vissza a főoldalra

 2008.11.14. 

Eposz

Für Lajos: Fölrepülni rajban c. könyvéről.

A magyar értelmiségiek igen jelentős csoportjának 1950-90 közötti hősi cselekedeteiről, nemzeti ellenállási történéseiről beszél Für Lajos „Fölrepülni rajban” című könyvében, aminek alcíme: Utak a fórumba. Régen hallott nevek köszönnek ki a könyv lapjairól, és jól ismert arcok történeteit ismerjük meg. Ennek a történetnek az egyik főszereplője Kiss Ferenc irodalomtörténész, aki valamilyen oknál fogva 1984 novemberében így írt a könyv szerzőjének, Für Lajos egyetemi tanárnak. Gyanítom, nem véletlenül került e kézzel írott üzenet rögtön a könyv első lapjaira. Olvasom az ajánlást: Balogh István, Kiss Ferenc, Száraz György emlékének. Kiss Ferenc „Fölrepülni rajban…” Lajosom! Nekivágni „raj”-ban jó dolog. De együtt maradni – ez a virtus. Ölel Kiss Feri. Rózsadomb, 1984. november. Mi ez a könyv? Személyes lírai visszaemlékezés? Az, de annál több és más is. Történelemkönyv? Az. Pontos leirata egy korszaknak. Arcképcsarnok? Az. De egyben ki nem mondott szelíd szavú ítélet is. Mi ez a könyv? Egy legendás történet, aminek minden szava igaz. Für Lajos, a későbbi honvédelmi miniszter 1956 Debrecenének egyik „ellenforradalmi” eleme, egyetemi tanár, a történelemtudományok doktora. Szavait tekintve, írásművét olvasva az egykori kálvinista prédikátorokra gondolunk. A könyv nagyon hasznos és egyben szívet melengetően szép.

 Für Lajos Egyházasrádócon született, parasztcsaládban. Az apja földművest akart nevelni belőle, az édesanyja tanárt. A nagy képzelőerővel megáldott édesanya akarata érvényesült, mert fia Debrecenbe került, a híres Kossuth Lajos Tudományegyetemre, ahol átélte az egyetemisták – életkor okán is – forrongó világát. A debreceniség létező valóság, szelleme van és tartása. Nem véletlenül adta a debreceni fejezet címének a szerző: Felnevelő évek. És rögtön három egyetemi tanár nevét emlegeti: Juhász Géza, a Magyar Intézet professzora, Barta János, az esztétika és a XIX. Századi magyar irodalom nagy tudósa, és Szabó István történész, a debreceni szappanosmester fia. Mindhárom professzor a diákok előtt nagy respektussal rendelkezett. Juhász professzor úrról mesélték később, már az én időmben, a 60-as évek első felében, hogy roppant szerény ember volt. Sosem mondta, hogy az én véleményem, azt állította, hogy az elhangzott mondat a párt véleménye. Elnagyolt és felszínes jellemzés Juhász Gézáról. Für Lajos pontosabban és szebben ír a nagy öregekről. „Ahogy beléptünk az egyetemre, szemünkben ezt a történelmi kontinuitást nap mint nap érzékelhetően két kimagasló tudós és oktató valósággal megtestesítette. Juhász Géza és Szabó István. A kissé később odakerült Barta Jánossal pedig összeállt a szellemi szentháromság.” Majd egy kicsit lejjebb Juhász Gézáról olvasunk: „Juhász Géza – hallgatva az idők szavára -– marxizálódott, párttag lett ugyan, de önmagát megtagadni nem tudta. És ellentétben mondjuk kollégájával, Kardos Pállal, bizonyosan nem is akarta. Világlátása a többi között letörölhetetlenül hordozta a debreceni Ady Társaság rokonsági köteléke révén Gulyás Pál (meg barátja, Németh László) legfőképpen pedig Móricz, Szabó Dezső és a népi írók átsugárzó hatását. Puszta megjelenésével is mintha őket közvetítette volna, még inkább ezt hordozták, amit leírt, és az élő beszéd bolyhai. Emberi habitusa mindig segítőkész, jószándékú, töretlen a hite. Megkapó volt, hogy a harmadik emelet árkádjai alatt ide-oda járkált, kissé bizonytalan, lebegős lépéseivel „esetlenül”. Leginkább persze az óráival hatott. A legendában „nyírfakéreg bocskorú szegénység sző álmot a jómódúak boldogságáról”. Idézem fejből az irdatlan időkkel ezelőtt hallott és tanult szöveget. Azt, amit az egyik középkori magyar szent legenda kapcsán mondott. Az intézetbeli professzortárs Barta János zárkózottabb, és politikamentesebb egyéniség volt. „Kisember” – ahogy magunk között épp a szó visszájára nevezgettük. Termete csakugyan alacsony volt, de a szelleme! Páratlan műelemző. Aki mindig, minden alkotást az irodalomelmélet és az esztétika nagy távlataiban, értékrendje szerint mérlegelt, egyszersmind gondosan ügyelt a mű valamennyi apró részletére, leheletfinom árnyalatokra is. Vérbeli irodalomtudós volt. Elemzéseiben mondhatni nyoma sem akadt a marxista- lukácsista paneleknek, a szürke és olcsó sematizmusnak. …Fejtegetései nyomán szinte kigyúltak előttünk a műalkotás rejtelmei. Na és Szabó István, a történész. Annak a debreceni szappanosmesternek a fia. „Magyarországon az elsők között vagy éppen elsőként művelte az úgynevezett történeti demográfiát. Az etnikumok időbeli hullámzását azonban úgy vizsgálta, hogy abba beleszőtte – ahogy maga írta – a település, birtok, társadalom, gazdaság és politikatörténeti szempontokat. Megírta 1941-ben a Magyarság életrajzát. Inkább a jeltelenül folyó, a mélyben zajló történelem vonzotta. Akkor is, ha jobbágyokról, parasztokról szóltak a tanulmányai, akkor is, amikor a magyarság történelmi életrajzát foglalta higgadt és mértéktartó könyvekbe. Kritikusai írták róla, hogy nem áldozott az irracionális ideológia füstjének, a faji diszkriminációt pedig egyenesen elutasította.” Három hatalmas szellem. Ők tanították Debrecenben a Magyar Intézetben, a Történettudományi Intézetben Für Lajosékat. Ha egyszer megrendeznének egy monstre pert, azt kutatván, ki tartotta a lelket a népi-nemzeti irodalomban és történelmi személetben, kik a felelősök ennek a világképnek a megtartásában, kik a felelősei 1956 és 1989 ellenállószellemének kialakulásában, ez a három professzor rögtön az élen szerepelne. Az ő tanítványai voltak azok a férfiak, akik ébren tartották a nemzeti tudatot szóval és cselekedettel.

