vissza a főoldalra

 2008.11.21. 

Mai telepi srácok fotói az Új Színházban

A Fotóhónap 2008 kiemelt tárlataként szokatlan helyszínen, az Új Színház épületében nyílt meg Simonyi Balázs fotóművész Panelkapcsolatok 1. – Telepi srácok című, a lakótelepek ellentmondásos világába kalauzoló kiállítása. A Volksbank "kiállítóterme" igen formabontó, hiszen az emelet két oldalfolyosóját nem tekinthetjük klasszikus értelemben vett galériának. Hogy az art deco stílusú színházi enteriőrből mégsem kívánkozik el a telepi miliőt bemutató tárlatanyag, az a fekete-fehér fotósorozatban feltáruló betonmonolit-világ dokumentumainak és a kiállítás magával ragadó hangulatának tulajdonítható. Tizenhat fotóból áll a válogatás, amely kevésnek tűnik ugyan, de e sajátosan kelet-európai mikrotársadalom és lakóinak ábrázolásához elegendő. Más eszköztárral, de Tarr Béla Panelkapcsolat, Szomjas György Roncsfilm vagy Falfúró című filmjei is a kilátástalanság, a beletörődés, a reménytelenség, a kudarcba fulladó újrakezdések és a folytonosság már-már posztapokaliptikus környezetbe ültetett víziói és ma is aktuális korlenyomatok. (A Szomszédok, alkotóinak szándéka ellenére, nem jutott át a pszeudovalóság dimenziókapuján.)

 Fotósunk nem fukarkodik a szuburbánus dekadencia látványelemeivel, de azokra fókuszál, akik mindezt megtöltik élettel. Meglátása, miszerint a fotó "kortalan, nyelvtelen s ettől egy kicsit mindenkié", bizonyítást nyer, mivel képei nem győzködik nézője szubjektumát. Persze nyilvánvaló, hogy a visszacsatolás más a telepi léttapasztalatokkal felvértezett befogadónál, mint annál, aki valósággal szédül a betonon. A Jós utcai lakótelep panorámaképén épületek és növényzet álharmóniája tárul fel, de mintha csak a vasbeton nőtte volna be a flórát; a Szigony–Práter utca lepukkant lépcsőházában hiphopszerkós srácok mosolyognak, egy másik fotón a panelóriások falai rideg börtönudvart alkotva meredeznek az alant focizó lurkóra.

 A Kaszásdűlőn szánkózó gyerekek mögötti betonmonstrummal szemben hatalmas gyárkémény tornyosodik – hja, a jó munkásember szippantson egy kis ipari füstöt is a reggeli harmattal, gondolhatták az elvtársak.

 Simonyi négy éve kutatja-rögzíti ezt a világot, próbálja feltérképezni a mai ifjúság viselkedés- és létformáit. "A generációs szakadék feltűnő: manapság teljesen mások a fiatalok mintái, mint tíz vagy húsz évvel ezelőtt, ugyanakkor a tevékenységeik a lakótelepen, nemigen változtak" – mondja. De mi is változhatott azóta, hogy ez a szovjet szcenárió – és ismét a franciáktól lopva: a jakobinus forradalmi gyakorlat után ezúttal Le Corbusier architektus rémálma – alapján közösségépítőnek és idillinek hazudott emberkísérlet elnyelt kétmillió magyar állampolgárt, nyolcszázezer panelodút rejtő betonrengeteggel körülbástyázva történelmi városmagjainkat? A panelprogram mindezeken mit sem változtat: hiába a nyugatiakhoz és az új lakóparkokhoz képest viszonylag időtálló épületszerkezetek, a színes vakolatok, a nagyobb közterek és az ilyen-olyan kreatív megoldások, egy panelház tizedik emeletén valószínűleg továbbra is ritkán hangzik el a mondat, hogy jé, és mégis mozog a Föld! A még élhető és a lepusztult szoc-kockavilágok csapdába szorult lakói – idősek és fiatalok, ragaszkodók és elvágyók, de költözni képtelenek – testközelből érzékelhetik az országszerte nyilvánvalót, hogy hát bizony csöppet ránk száradt a szocializmus vasbetonszaga. De vajon kinek is jutna eszébe manapság mindennapi termeszmunkája magasabb értelmét keresni, ha azt látja, a hely és a közösség, amelybe született, menthetetlenül megrekedt az idő posványában?