vissza a főoldalra

 2008.10.03. 

Harc a minőségért

Payer András énekes, zeneszerző 1941. július 31-én született. Zenei pályája a ’60-as évek elején kezdődött el. 1961-től napjainkig meghatározója a magyar könnyűzenei életnek mint szerző és úgy is mint előadó. Elsősorban, mint táncdalszerző vált ismertté, de énekesként is sokan kedvelik. Az 1963-as év meghatározó volt a számára, ugyanis ettől az évtől kezdődően dolgozott együtt S. Nagy Istvánnal, hazánk egyik legelismertebb szövegírójával. A páros első nagy sikere az „Ó, egy Alfa Romeo” című daluk volt. Payer Öcsi a beatkorszak egyik legsikeresebb szerzője volt, olyan nagyságok énekelték dalait, mint Németh Lehel, Záray Márta, Vámosi János, Kovács Erzsi, Koncz Zsuzsa, Toldy Mária, Sárosi Kati, Hofi Géza, Zalatnay Cini, Aradszky László, Magay Klementina, Szécsi Pál, Katona Klári, Mikes Éva, Komár László, Koós János és a sort lehetne folytatni. Nívós zenekaroknak is írt dalokat, főként a ’60-’70-es években az Omega, Illés, Bergendy együttes, valamint a Magyar Rádió Big Bandje is műsorán tartotta a Payer dalokat, akárcsak napjainkban a legfiatalabb generáció sztáregyüttesei, mint pl. a Cotton Club Singer’s, valamint a Republic együttes. Szólóénekesként is remekül megállja a helyét, a Minden jót, Mónika az egyik legközkedveltebb zeneszáma még a mai napig is. Szép elismerés érte a szerzőt, amikor 1999-ben megkapta az évi eMeRTon életműdíjat. A szerző-énekes emellett számos színdarabhoz írt zenét, valamint a legkitűnőbb magyar jazz-rock zenészekkel kortárs mai magyar költők verseit is megzenésítette. Napjainkban is igen aktív zenei munkássága, melyet a közelmúltban megjelent számos zenei album fémjelez. A „Minden jót, Mónika” című Hungaroton kiadvány szép sikereket ért el, nemkülönben, mint a saját kiadványai (pl. „Minden ember szerelmes lesz egyszer”, vagy „Nem mondhatom el”) Legbüszkébb „Az annyi arc ismerős” c. életmű kiadványára, melyben 45 esztendő dalterméséből mintegy 90 felvétellel jelentkezik. A Magyar Köztársaság elnöke 2004-ben Payer Andrásnak, érdemes és eredményes munkássága elismeréseként, a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozta.

 – Gyógyszerészhallgató voltál. El is végezted az egyetemet?

 – Tréfásan szólva: az egyetem végzett el engem. Orvostanhallgatónak készültem, de nem vettek fel erre a szakra. Ennek két oka volt: nem voltam túl jó káder, mert patikatulajdonosok voltak a családban. A másik: a felvételin kissé indiszponált voltam, mert előző éjszaka mulatoztam. Így egy-két pont hiányzott az orvosira. Ezért áttanácsoltak a pécsi gyógyszerész szakra. Felmenőim közül sokan voltak gyógyszerészek, így követhettem volna a családi vonalat. Ám a zene, akár egy gyönyörű nő, elcsavarta a fejem. Maradtam a zenénél. Lediplomáztam, de gyógyszerészként egy percig sem működtem.

 – Édesapád tanácsára jelentkeztél először az orvosira?

 – Igen, de ő nem zárkózott el attól, hogy fiából zenész legyen. Jó hangú, és hallású gyerekként az iskolában mindig szólót énekeltem. Apám megérezte zenei tehetségem. Amikor látta, hogy egészen fiatalon komoly sikereket érek el, támogatta elképzelésemet. Azt mondta: „édes fiam, becsüld meg magad, de ezt a szakmát komolyan kell végezni, nem úgy, mint az egyetemet.” Bizonyára megfenyített volna, ha a zenei pályán nem viszem semmire nemtörődömség és különböző linkségek miatt. Hála Istennek a zene erősebb volt minden olyan ingernél, ami eltéríthetett volna a pályáról.

 – Igaz, hogy édesapád találta fel a Quarelint?

