok helyről elüldözött kiváló szakemberekből állt. Az iskola híres volt a fegyelméről, s arról, hogy nevelték is a diákokat. Tulit Péteren kívül a magyartanárom, Iléssy Pista bácsi nevét kell megemlíteni. Szinte kívülről fújta a magyar irodalom gyöngyszemeit. Neki köszönhetem, hogy színész lettem. 1954-ben három helyre is beadtam a felvételimet, mert nem akartam katona lenni. Az lett volna a sorsom, hogy a honvédség után testnevelést tanítotok Nagyhegyesen. Visszatekintve, biztos vagyok benne: anyagilag jobban jártam volna ezzel, mint a színészettel. Egy gimnáziumi szavalóversenyt Petőfi Szülőföldem c. költeményével megnyertem. Tovább kerültem a megyei versenyre, s ott is első lettem. Ezt követőn Pista bácsi azt mondta: neked színésznek kell menned. Megfogadtam a tanácsát, s úgy jelentkeztem a színiakadémiára, hogy egyetlenegy színdarabot nem láttam. Elmentem felvételizni a TF-re, a soproni erdőmérnökire és a Színművészetire is. Mindhárom helyre felvettek. A Színművészeti Akadémiát választottam, mert – tévesen – azt hittem: ott kell a legkevesebbet tanulni. Nemcsak a főiskola alatt, de egész pályámon tanulnom kell/kellett.

 – A testnevelési gimnázium segített a színpadi állóképességben?

 K. Á.: Természetesen. A fizikális alapot Kiskunfélegyházán szereztem meg, s mai napig ez ad erőt nekem. Sokáig fociztam, s igyekeztem mindig jó kondícióban lenni.

 – László, te református teológiát végeztél, mielőtt Thalia papja lettél…

 Miske László (M. L.): Mindig is színész szerettem volna lenni. Kolozsváron a református kollégiumban kezdtem tanulmányaimat, majd a ’48-as tanügyi reformot követően állami iskolába kerültem. Végül is a volt unitárius kollégiumban érettségiztem. Vidéki gyerekként bentlakásos voltam. Így kötelező volt színházba járni. Ott ültem a kakasülőn, s arról álmodoztam, hogy egyszer én is a deszkákon játszom. Az érettségi után nem is mertem megkísérelni azt, hogy színésznek tanuljak tovább. Az ok: édesapám kulák és református lelkész volt. Így a teológiára felvételiztem – ami menedék is volt, mert különben elvittek volna katonának. Felvettek, s mikor végeztem, kineveztek Bágyonba helyettes lelkésznek. Két esztendőn keresztül ott végeztem egyházi szolgálatot. Akkorra már volt egy kis engedmény: nem vették figyelembe a származást a felvételin. Éltem a lehetőséggel, s jelentkeztem a színművészetire. Pont a felvételi vizsga idején kellett volna engem lelkésszé szentelni. A reformátusoknál a szentelés előbbre lépést jelent, s azt jelenti, hogy az illető püspökké választható. Kijött hozzánk az esperes, s közölte: szentelésre kéne mennem. Kegyes hazugságokkal kimentettem magam: nem vagyok felkészülve, nincs új palástom. Anno szavaltam a teológián, így volt a tarsolyomban néhány költemény. Szabó Lajos drámaíró volt akkor a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet rektora. Magyarországon szerezte a képesítését, s a második világháború után került Erdélybe. Társaival együtt Kolozsvárról kiszorult, mert ott erősen dühöngött a nacionalizmus. Akkor még létezett az autonóm tartomány, melynek Marosvásárhely volt a központja. Így odatelepítettek minden magyar intézetet. Létrejött a székely színház és a színművészeti intézet. 1962-ben Szabó rektor úr úgy fogadott: parancsoljon tiszteletes úr, foglaljon helyet. Ami sokat jelentett, mert akkoriban a papokat nem igazán kedvelték. Korengedménnyel mentem felvételizni, s a bizottság elnöke, Kovács György – aki később a mesterem volt – feltette nekem a kérdést: mi a foglalkozása? Azt feleltem: református lelkipásztor. Erre kitört a nevetés a bizottságban. Elég komikusan hangozhatott a válasz. Bosszantott a dolog. Kérdezték: hol dolgozom? Erre azt válaszoltam: a lelkész nem dolgozik, szolgál. Ezt követően elmondtam Petőfi Felköszöntés c. versét, de a második szakasznál leállítottak, s kiküldtek. Vérig voltam sértve, s arra gondoltam: kigúnyoltak, s nem vettek fel. Csak véletlenül tudtam meg, hogy kiírtak a második rostára. A színművészeti után – a vizsgaelőadásom Molnár Lilioma volt – Váradra kerültem, s ezt követően Kolozsvárra.