 Für Lajos apró részletességgel foglalkozik 1956 Debrecenével, az első sortűz történetével, majd a megtorlásokkal. Ez a fejezet már korábban megjelent Bevérzett mámor címen könyv alakban. A könyvet rovatunkban ismertettük. Így rögtön túl is lépünk a forradalom utáni korszakba, a megtorlások idejébe, ahol sokszor és többször sötét, megrögzött ellenforradalmárnak titulálták a könyv szerzőjét is. És hogy milyen rendet vágtak a hatalom új urai a sötét ellenforradalmárok között, arról történészi pontossággal számol be Für Lajos. „Egy 1988-ban összeállított ellenzéki lista szerint 56 után a fővárosban dokumentálhatóan 325, vidéken pedig 29, összesen 354 embert akasztottak fel. A lista azonban – írták – nem teljes. Más források 380 kivégzésről tudnak. Haynau, aki „csak” 110 embert végeztetett ki, puha kezű inasnak mondható Csermanek- Kádárhoz képest. Pedig akkor, 1848-49-ben egy éven át tartó fegyveres küzdelem és nem 12 napos felkelés után lépett működésbe a megtorló gépezet. Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy csak a budapesti harcok alatt 2200 ember esett el, és mintegy 20 ezerre tehető a sebesültek száma. Százak és százak haltak meg, szenvedtek súlyos sebesüléseket, vidéken a más és más időpontban eldördül sortüzek során. És nem keveseket sújtott az oroszok november 4-i brutális támadása. A sortüzek, az orosz horda áldozatainak pontos számát ma sem ismerjük. Becslések szerint 24 ezer azoknak a száma, akikre hosszabb-rövidebb idejű börtönbüntetést szabtak ki. Nem tudjuk, hányan voltak azok, akiket csak előzetes letartóztatásba helyeztek, egy-egy alkalommal begyűjtöttek majd kiengedtek. Egyes adatok szerint 13 ezer, mások szerint 17 ezer embert internáltak. Szerov tábornok egyik jelentése szerint a szovjet csapatok november közepéig 4700, más adatok szerint 6380 főt vettek őrizetbe, tartóztattak le. Közülük 680 szerencsétlent Ungvárra és Sztríjbe deportáltak. A félelemben, a pánikhangulatban 211 ezer ember, zömmel fiatal menekült el az országból néhány hét leforgása alatt.” Hosszú és kacskaringós az út a megtorlásoktól a diktatúra enyhüléséig. Tudjuk, időközben, ahogyan a költő írja „háltam a bokorban és padon, volt szúnyogzöngés paplanom”, gyötrelmes út jutott osztályrészül Für Lajosnak is. Volt segédmunkás és eldugott helyen általános iskolai tanár. Majd 1964. január 1-én muzeológus lehetett a Mezőgazdasági Múzeumban. Ismét méltó munkát kapott a történész. Innentől kezdve szellemi kis körök alakultak ki Budapesten, Debrecenben, Szegeden és szerte az országban. A legszebben megrajzolt arc Kiss Ferenc arca. Mindig mindenütt szervezett és okos szóval irányított. Fiatalon költözött el az élők közül. Kiss Ferenc, akiről soha, sehol, senki rosszat nem mondott, mert nem is mondhatott. Kiss Ferenc arcát akkor rajzolta meg, amikor 1995-ben a Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriuma kitüntette az alapítvány egyik szervezőjét, spiritusz rektorát, az akkor már súlyos beteg Kiss Ferencet. Így ír róla a barát, Für Lajos tanár úr: „Boldogabbnak ritkán láttam, mint akkor, ahogy botjával ide-oda bicegett, baktatott, és mozgatható bal kezével fogadta a jókívánságokat. Az Ugocsa megyei Péterfalván született. Önérzetes, kisnemesi jobbágy ősök leszármazottjának arcán, szemében azon az estén különleges, áttetsző fény ragyogott. Vagy csak én láttam így. De odaláttam mögéje, föléje mást is. És ez bizonyosan így volt. Megjelent előttem a fejkendős, de nagyasszonyi méltósággal járó kelő édesanyja. A rátarti, büszke, szikár arcú és szigorú tekintetű Homoki Ida. Rendtartó ősei családfáján talán a felmenőkhöz méltó utolsó ág. S a képzelt bakugrásaiban látni véltem, hogy az édesanya kemény vonásai mintha ellágyultak, mosollyá szelídültek volna. Hiszen az égi mezők magasából alátekintve megrokkant, de most mégis elégedett baktatgató fiát nézte. Csak nézte, nézte, onnan föntről, a váltakozó uralmi főségekben – de csak azokban! – gazdag Kárpátalja titokzatos, csillagos világából. Nézte a nyári Tisza-partra, s a téli Kárpátokra ráboruló századok, s a behavazott Tejút végtelen távolából. A bevérzett hadak útja környékéről, ahol a hágókon és sík mezőkön a honfoglaló Árpád, a honmentő Rákóczi, s a honvesztő bitangok meg a betolakodó hódítók hada vonult el, mint egykoron Világoson, s akkor, ott, azon az estén a képzeletemben is.” Bizony, bizony Kiss Feri, Kiss Ferenc úr magyar szent volt a javából. Kifogástalan úriember és nagy tudású. Legtöbbet Kosztolányiról ő tudta e hazában, meg még sok minden mást. A korszak számos jeles emberét ismerjük meg és ismerjük fel a könyvben. Száraz György író. A fiatal D-tiszt ott a jugoszláv határ mentén belekeveredik a láncos kutya ügyébe. Börtön lett a vége, majd Budapestre került, és jó barátság szövődött Für Lajos és Száraz György között. A tehetséges író, aki együtt haladt a magyarokkal, végül a rendszer embere lett. Számos sikeres és kevésbé sikeres színpadi mű szerzője. A Kortárs című folyóirat főszerkesztője. Az Aczél-kör befogadta. Így a barátság meglazult. Für Lajos megrendítő mondatokkal emlékezik az egykori barát temetésére. De Száraz már nem a nemzetiekkel haladt. Ellenpontként ott van Tánczos Gábor, ő meg a DISZ-ből jött, tragikusan korán elhunyt, de élete végén szót értett a szellemi ellenállókkal. Bata Imre emlékét már csak sírhantja őrzi, meg Für Lajos visszaemlékezése. 