|
 2008.11.21.
Álmodozás a szürke életben
Orwell: Légszomj c. regényéről.
George
Bowling rokonszenves figurája George Orwellnek. Ő a Légszomj című
regény főszereplője. George Bowling valami ügynökféle. Van
egy felesége, Hilda, kiállhatatlan és kibírhatatlan, van két
gyereke, akik nem éppen szeretetre méltó gyerekek. Vannak a szülők
és van a korszak, amibe mi, olvasók belecsöppenünk, és
1938-at írnak. Innen 30 évet repülünk vissza az időben, egészen
a múlt század elejéig, a boldog Viktória-korszakba. George
Orwell regényét 1938-ban írta Marokkóban. De legelőször is
tisztázzuk, mi az a légszomj az író szerint. „Légszomj!
Mint az óriás teknősök, amikor feltempóznak a felszínre,
kidugják az orrukat, nagyot nyelve megtöltik tüdejüket, és
csak aztán merülnek vissza a hínárok és a polipok közé.
Mind egy szemetesvödör alján fuldoklunk, de én megtaláltam a
felfelé vezető utat. Vissza Alsó-Binfieldbe! Nyomtam a gázpedált,
mígnem a vén kocsi elérte a csaknem 60 kilométeres végsebességet.
Úgy csörömpölt, mint egy tányérokkal megrakott bádogtálca,
és a zaj leple alatt majdnem dalra fakadtam.” Hát ez a légszomj,
ami körülvette a regény főhősét. Mondom, rokonszenves fickó
ez a George Bowling, tükröt mutat az olvasónak. Binfield meg a
gyermekkori álmok világa, ahová majd visszavágyik egy-két hétre
Bowling úr, hogy egy kicsit megszabaduljon felesége nyomasztó,
káráló, kárpáló, vér- és lélekszívó jelenlététől.
Ennek a főhősnek van egy titka. Lóversenyen nyert 17
schillinget. A nyereményt bankba adta, és álmodozott, hogy
egyszer majd hogyan költi el. Iszik belőle finom whiskyket, elszív
még finomabb szivarokat, esetleg elmegy egy nővel titokban
valahova. Aztán később kiderül, hogy sem egyik, sem másik,
hanem elutazik gyermekkorának helyszínére, ahol van egy nagy tó,
abban óriás halak úszkálnak, évtizedek óta nem járt arra
senki, és áldozhat újra gyermekkori szórakozásának, a pecázásnak,
és kifogja a nagy halakat. Egyébként az ügynök – hogy
milyen ügynök, hagyjuk – London külvárosában lakik, a szokásos
piros téglás, unalmas sorházban. Az ablakból látni a kertet,
az 5x10 méteres gyepet meg azokat az undorító, végeláthatatlan,
hosszú sorban sorakozó buxusokat. Ennek a Bowlingnak reggel
kiderül, hogy elfogyott a pengéje, nem tud rendesen borotválkozni.
Elment tehát az üzletbe, pengét vásárolt, de ott az üzletvezető
egy kicsi, kopasz mitugrász undormány leckéztette a boltos kislányokat,
akik rezzenéstelen arccal hallgatták ezt a pasast. De nem a
pasast utálták a boltos kislányok, hanem a mi Bowlingunkat, aki
végighallgatta a korholást. Így kerek a kép. Nyitó képnek is
jó. Annyi sok, különös figurát ismerünk meg ebben a könyvben,
hogy rögtön légszomjat kapunk mi magunk, olvasók is. Azért
mondom, hogy tükröt tart a főhős, illetve maga az író,
Orwell nekünk. Láthatjuk magunkat meg embertársainkat. Ennyire
penetránsan visszataszító férfiarcokat, mint ez a boltvezető,
a pengés kislányok között, itthon is találunk. Ismerek egy
pofát, nevezzük Kondás Imrének. Állandóan jártatja a száját.
Az első feleségét társaságban mindig kurvának titulálta. A
másodikról szebben nyilatkozott, őt csak szukának nevezte. Ez
a példaként emlegetett férfiú valami tudományos ember volt,
és találmányai voltak. De ezt megunta, nem tudott elég pénzt
keresni – legalábbis annyit, amennyit elképzelt –, ezért
elment boltosnak vidékre. A szukát dolgoztatta a boltban, ő
maga otthon lötyögött, lézengett délutánig a hugyos pizsamájában.
Gusztusos ember volt amúgy. Sem este, sem reggel nem zuhanyozott.
Mindig meggylevest főzött, ha esett, ha fújt, télen és nyáron,
mást nem tudott. Csak a pénz érdekelte. Egyszer utaztam vele
együtt vagy 600 kilométeren át. Azt számolta, hogy melyik kútnál
mennyi az üzemanyag ára. Nyolcszázszor szólalt meg – jobb
dolgom nem volt, ezt számoltam –, nyolcszázból
780 a
forintokkal és más fizetőeszközökkel foglalkozott. Matróna
korú öreganyjának akkor udvarolt, ha pénzt akart síbolni tőle,
el is vette a vénasszonytól a megtakarított pénzeket. Nála
undorítóbb figurával kevesebbel találkoztam, bele illene
George Orwell könyvébe. De térjünk vissza a sokkal, de sokkal
szimpatikusabb George Bowlinghoz, mert lesz nekünk itt tanulság
bőven.