 – Árpád 1956-ban az akadémia hallgatója volt. Részt vettél a forradalom eseményeiben?

 K. Á: Így van, fegyverrel vettem részt a forradalomban. 1956- ig nem is érdekelt annyira a politika. Eljártam néha egy társaságba a Műszaki Egyetemre, s az ott október 21-én elhangzottakból következtettem arra, hogy hamarosan hatalmas országos botrány lesz. Akkoriban próbáltuk a Katonai József Színházban Németh László Galileijét. A címszerepet Bessenyei Ferenc alakította, s én játszottam a szolgáját. A darab premierje október 22-én este volt. Ott volt a bemutatón a szerző, akit szinte ki kellett menteni a darab és ő mellette tüntetők gyűrűjéből. Október valamelyik estéjén barátommal elmentünk a Deák térre, s beálltunk nemzetőrnek. Felvettem egy karszalagot és egy géppisztolyt. Úgy jártam végig a forradalom leveréséig. Ott voltam a Rádiónál, s a Sztalin-szobor ledöntésénél is. Az ötvenedik évfordulón emlékeimet előadtam Szőcs Géza Liberté’56 c. darabjában is a színpadon. Hát ez aztán nagyon nem tetszett egyes kritikusoknak! Ott ment ki náluk a biztosíték, mikor elmeséltem a következő történetet: november 5-én Reif Gyuri, Csurka István és én többedmagunkkal elindultunk a volt Vorosilov úton, azért, hogy a nálunk lévő géppisztollyal megállítsuk az orosz tankokat, de persze azok csak jöttek, s iszonyatos erővel lőttek. Akkor beláttuk: kevesek vagyunk mi ehhez a hőstetthez. És hogy mi baja volt evvel a kritikusnak? Nyilván az, hogy Csurka Istvánt említettem. S azzal még tetéztem a bajt, hogy az azóta Moldova néven ismertté vált írót „Reif Gyuriztam”. De hát ez volt az eredeti neve.

 – Az elmúlt évben több lapban foglalkoztak azzal, hogy ki volt besúgó a múlt rendszerben. Azt olvastam az egyik újságban, hogy a magánéletedet is megfigyelték, és egy jelentés szerint a KISZ-t szidtad, s kijelentetted: soha nem fogsz belépni. Valóban így történt?

 K. Á.: Ennél cifrábbakat is mondtam. Tudom, hogy Szabó István írta rólam ezeket a jelentéseket. Kádárról és a talpnyalóiról olyat mondtam, hogy négy év szilenciumot kaptam. Ez 1958-ban történt. A szilencium azt jelentette, hogy a színházon kívül semmit sem vállalhattam, s kéthetente jelentkeznem kellett a rendőrségen.

 – 1956-os szereped miatt ért retorzió?

 K. Á.: Több is. Filmezhettem is volna Törőcsik Marival, de nem engedték. A Dadával vizsgáztam a főiskolán, s ezt követően kiváló kritikákat kaptam, többen Sós Imréhez hasonlítottak. Az is retorziónak számított, hogy vidékre kellett mennem. Békéscsaba akkor „büntetőtábor” volt. Ha befogtam volna a számat, biztos többre vihettem volna, de sosem voltam megalkuvó, gyáva.

 – Békéscsabáról vándoroljunk Nagyváradra. László, milyen szerepeket kaptál a váradi színháznál?

 M. L.: Mesterem azt mondta: oda menj, ahol nagyobb szerepeket kapsz, és tisztelnek téged. Ezért is választottam Nagyváradot. Akkor már ismertem a várost, mivel másodéves teológusként, ’56 karácsonyán három napig Váradon legátuskodtam. Nagyon megtetszett ezekben a vérzivataros időkben a város szelleme. Váradon szerencsém volt, mert bedobtak a mély vízbe. Egy főszereppel mutatkoztam be, Móricz: Nem élhetek muzsikaszó nélkül című darabjában. A magyar drámairodalom minden nagy szerepét – a Bánk kivételével – eljátszottam. Kortárs művekben is felléptem. Négy-öt Csurka- főszerepet játszottam el. Abban az időben a román államon belül csak Váradon lehetett Csurka-darabokat előadni.

 – Milyen hangulatú volt egy 1956-os partiumi magyar Karácsony?