 – Így van, a Chinoinban kísérletezte ki. Áttételesen ez okozta a halálát is. Nyolc éven át tesztelték a gyógyszert. Szinte mindenki ezt szedte fejfájás ellen, még a pártvezetők is, de mégsem ütötték rá a körpecsétet. Tehát nagyon lassan haladt a találmány elfogadtatási procedúrája. Apám viszont nem vett be olyan személyt az üzletbe, aki esetleg segíthetett volna. Nem volt jó üzleti érzéke; nem tudta, hogy ilyen esetben nélkülözhetetlen a kapcsolati tőke. Így Don Quijote-ként szélmalomharcot vívott. Mire a találmányt bejegyezték, hét infarktust hordott ki lábon, annyira szívére vette ezt a dolgot.

 – Mennyi pénz ütötte a markát ezért a felfedezésért?

 – Nevetséges kis elismerést kapott 1973-ban. Akkor 50 ezer forintért örök áron megvették tőle a jogokat.

 – Térjünk vissza pályafutásodra. Mi volt az első hangszered?

 – Másodikos gimnazista voltam az 1956-os forradalom idején. Akkor apám egyik iparművész barátja, Szabó Feri bácsi egy gitárt hozott nekem. Azzal a hátsó szándékkal, hogy inkább spanyol gitáron játsszak, minthogy részt vegyek a harci eseményekben egy „davaj gitár”-ral… Nagyon féltettek; amikor befordultak az orosz tankok a Hegedűs Gyula utcába, elbújtattak a padlásra. Remegve várták, hogy feljönnek a megszálló csapat tagjai. Feri bácsi megmutatta nekem, hogy miként kell spanyol gitáron játszani, mert azt ujjal kell pengetni, nem pedig pengetővel. 1957 februárjára, mikor újra iskolába jártam, már egy-két nótát is el tudtam játszani. Kísérni tudtam saját énekemet, így produkciókat érlelt meg bennem a két és fél hónapos „forradalmi oktatás”. Ennek az volt az előnye, hogy a lányos házakban tartott különböző zsúrokon „mini előadásokat” tarthattam. Budai úrilányok rendezték ezeket a zsúrokat. Az anyukák örültek ezeknek az összejöveteleknek, mert addig is tudták, mit tesznek lányaik. Akkoriban ez a fajta szórakozás tartalmasnak és kulturáltnak számított. Táncoltunk az akkori slágerekre, s hallgattuk a Music USA-t. Egyszer Németh László egyik lánya, Csilla hívott el engem egy ilyen zsúrra. Ezt soha nem felejtem el, itt adtam elő először egy önálló 20-30 perces produkciót. Hála Isten sikeresek voltak ezek a fellépések. Néha eszembe jutott egy-egy dallamfoszlány, amit lejegyeztem, s ezeket is előadtam. Akkor már zongorázni is tanultam a szomszédék hangszerén.

 – Intézményes keretek közt is tanultál?

 – A Goldmark Károly Zeneiskolába jártam, s magánúton pedig Serédi Lajosné tanárnőnél tanultam. Az ő férje a hajdani hercegprímás unokatestvére volt.

 – Németh László lánya, Serédi Jusztinián rokona… Nem rossz kapcsolatok.

 – Valóban, ilyen körökben forogtam. Egyre jobban felfele ívelt a pályám, s 1961-ben megírtam első dalomat, amit egy évre rá Záray Márta adott elő. A dal címe: Nem kívánhatsz tőlem túl sokat. Ezt követően egyre gyakrabban vittem el dalaimat az Országos Rendezőiroda épületének halljába. Egy szál gitárral mutattam be nótáimat a házba belépő sztároknak: Németh Lehelnek, Kovács Erzsinek, Koós Jánosnak, s még sorolhatnám. Egyszer, amikor az Alfa Romeo c. dalt mutattam az oszlopok közt Koósnak, odajött hozzánk Róna Tibor, az ORI dramaturgja, a rádió kabaréműsorának egy írója. Megkérdezte tőlem: kié ez a nóta? Azt feleltem: az enyém és S. Nagyé. Közöltem, hogy azt szeretnénk, ha Koós Jani énekelné el. Erre azt válaszolta: „Koós bármikor elénekelheti, de az 1963- as szilveszteri műsorban, melyet egyaránt közvetít a tv és a rádió, ti fogjátok előadni.” Tehát akkor jelentkeztünk nyilvánosan, mint Payer–S. Nagy duó. Ez a felállás egy évig tartott, s hatalmas sikereket arattunk. Ennek az oka, hogy zenénk különbözött a hagyományos magyar tánczenétől. Az akkori felvételek a mai napig is megállják a helyüket, mert melodikusak, s fiatalos hév és nyers erő van bennük. Koncertszínpadokon, kabarékban, divatbemutatókon vettünk részt. S. Nagy István viszont azt mondta: nem akar tovább színpadon lenni. Egy év kihagyás után úgy döntöttem, hogy egyedül folytatom. Szinte beleőrültem abba, hogy esténként nem mehetek fellépni. A legnagyobb baj, ha egy fiatalembernek tele van a pénztárcája és nem tudja magát hasznosan lekötni. Ilyenkor könnyen a züllés útjára tévedhetünk. Elhatároztam: szólóban fogok énekelni, ezért egy évig énektanárhoz jártam. 1967-ben már szólistává váltam.