Azt meséli főhősünk, hogy az édesapja lassú észjárású
ember volt, soha nem szerette a könyvből tanulást. „Csak vasárnap
délutánonként lazított igazán, ekkor elhelyezkedett a nappali
kandallójánál, és szavaival élve olvasott egy jót a vasárnapi
lapból. A People volt a kedvenc lapja. Anya a News of the World-öt
preferálta, abban szerinte több volt a gyilkosság. Látom őket
magam előtt. Vasárnap délután van – nyár, természetesen
mindig nyár –, a levegőben még ott leng a disznósült és a
zöldség illata, anya a kandalló egyik oldalán ül, nekifog
elolvasni a legújabb gyilkosságot, de nyitott szájjal lassan
elalszik. A túloldalon pedig apa papucsban és szemüvegben apránként
küzdi át magát elmosódott betűk ezrein. …Később uzsonna közben,
retket és újhagymát rágva, apa tűnődve elmeséli, mit
olvasott tűzvészekről, hajótörésekről, az úri osztály
botrányairól meg ezekről az új, repülő masinákról meg a férfiakról
(megfigyeltem, ő a mai napig háromévente felbukkan a vasárnapi
lapokban), akit cet nyelt el a Vörös-tengerben, majd három nap
múlva kiszedték, és még élt, csak fehérre marta a cet
gyomorsava. Apa szkeptikus volt ezt a történetet meg az új repülő
masinákat illetően. Alsó-Binfieldben senki nem hitte, hogy az
emberek repülni fognak.” Na, ez a környezet egyik karakteres
figurája, az édesapa. De nézzük a családot egyben.
„Akkoriban még helyénvalónak tartották, ha egy szülő sok
mindent megtilt a gyerekének. Gyakran lehetett hallani, amint egy
férfi avval henceg, hogy kékre-zöldre verné a fiát, ha dohányzáson,
almalopáson, vagy fészekfosztogatáson kapná. Néhány családban
sor is került ezekre a verésekre. A verések soha nem vezettek
eredményre, minden fiú lopott almát, fosztott ki madárfészket,
és előbb-utóbb megtanult dohányozni, de mégis az terjedt a köztudatban,
hogy kemény kézzel kell bánni a gyerekekkel.” Egyébként is
a környezetben minden mérgező volt, ezért is kellett vigyázni
a gyerekekre. „A boltban szinte minden mérgező volt, anya azért
is szerelte a fakaput a bejárathoz. Mérgező volt a tehéntáp,
a baromfikukorica, de a mustármag és a fűszerkeverék, egészségtelen
volt az édesség, és egészségtelen volt a nassolás. Bár a
nassolás bizonyos fajtáit anya megengedte. Amikor szilvalekvárt
főzött, hagyta, hogy megigyuk azt a szirupos lét, amit a tetejéről
szűrt le, és addig habzsoltuk, míg rosszul nem lettünk.” Na
és az otthon se semmi. Így írja le George Orwell a főhős
otthonát. „Nyári délutánokon mindig zümmögtek a dongólegyek.
Az otthonunk nem volt komfortos, Alsó- Binfieldben igen kevés ház
volt az. Gondolom, úgy 500 ház lehetett a városban, és maximum
10-ben lehetett fürdőszoba, és ötvenben valami, amit ma WC-nek
hívnánk. Nyáron a hátsó udvar mindig bűzlött a szemetesvödröktől.
És minden házban éltek rovarok. Dongólegyek laktak a
faburkolat alatt, tücskök valahol a konyhai tűzhely mögött,
és persze lisztférgek a boltban. Akkoriban még egy anyához
hasonló büszke háziasszony sem látott semmi kivetnivalót a
dongólegyekben.” Na és milyenek voltak a gyerekek? Hildát –
az anyát és a feleséget – hagyjuk a végére, mert ő nagy
volt, és sipákolt. „Egyik télen – 1908 lehetett – a Temze
kiáradt, majd megfagyott, heteken át korcsolyáztunk, és Harry
Barnes eltörte a kulcscsontját a jégen. Kora tavasszal ólmos
bottal mentünk mókusra, később meg fészkeket jártunk
fosztogatni. Volt egy elméletünk, miszerint a madarak nem tudnak
számolni, és elég ha egy tojást bent hagyunk, de gonosz kis ördögfajzatok
lévén néha csak levertük a fészket, és eltapostuk a tojásokat
vagy fiókákat. A varangynász idején újabb játékot találtunk.