 M. L.: Nagyon sok váradit ért a forradalom Magyarországon, és sokan nem is tudtak hazajönni Karácsonyra. Félelmetes légkör alakult ki. Sokan rettegtek, s féltek hozzátartozóik miatt. Egyik istentiszteletet az olaszi templomban tartottam. Emlékszem: zsúfolásig megtelt a templom, s volt egy kis politikai színezete a prédikációmnak. Az istentisztelet végén mély csendben mindenki benn maradt a templomban, s kezdetét vette egy beszélgetés. Mindenki a másiktól akart valami fontos kérdésre feleletet kapni. Egy meghitt, testvéri hangulat alakult ki.

 – Árpád említette: jobb sorsa lett volna testnevelőtanárként. Nem sajnálod azt, hogy félreraktad a palástot?

 M. L.: Nem sajnálom, de idetartozik, hogy a lelkészi jellegem fenntartását Tőkés püspök úr visszaadta. Ha lelkészi szolgálatot akarok végezni, nincs akadálya.

 – Egyik interjúban azt nyilatkoztad, hogy a Securitate többször kihallgatott. Miért?

 M. L.: Ez még teológus koromban történt. Akkoriban minden teológust megfigyeltek. A református teológián világias életet éltem: bálokba jártam, más egyetemek hallgatóival találkoztam. Részt vettem különböző – az állam által – gyanúsnak titulált összejövetelen. Ez szemet szúrt az államrendőrségnek, először követtek, majd be is rendeltek kihallgatásra. Nem vertek meg, hanem ki akartak fárasztani. Neveket kellett felsorolnom, ki hova ment, mit csinált. Elmondtam, hogy erre nem vagyok képes. 1957. március 15-ére virradóra 19 hallgatót vitt el a Securitate a teológiáról. Szombat lévén bálban voltam, így csak hajnalban értem haza. Feltűnt, hogy egy bőrkabátos szekus nyitotta ki az ajtót. Felküldött a szobámba, s rám parancsolt: ne menjek ki onnan. Azokat vitték el, akik többször összegyűltek, s pl. hazafias verseket szavaltak. Biztos besúgták őket. A minimális büntetés 5 év börtön volt, de akire rábizonyították, hogy verset írt, hazafias költeményeket terjesztett, még életfogytiglanit is kaphatott. Tehát ez volt a fő ok, amiért a szekusok „vendége” voltam. Már színész voltam, mikor be akartak szervezni besúgónak. Nagyváradon egy autóbaleset miatt – bár személyi sérülés nem történt – egy év felfüggesztettet kaptam. A tárgyalás előtt egy tábornok felajánlotta: felmentenek, ha együttműködök velük. Ki kellett volna mennem Magyarországra, barátkozni meghatározott emberekkel, s erről jelentést írni. Közöltem: erre nem vagyok alkalmas. Végül is a színház román igazgatójának köszönhetően felfüggesztettet kaptam, mert nem tudott nélkülözni a teátrum.

 – Milyen volt akkor a nagyváradi színház? Komédia- és operettorientált, vagy művészszínház?

 M. L.: Nagyváradon nagy operettkultusz volt még 1945 előtt. Ez a hagyomány elég sokáig fennmaradt. Amikor odakerültem, már a prózai előadások voltak többségben. Igaz, évadonként bemutattunk egy-két operettet is. Az ok: ez a műfaj hozta a pénzt. Nem beszélve arról, hogy akkor Váradon élt még kb. 20 ezer zsidó. Ők tartották fenn az operett műfaját. Aztán behoztak egy olyan rendelkezést, hogy bizonyos összegért a romániai németek és zsidók távozhatnak az országból. Így sok zsidó elhagyta Váradot és környékét. Helyükre románok jöttek. A színházon belüli változás kétségtelenül összekapcsolódott a székelyhidi származású Szabó József rendező személyével. Az ő elképzeléseinek, munkájának köszönhető, hogy a ’70-es, ’80-as években kialakult a színház tartása, habitusa: a komoly kultúrát, a megengedett lehetőségek lépéseit Szabó Jóska fémjelezte.

 – Árpád, négy színháznak voltál a tagja egy-két évad erejéig, majd 45 évvel ezelőtt lehorgonyoztál Debrecenben. 1963 óta nem váltottál. Ennyire hűséges típus vagy?

 K. Á.: Mielőtt Debrecenben kötöttem volna ki, nem bírtam ki egy-két évnél többet más színházaknál. Hívtak, mentem. Fiatalon abban a hitben éltem: az ország összes színházában játszhatok. Debrecenben megismerkedtem egy lánnyal, feleségül vettem, s azóta nem tudnak elmozdítani innen… Pedig hívtak a Nemzetibe, a Thaliába is. Nem mentem fel, mert irtózom a fővárostól. Ha csak Budapesten lenne színház, otthagynám a pályát.