1956-tól együtt élt és gondolkodott Kiss Ferenccel, Für Lajossal, és aztán Budapestre kerülvén a hatalomhoz szelídült. Lényegében átállt. Donát Ferenc, a kommunista agrárpolitikus. Donát Ferenc szektás volt a javából. Már az ellenállás erősödő korszakában voltak fontos gondolatai, de lényegében sosem keveredett a népiekkel, nemzetiekkel. Egy munkahelyen dolgozott Donát Für Lajossal, néhány mondaton kívül sosem beszéltek mélyebben dolgainkról. Bíró Zoli. Az ám, Bíró Zoltán, az MDF első elnöke, egyetemi tanár. Für Lajossal Dabason, a száműzetésben ismerkedtek meg. Róla mérhetetlen szeretettel ír a szerző. Aztán megismerjük a népi hurál korszakát. A népi hurál a mongol parlament neve. Így titulálták magukat Fürék, akik kocsmáról kocsmára vándoroltak, és megbeszélték a haza égető gondjait. Itt tűnt fel Ilia Mihály, a Tiszatáj Aczél által leváltott kiváló főszerkesztője. A népi hurálban az elnöklő szavat mindig Kiss Ferenc vitte. És megkezdődött az Erdély járás, a Felvidék járás, a Magyarság Intézet felállítása körüli harc a hatalommal. Találkozunk Király Károllyal, a nagyszerű marosvásárhelyi magyarral, aki a hatalom vezető embere volt Ceausescu idejében, de volt bátorsága teljesen nyílt sisakkal szembeszállni az őrület világával. Für Lajos és dr. Bogdán Emil volt a közvetítő a magyarországiak és Király Károly között. Míg végül az erdélyi magyarság szörnyű helyzetét ismertetni Illyés Gyulához utazott az üldözött egykori kommunista, Király Károly. Szinte vadregényes a történet. Hogyan és mennyit kellet konspirálni Királynak és a magyaroknak Bogdán Emilnek és Für Lajosnak a kapcsolat megteremtésében és fenntartásában. Megismerjük az Alföld című debreceni folyóirat főszerkesztői válságát, Mocsár Gábor főszerkesztőt leváltották és elüldözték, majd később ugyanezt tették Ilia Mihállyal. Hősköltemény ez a javából. Megismerjük a Felvidék nagyon nagy bánatát. Iskolákat zárnak be, az anyanyelvet akarják megszüntetni, és bent, a magyarok között is áskálódás, vádaskodás indult meg. Részrehajlás nélkül írja meg Für Lajos a Duray Miklós- Janics Kálmán vitát. Kölcsönösen vádolták egymást. A szerző nem beszél félre a történet ismertetésekor. Ám az eset úgy ér véget, hogy a Bethlen Gábor Alapítvány díját mindketten megkapják. A leírás olyan, mint a missa solemnis, az ünnepi szentmise. Teljes a feloldódás és a katarzis. Jó volt ezeket a sorokat olvasni. És részt veszünk a monori találkozón. Az ám, Monor! A jelenlévők háromnegyede szabadkőműves, liberális, Kis János, Bauer Tamás, Lengyel László, Haraszti Miklós és társaik. Ők vannak többségben. A 45 résztvevő közül 13 volt nemzeti: Csengey Dénes, Csoóri Sándor, Csurka István, Fekete Gyula, Für Lajos, Kiss Ferenc, Kósa Ferenc, Sára Sándor, Sinkovits Imre, Tornai József, Varga Domokos, Vargyas L. és Vekerdi László. Csurka ott, Monoron, egy rothasztó, erjedő, cefrés hordóhoz hasonlította a Kádár-rendszert, Lengyel László meg azt állította, nemcsak erjedt és rohadt az a rendszer. Gazdasági értelemben olyan növekedés volt itt, amilyen nem volt a monarchia óta. „Borzasztóan irigyelnek bennünket szomszédaink.” Ezt a marhaságot a minap Kóka János is mondta. Für Lajos sebészi pontossággal boncolja fel a monori találkozó szándékát és történéseit, de ez már az új korszak egyik első állomása. Itt már a hangot Bíró, Für, Csurka intonálta. Ez már egy újabb korszak kezdete, miután néhány évvel később megalakult a Magyar Demokrata Fórum. Éppen ebből a körből, mely valamikor 1956 után toborzódott. „Lakitelek ugyanúgy, mint a nagy nemzeti próbálkozások megannyi színhelye és színtere, beépült a magyar mitológiába. Hová hullott a láznak bizakodó serege, hová és miért” – tette fel a kérdést könyve utolsó mondatában Für Lajos. Sokan voltak a meghívottak, de kevesen a választottak. Innentől új fejezet nyílt az életünkben, és ez most nyomorúságos, szinte kilátástalan, alapjaiban elviselhetetlen. Fontos elolvasni Für Lajos könyvét.

(Für Lajos: „Fölrepülni rajban”, Püski Kiadó, 2007.)

Győri Béla