Elkaptunk egy varangyot, bedugtuk egy biciklipumpa végé a hátsójába,
és addig fújtuk, amíg szét nem durrant. A fiúk már csak
ilyenek, nem tudom miért. Nyáron elbicikliztünk a Burford- gáthoz
fürdeni. Vally Lovegrove, Sid kis unokatestvére 1906-ban
megfulladt. Belegabalyodott a fenekén lévő hínárba, és
amikor csáklyákkal kiemelték a testét, koromfekete volt az
arca.” A gyerekek legnagyobb élménye viszont a pecázás volt.
Soha egyik sem fogott 60 centisnél nagyobb halat, de ez fönséges
szórakozása volt a gyerekeknek, és a mi hősünknek is. Azt
olvasom, hogy „ha visszatekintek az életemre, semmire sem tudnám
őszintén azt mondani, hogy élveztem annyira, mint a pecázást.
Ahhoz képest minden más csalódás volt, még a nők is. Nem
akarom magam olyan férfinak beállítani, akit nem érdekelnek a
nők. Sokat futottam utánuk, és ma is futnék, ha tehetném.
Ugyanakkor ha választhatnék egy tetszőleges nőt, de tényleg
akármilyen nőt, és egy 5 kilós ponty kifogása között,
minden esetben a pontyot választanám.” Példátlan vallomás.
Erre még soha nem gondoltam, de gyanítom, már nem is fogok, még
akkor sem, hogy ha Hildára gondolok. Hildára, George Bowling
feleségére. Mert amikor George hazament késő este, az asszony
már a dupla ágyban mélyen aludt. Nem tehetett mást a férj,
beljebb tolta az asszonyt, és csak a két hatalmas melle ágaskodott
fel majdnem a plafonig. Mindig ugyanabban a hálóingben, mindig
ugyanazzal a borzas fejjel ébredt fel, és ugyanazzal a hangsúllyal,
szörnyű még belegondolni is. Azzal kezdte a napot, hogy drága
a vaj, drága a tej, és nem tudja mi lesz. És egyébként is, jön
a háború, mert itt van valahol Hitler. Na ezzel a Hitler-üggyel
alighanem mégiscsak igaza volt Hildának, de a többi zsörtölődése
és eszelős féltékenysége mindenek fölött állt. Üldözte a
férjét, hogy nőzik. Pedig most olvashattuk, hogy Bowling inkább
az 5 kilós pontyot választaná, és nem a nőt. Ez a George
Bowling középkorú ember volt. Közepes nagyságú, pocakot
eresztett, nem volt hájas, inkább dagadt. Mondom, rokonszenves
ember benyomását keltette. És éppen felpróbálta a tükör előtt
az új műfogsorát. Az passzolt, pontos volt, jó iparosmunka. És
akkor jutott eszébe, hogy itt ez a 17 schilling meg a szobában
bent az asszony. Kéne valamit csinálni, elmenni a gyerekkori vidékére
pecázni, az asszonyt hátrahagyva. Meg is történt, és
elutazott autójával egymaga. Hazudozott jócskán odahaza, hogy
miért utazik el egy hétre és hová. Az igazat nem mondhatta
meg, mert utánament volna Hilda. Ezt meg kerülni akarta George
Bowling. És végiggondolta az életet utazás közben, annak mélyebb
rétegeit, az élet hiábavalóságát. Szép gondolatsorok születtek.
De az asszony nem nyugodott. Az örök zsörtölődő rafinériával
kitalálta, hogy halálos beteg, és feladott egy hirdetést, amit
a rádiók bömböltek, hogy halálán van, várja haza George
Bowlingot. Hallotta a híradást főhősünk, de hát azért nem
ment rögtön haza. Erről a George Bowlingról, aki jó ember
volt, jut eszembe ismét az én magyarországi Bowlingom, az, aki
kurvának meg szukának nevezte a feleségeit. Ez a példátlan férfiú
nem bírt magával és mondta: nem lehet Magyarországon élni.
Itt nincs élet, itt semmi sincs. El kell menni a tengerpartra,
ott aztán igen. Addig rágta a százesztendős anyja fülét meg
a család életét, amíg minden pénzt elszedett tőlük, és kiköltözött
a tengerpartra egy csónakkal, és vett egy papírból készült házat.
Eltelt egy év, és visszasomfordált az élhetetlen Magyarországra,
és kezdte elölről mondani szüntelen a hülyeségeit. George
Bowling és Kondás között egy nagy különbség van. Az
egyiknek volt szíve – ez az angol –, a Kondásnak meg nincs
esze. No de nem csak ennyi ez a Légszomj című regény. Ez a kivételes
tehetségű író megírta Állatfarm című könyvét, és
megmutatta nekünk a világ rettenetes furcsaságait, amit vagy mi
csinálunk magunknak, vagy nekünk csinálnak mások. Olvasni kell
Orwellt, minden könyvét.
(George
Orwell: Légszomj, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2003.)
Győri Béla
|