 – Azt írják rólad, hogy feltámasztottad a hagyományos tánczenei stílust. Tehát előtted ez a stílus a sírban volt?

 – Ez a feltevés nem állja meg a helyét. Angolszász és latin stílusban játszottam. A hagyományos magyar lírát keményítettem be. A magyar tánczenét nagyon tisztelem, s feladatomnak tartom életben tartását. Remélem, hogy lesz is rá lehetőségem az egyik médiumnál, de babonából nem árulom el, hogy melyiknél. Tudom, hogy azt a tánczenét, amit jómagam és neves kollegáim művelnek, nagyon szereti a közönség. Ezt bizonyítják fellépéseink is. Ezért abszurdum és bűn, hogy jelenleg csak elvétve sugározzák a magyar rádiókban számainkat. Nem tudom az okát, de az én korosztályom zeneszerzőit – tehát nemcsak az én szerzeményeimet – alig játsszák. Néhány archív anyag hallható csak tőlünk. Ez ellen ízig-vérig tiltakozom. Aktív emberként ebbe nem vagyok hajlandó beletörődni. Nem csak az előadókról, hanem a szerzeményekről is beszélek. Dalainkat életben kell tartani, mert vannak olyan kitűnő fiatal előadó kollegák, akik nagyon kedvelik azokat. Példa erre, hogy majdnem két éve járunk egy olyan Máté Péter-műsorral, amiben fellép Malek Andrea, Bebe, Gáspár Laci, Gallusz Nikolett és még sorolhatnám a fiatal tehetségeket. A közönség akkor is szereti ezeket a dalokat, ha fiatalok éneklik. Amit mi teszünk, az egy kulturális hadjárat a régi dalok mellett. Nem vagyok egy maradi ember, ezt bizonyítja, hogy több szerzeményemet átdolgozom a mai kor zenei ízlésének megfelelően. Ami a legfontosabb: dalaink szövegei értelmesek, s szólnak is valamiről. A mai dalok többségénél a szövegíró kitalál egyetlenegy mondatot, s azt ismételgetik, s néha káromkodnak egyet. Ez a divat. A mi dalainkra viszont bravúros versek íródtak, olykor költemények is. Jelenleg a szerzők fantáziája vagy megrekedt, nincs szókincsük, vagy tudatos hülyítés folyik.

 – Tudtommal jó barátság fűzött Szécsi Pálhoz és Németh Lehelhez.

 – Így van. Németh Lehelt 1964-ben kiüldözték ebből az országból. Egy Rajk András nevű újságíró olyan ocsmány cikkeket írt róla, hogy el kellett mennie. Azt írta róla, hogy 50 forinttal többet kért egy fellépésért. Viszont Németh Lehel arra a koncertre vitt magával egy olyan mikrofont és erősítőt, melyek megelőzték korukat. Ezt követően egy évre eltiltották, s artistaként kereste kenyerét. Szécsi Palit pedig testvéremként szerettem. Az egyik híres slágeremet, a Gedeon bácsit ő énekelte.

 – Ezek az énekesek annak idején sztároknak számítottak?

 – Igen, de nem a szó mai értelmében. Az ő hangjuk, produkciójuk mögött a tudás állt és nem a bulvársajtó. Sokkal kisebb „trambulinról” indultunk, mint a mai felkapott sztárok. Manapság, ha valaki megtetszik egy szerkesztőnek, akkor már naponta róla szólnak a hírek. Mindent megcsinál egy ilyen emberke, csak éppen a szakmáját nem műveli. Főz, piócát eszik, pucérkodik, gusztustalanodik egy valóság show-ban. Ez elég ahhoz, hogy a bulvármédia érdeklődése rájuk szegeződjön. Ha Szécsi Palinak bármelyik szerzeményét lejátsszák, halála után 34 évvel még mindig felismerik a hangját, szeretik, s úgy fogy a lemeze, mintha még élne. Ő úgy lett a közönség kedvence, hogy nem főzőcskézett és meztelenkedett a tv-ben.