 – Nem szomorít-e el benneteket, hogy egy vidéki színész, a főváros vízfejűsége miatt nincs annyira bent a köztudatban, mint egy budapesti?

 K. Á.: Nem zavar, sőt! Örülök is annak, hogy nem szerepelek mindenféle bulvárlapban. Pedig egy vidéki színész abszolúte nem rosszabb, mint egy fővárosi. Ki mérte már azt föl, hogy akár Debrecenben, akár Nyíregyházán milyen produkciók vannak? Minél elzártabb egy teátrum, annál jobb előadások születnek. Az ok: ezekben a városokban csak a színháznak él a művész.

 M. L.: Egy bizonyos idő után erre rájön a vidéki művész, s átgondolja, hogyan tovább. Én a maradás mellett döntöttem, mert ez, amit említesz, abszolúte nem érdekel. Tudomásul kell venni ezt a helyzetet. Még vidéken is van klikkrendszer, vannak kivételezettek. Akkor mi van Pesten? Fel sem vetődik bennünk az, hogy a mai celebek csoportjába tartozzunk bele. Tudom: fővárosi színészként olyan sértéseket kapnék, amiket egy életen át nem tudnék kiheverni.

 – Debrecenben létezik még hagyományos társulat? A Csokonai Színház művésztársalgójában beszélgetünk. Egy-egy bemutató után beülnek ide a színészek „összetartásra”, egy kis beszélgetésre?

 K. Á.: Igen, ez a szokás nem veszett ki szerencsére. Bár régebben jóval erősebb volt a társulat összetartása. Itt még nincs az a nagy rohanás, mint a fővárosban.

 – A Lear király címszerepe Kóti Árpád jutalomjátéka volt. A mű világa mennyire hasonlít korunkéhoz?

 K. Á.: A kettő majdnem ugyanaz. Bár még nem jött el teljesen az az idő, hogy még aktuálisabb legyen a Lear világa. Minden pénzközpontúvá vált, s halljuk: kiforgatnak idős embereket vagyonukból. De sajnos nincs aki színpadra írja, hogyan tehetnek be szociális otthonba egy olyan idős embert, akit el tudnának tartani családtagjai. Útban van az öreg ember, s ma már egyre többen vannak útban ebben az országban.

 – Élnek olyan tisztán látó bolondok, mint a Learben?

 K. Á.: Hogyne lennének! Például itt vagyunk mi ketten. Jobban is szerettem volna bolondot játszani, mint a címszerepet, de ez így alakult. Remélem, hogy vannak még tisztán látó emberek ebben az országban. Az Eljátszott és el nem játszott szerepekben Tiborc és Bánk jelenetét is előadjuk. Katona darabja ma nagyon időszerű.

 – Jól él Katona József az alapvető közlésformák metaforikus jelentésével. Petúr házában, a jelenet végén hangzik el a mondat: Jó éjszakát! Ma a belenyugvás korát éljük?

 K. Á.: Akkor is a belenyugvás volt a gond. Tenni kell valamit, mert ha most nem lépünk, akkor csak egyre rosszabb lesz életünk.

 – Kanyarodjunk vissza Partiumba. Igaz, hogy sokkal több filmben szerepeltél a határ túloldalán, mint Magyarországon?

 M. L.: Pontosan. Azt hiszem, tíz román filmben vettem részt. Egy magyar jellegű filmben is játszottam, a címe: Angéla tovább megy. Megkaptam a szerepet, de megkérték a forgatókönyvírót, hogy írják át az általam formált alakot magyar emberre, mert a románokat nagyon zavarja, ha idegen akcentussal beszélnek a filmekben. Meg is írták a kritikusok: hogy mert a forgatókönyvíró összeboronálni egy magyar férfit egy román nővel.

 – Egy időben részt vettél a nagyváradi színház vezetésében. Miért adtad fel, s miért mentél át Miskolcra?