 – Németh Lehel munkáját nemrég Lakiteleken elevenítetted fel…

 – Augusztus 20-án Lakiteleken Lezsák Sándor vendégeként vettem részt egy nagyon szép megemlékezésen. Az istentiszteletet követően Németh Lehelről kellett egy 30 perces portrét készítenem. Lehel kanadai tartózkodása után a Lakitelekhez tartozó Tőserdőn élt párjával együtt. Ott vendéglátással – panziót üzemeltetett – és kárpitozással foglalkozott. Nagyon szerette a zenészszakmát, de sokkal büszkébb volt annál, hogy kilincseljen azért, hogy szerepelhessen. Egy olyan magának való tősgyökeres magyar volt, akit nem lehetett megtörni.

 – Nem tartod gondnak, hogy ma nem egyes személy, hanem a számítógép írja a dalokat?

 – Ez egy nagyfokú perverz és tisztességtelen eljárás. Így nincs szükség képzőművészre sem, csak be kell programozni egy gépet, s az majd portrékat fest. Embertelenedünk, s az igazi művészek közben tönkremennek. Olyan zenekarok élnek meg, akiknek fogalmuk sincs a szakmáról, s tagjaik nem tudnak zenélni. Betáplálnak egy rendszert a szintetizátorba, s úgy csinálnak, mintha zenélnének, pedig nem érinti a billentyűt a zongorista keze. Így órákon át „kamuznak” egy lakodalmon, vagy bármely összejövetelen. Az élő zenét játszó művészek közben otthon éheznek. Ezt kikérem magamnak! Balogh Csibe Jenő, aki Magyarország egyik legjobb jazz-zongoristája volt, abba halt bele, hogy nem tudta kifizetni a villanyszámláját. Egy Európa-klasszis művész volt, de nem foglalkoztatták, el akarta adni az autóját, hogy pénzhez jusson, de az sem sikerült. Hazafele menet a lépcsőházban szívéhez kapott, s meghalt hatvanéves korában. Ez is a lélektelen, materializálódott világ bűne közé tartozik. Pedig szükség van a jó muzsikára, hiszen köztudott a zene lélekgyógyító szerepe. Aki pedig nem zenél, csak kamuzik, s ellopja a lehetőséget a profiktól, de nem épül a melódiákból, mert fogalma sincs arról, hogy mit csinál.

 – Pénzt azért kap ezért.

 – Valamennyit. Fél áron megy el a rendezvényekre, s így a piacot is rontja. Azért hívják őt, mert olcsó és rossz. A minőség már nem érdekli a megrendelőt. Az ad egy kis reménysugarat, hogy a közönség újra kezd érdeklődni az élőzene iránt.

 – A te dalaid főleg az érzelemre apellálnak. Hol a határ az érzelmes és a szirupos dal között?

 – Egy igazi jó slágerdalra rá lehet fogni, hogy giccses, de mégis eléri a közönség lelkét és szívét. A lényeg, hogy hatásos és egyéni legyen. Így lett sláger pl. az Angéla vagy a Pancsoló kislány dala. Abból kell kiindulni, hogy egy szerző megálmodja, s megírja azt, amit a nagyközönség mindennap érez, de nem tud megfogalmazni. Ettől válik a dal sikeressé. Az én dalaim általában a szerelemről szólnak kellő temperamentummal. Az elmúlt időszakban sokszor versre írtam dalaimat. Így zenésítettem meg Gyurkovics Tibor, Baranyi Ferenc és Szenes Iván költeményeit. Szerelmes versekre írok. Dalaimmal nem szoktam politizálni. Célom, hogy a közönséget megajándékozzam szerzeményeimmel, s így kellemes időtöltést biztosítsak számára. Egy sláger meghallgatása közben el kell lazulnunk, és akkor észrevesszük a világ szépségeit, csodáit. Sosem a rosszra, hanem a jóra figyelmeztetem az embereket.

 -Mely színdarabokhoz írtál zenét?

 – Abody Béla, a Vidám Színpad legendás igazgatója felkérésére sok dalt írtunk S. Nagy Istvánnal együtt. Ezek a dalok mind-mind sikeres – legalább kétszázszor játszott – produkciókban szerepeltek. Akkor egy híres társulat működött: Kabos László, Kibédy, Kazal, Felföldi Anikó, Balogh Erzsi, Géczy Dorottya voltak a színház tagjai. A színdarabokat Bárány Tamás, a betétdalokat pedig mi írtuk.

 – A hajdani éra mennyiben szólt bele a dalok szövegébe?

 – Működött a cenzúra. Az első számomban eredetileg a következő szöveg volt: „és az első édes éjszakát rólad álmodom át.” Ezt nem engedték ebben a formában; az éjszakát – ami a cenzorok szemében a fülledt erotikát jelentette – randevúra kellett átírni. Érdekes, abból a dalból, amit elsőnek nem engedélyeztek, mindig siker lett. Ilyen volt a Gedeon bácsi is. Ennek első verziója Slézinger bácsi volt. Ezt a nevet nem engedélyezték, így lett belőle Gedeon. A napokban arra gondoltam: kár, hogy megszüntették a sanzonbizottságot. Hiszen olyan förtelmes produktumok jelennek meg a lemezboltokban, amiket még a legnagyobb jóindulattal sem lehet művészetnek nevezni. Az ocsmány és magyartalan beszéd dívik ezeken a felvételeken.

 – 1987-ben arcüregbénulást kaptál. Számoltál vele, hogy ezzel véget ér pályafutásod?

 – Igen, mert egy évig nem tudtam színpadra menni. Új elfoglaltság után kellett néznem. A nejemmel együtt beiratkoztunk egy vendéglátóipari szakközépiskolába, arra gondolva, hogy ha szállodatulajdonos, vagy vezető szeretnék lenni, legyen meg ehhez a megfelelő szakismeret és az iskolai végzettség. Tíz hónapig kezeltek. Hála Istennek meggyógyultam, pedig nagyon kevés esély volt rá.

 – Kamatoztattad tudásodat, s nyitottál egy lottózót.

 – Így van, két lottózót nyitottam, de már csak a feleségem foglalkozik velük. Szerencsére megy az üzlet. Először cukrászdát nyitottam, de miután leégett a zsámbéki főiskola épülete, elveszítettük vevőkörünket.

 – Lottózótulajdonosként hiszel a szerencsében?

 – Nem csak pénzt lehet nyerni a szerencsével. Ha egy szép és aranyos párom van, az számomra a legnagyobb szerencse, és a sors ajándéka. Talán romantikusan hangzik: egy nagyon szép családom van, s ennek alapja a kölcsönös megértés és tisztelet.

 – Egy időben a zsámbéki képviselőtestület tagja voltál. Érdekel a politika?

 – Érdekelt volna, ha lett volna foganatja annak, amit meg akartam valósítani. Oly sok akadékoskodással és meg nem értéssel találkoztam, hogy az egészségem látta ennek a kárát. Ezért a négyéves ciklus végén befejeztem a képviselőséget. Már fáradt vagyok ahhoz, hogy evidenciákért harcoljak.

 – Hosszabb távollét után miként sikerült ismét visszakerülnöd a könnyűzenei életbe?

 – Nem volt nehéz, mert szeretem a zenét, s megmaradtak a kapcsolataim. Lassan visszakerültem a zenei vérkeringésbe. A visszatérésben segítségemre voltak a hajdani Petőfi Rádió vezetői is. Akkor még sugározták a dalaimat. Nem csak rólam van szó, mert még Charlie dalait sem játsszák annyit, mint kellene, de ezt elmondhatjuk több kortársam szerzeményeiről is. Minden évben igyekszem valami újat felmutatni, hogy ne unjanak meg. Tehát nem archív felvételekre tátogok rá a koncerteken. Azokat a dalokat, amiket meg akarok újítani, meghangszereljük zenészbarátaimmal, s korszerű technikával létrehozunk egy zenei alapot. Két lemezt készítettem saját kiadásban, s most is szándékomban áll újabbal megjelenni. A koncertekre pedig legalább egyórás műsorral készülök. A közönség régi nótákat hallhat vadonatúj „köntösben”. Sok helyre hívnak: egy hónapban átlagosan nyolc-tíz fellépésem van.

 – Vannak új szerzeményeid?

 – Tudnék írni, de nem érdemes. A dalokat éltetnie kéne a médiumoknak. Ma nem érdemes zenét szerezni, mert olyan a helyzet, mint azé a gyereké, amelyet boldogan megszül az édesanyja, de enni már nem ad neki. Ma a szerzők kevés teret kapnak. Régen, ha a zenei szerkesztőnek megtetszett egy szám, azt sűrűn hallhatta az ember a rádióban.

 – Fellépsz a határokon túl is?

 – Igen, hívnak a magyarlakta részekre is. Nagyon szeretnék egy hosszabb erdélyi turnét szervezni magamnak, mert azon a területen még nem koncerteztem. Idén májusban léptem fel Pátriumban, Nagyváradon, ahol egy nagyon jó hangulatú koncertet sikerült produkálni. Eredetileg ötven perccel készültem, de a vastaps miatt ezt még negyvennel toldottam meg. A határon túli magyar közönség még mer szórakozni. Nincs bennük gát, hangulati kötöttség és görcsösség. Talán nekünk itt, az anyaországban újra el kéne sajátítanunk a szórakozás felszabadító és hiteles formáját.

Medveczky Attila