 M. L.: 1990-ben lettem a művészeti vezetője a magyar társulatnak. Kezdetben olyan dolgokért is kellett harcolni, hogy legyen irodája a magyar társulatnak. Elkezdődtek a kicsinyes személyeskedések, torzsalkodások, érdekharcok, úgyhogy, amikor meghívtak Miskolcra, elfogadtam. Ott épp palotaforradalommal készültek megbuktatni a főrendezőnőt, s az egyik színész visszaadta Duncan szerepét a Macbethben. A rendezőnő látott a kolozsváriakkal a Vígszínházban egy előadáson, felhívott és kérdezte, beugranék-e. Még huszonnégy órám sem volt a felkészülésre, de a kihívást nem akartam elkerülni, vállaltam. Maradtam Miskolcon vendégnek: megkaptam a második, harmadik, negyedik szerepet, és itthon megrendeztem Tamási Boldog nyárfalevél című darabját is. Közben megtörtént Miskolcon a vezetőségváltás, átmentek Szegedre, engem is hívtak. Szívesen emlékszem a szegedi időkre, eljátszottam az Utazás az éjszakába és a Csirkefej apaszerepét, de aztán meghívtak Debrecenbe, ahol jobb feladatokat kaptam. Magyarországon nagyon szívesen fogadtak, „csak” egyetlenegy alkalommal, Miskolcon románoztak le. 1993 őszén leszerződtem a debreceni Csokonai Színházhoz. Jól érzem magam, szeretem Debrecent, sokat kaptam a kollégáktól, emberektől, színháztól. Ismerem ezt a teátrumot, hiszen a nagyváradi és a debreceni színház kapcsolata 1969 óta létezik.

 K. Á.: Annyira felkavart, s megtetszett, amikor Laciék a ’70- es évek elején nálunk játszották a Hadgyakorlat c. darabot, hogy azt mondtam az igazgatónak: át szeretnék menni Nagyváradra. Nem engedtek át. Visszagondolva: nagy marhaságot csináltam volna. Nem bírtam volna ki a románok között. Bár itthon is megvannak a „magam románjai”.

 – Árpád, mai darabokban is játszol. Vannak jó magyar kortárs drámák?

 K. Á.: Miért ne lennének? Debrecenben mutatjuk be Tóth- Máté Miklós helyi író monodrámáját Károli Gáspárról. Jómagam játszom a Biblia-fordító szerepét.

 – Mi a véleményetek arról, hogy sok magyar darabot átírnak?

 M. L.: Az átírás magában nem bűn, ha benne marad az eredeti mondanivaló. A gond: ma kiveszik a magyaros motívumokat és zenéket a darabokból. Mi a válaszuk, ha mi ezt szóvá tesszük? Azt mondják: ne magyarkodjunk! Próbáljunk meg egy románhoz odamenni, s azt mondani neki: ne románkodj! A mostani magyar drámákra visszatérve: nem kéne beengedni a gagyit.

 K. Á.: Húsz év telt el az állítólagos rendszerváltás óta, s milyen érdekes: Kádár alatt lehetett írni, s nem volt olyan nagy félelem, mint manapság. A demokráciában jobban félünk, mint a gulyáskommunizmus alatt.

 – Kinek volt az ötlete az Eljátszott és el nem játszott szerepek c. produkció létrehozása?

 M. L.: Kettőnk ötlete volt. Oly sok darabban voltunk partnerek, így létre lehet hozni egy olyan előadást, melynek első részében az eljátszott, a másodikban az el nem játszott szerepek kerülnek terítékre. Szerencsére a színház vezetése támogatta ötletünket, s majdnem harminc alkalommal ment a darab. Ezenkívül tájoltunk is a produkcióval, sőt még Nagyváradon is előadtuk.

 – Jelenleg hány darabban játszotok?

 K. Á: Négyben-ötben. Ez elég sok, de ameddig bírjuk, csináljuk. Én már szellemileg és fizikailag kezdek ebbe belefáradni. Ha most kéne pályát választanom, nem hiszem, hogy színésznek mennék. Nagyon szeretem a fiatal színészeket, de sajnálom is őket. Annyira kilátástalan az élet, s magával a tehetséggel nem lehet érvényesülni.

 – Mondják, hogy a színész csak játsszon, s ne politizáljon. László, csatlakoztál a MIÉP előre hozott választásokért indított aláírásgyűjtési akciójához. Neved és fényképedet adtad hozzá. Ez már politizálást jelent?

 M. L.: Színt kell vallani! Egészséges, tisztességes magyar embereknek össze kell ülni, s nyilatkozni kell: mit kéne tenni? Erre a magyar értelmiség hivatott.

 K. Á.: Nagyon pesszimista vagyok, fásultak az emberek és félnek. Nem szabad elfelejteni a világválságot sem. Ha a jövő hónapban nem lesz fizetésünk, kapkodhatunk fűhöz-fához, de akkor már késő.

(Képeken: Miske László az igazgató szerepében /Légy jó mindhalálig/, Kóti Árpád Lear királyként.)

Medveczky Attila