|
 2008.10.03.
Bolívia is célkeresztben?
Mi
történik abban az esetben, ha a világbirodalom valamelyik
gyarmata fellázad? Három eshetőség van: vagy gazdasági
szankciókkal fojtogatják, vagy belső lázadást robbantanak ki,
de ha egyik módszer sem válik be, akkor jöhet a katonai támadás.
A latin-amerikai provinciák bizony
lázadoznak, és Amerika alig-alig tud velük mit kezdeni. Részben
azért, mert a függetlenségre áhítozó nemzeti erők békés,
demokratikus úton kerültek hatalomra. Így azután nemigen lehet
megindokolni a gazdasági szankciókat velük szemben. Másrészt
az USA azért sem tud „rendet tenni” dél-amerikai hátországában,
mert figyelmét és erőforrásait teljesen lekötik a Közel-Keleten
folytatott gyarmatosító háborúi. De egy katonai támadás
demokratikusan megválasztott kormányok megdöntése céljából
amúgy is bonyodalmas és kínos művelet. Marad tehát a „belső
fellazítás”, vagyis puccsok, lázadások szervezése a
„rebellis” országokban. Venezuelában például, amelyet Hugo
Chavez elnök kiragadott a birodalomból, 2002-ben lázadás tört
ki, amely azonban elbukott. De a belpolitikai élet azóta is
igencsak viharos. Várható volt, hogy előbb-utóbb Bolíviában
is történik valami. Evo Morales, az ország első bennszülött
származású elnöke hivatalba lépésekor megígérte:
visszaszerzi hazája függetlenségét, a földgázkitermelés
haszna az ország polgáraié lesz, és a szegény, főként
bennszülött néptömegek felemeléséért fog küzdeni. És
Morales nem a levegőbe beszélt. Szinte hihetetlen, de komolyan
is gondolta, amit mondott. És íme, már súlyos összecsapásokról
érkeznek hírek. Milyen érdekes: az ország négy, viszonylag
fejlett keleti tartománya nem sokkal Evo Morales hatalomra kerülése
után úgy döntött, függetleníti magát a központi kormányzattól.
Májusban még népszavazást is tartottak a „lázadók”,
amelyeken a többség az „autonómia” mellett foglalt állást.
A bolíviai kormány azonban nem ismerte el a voksolás törvényességét.
Az elszakadás hívei egyébként a négy keleti tartomány –
Beni, Pando, Tarija és Santa Cruz – európai eredetű népessége
köréből kerülnek ki, míg a bennszülöttek ellenzik a különválást.
Ami érthető, hisz évszázadok óta először olyan vezetés áll
ennek a roppant szegény dél-amerikai államnak az élén,
amelyik nem a külföldiek, a betelepülők, az idegen
nagyhatalmak, hanem a bennszülöttek érdekeit képviseli! Elképesztő!
A parázs végig izzott a nyár folyamán, de egyes vélemények
szerint alighanem Washington gondoskodott arról, hogy a világért
ki ne aludjon. Morales megkísérelte demokratikus eszközökkel
kihúzni a válság méregfogát: augusztus elején ő is népszavazást
írt ki, melynek során a polgároknak el kellett dönteniük,
akarják-e Moralest továbbra is a hivatalában látni vagy sem?
Az elnök fölényes győzelmet aratott, a szavazók 67%-a ugyanis
mellette tette le a voksát. Az indulatok azonban nem csillapodtak
le. A négy autonómiára törekvő keleti tartomány döntően
fehér lakossága nem hajlandó tűrni, hogy a központi kormány
„elorozza munkájuk gyümölcsét” – mondják. Való igaz,
Morales földhöz juttatná a nincstelen indiánokat, továbbá jórészt
éppen a keleti tartományokban található földgázlelőhelyek jövedelmeiből
nagyobb összegeket juttatna az ország fejletlenebb régióinak.
Augusztus végén már útblokádokról, tüntetésekről, sőt súlyos
összecsapásokról érkeztek jelentések a dél-amerikai országból.
Közben olyan hírek terjedtek el, amelyek szerint az amerikai
nagykövet találkozott az elszakadni kívánó tartományok vezetőivel.
Ezek után a bolíviai kormány azonnali hatállyal kiutasította
a diplomatát az országból. (Hugo Chavez szolidaritásának
jeleként szintén távozásra szólította fel a caracasi
amerikai nagykövetet.) Az Egyesült Államok természetesen
tagadja, hogy beavatkozott volna a bolíviai belügyekbe. Morales
tárgyalásokat kezdeményezett az ellenzéki vezetőkkel és a
szeparatista régiók kormányzóival, amelyek azonban nem
vezettek eredményre. Ezt követően az államfő közölte:
decemberben referendumot kíván tartani az alkotmány módosításáról.
Az újraírt alaptörvény nagyobb hatalmat adna az elnök kezébe,
lehetővé tenné a földreform végrehajtását, valamint a földgázbevételek
igazságosabb elosztását. A bejelentés csak olaj volt a tűzre.
Morales hangoztatta ugyan, hogy el kívánja kerülni az erő
alkalmazását a keleti régiók autonómiáját követelő tüntetőkkel
szemben. Szeptember 12-én azonban Pando tartományban rendkívüli
állapotot kellett elrendelni. Még ezen a napon a hadsereg
elfoglalta a tartomány fővárosának repülőterét. A kormány
és az ellenzék hívei több helyen is összecsaptak, és a
harcoknak immár halálos áldozatai is voltak. Időközben
Michelle Bachelet, chilei elnök felhívta a dél-amerikai államok
vezetőit: rendkívüli csúcstalálkozón vitassák meg a bolíviai
fejleményeket. Hugo Chavez venezuelai államfő azonnal
kijelentette, feltétlenül részt fog venni az értekezleten.
„El kell kerülni a még nagyobb tragédiát” – mondta. A
bolíviai kormány közlése szerint a rendkívüli állapot
bevezetése utáni három napban 16-an vesztették életüket,
mindenekelőtt Pando tartományban. Bolívia egyébként a
kontinens legszegényebb országa, ahol is a 9 milliós lakosság
60%-a él szegénységben. Ezzel szemben 50 ezer földtulajdonos
birtokolja a megművelhető földterületek 90%-át. Nincs igaza
tehát Evo Moralesnek, amikor földreformot szorgalmaz? És igaza
van akkor is, amikor az indián bennszülöttek jogaiért emel szót,
hiszen az ő jövedelmük a felét sem éri el annak az összegnek,
amelyet az európai eredetű honfitársaik keresnek. Ami pedig az
elszakadásért küzdő tartományokat illeti: ezekben a keleti régiókban
található az ország földgázlelőhelyeinek 82%-a, ezzel
szemben például Pando tartományban, ahol a leghevesebb harcok
folynak, csak 16%, Santa Cruzban pedig 38% a bennszülöttek számaránya.
(Bolívia egyéb területein viszont az őslakosok többségben
vannak, amit jelez a Moralesre a választásokon és a legutóbbi
népszavazáson leadott nagyszámú szavazat.) A négy lázadó
keleti tartomány lakóinak az átlagjövedelme 40%-kal magasabb,
mint az ország más részein élőké. És mielőtt hamis párhuzamokat
vonnánk le a bolíviai indiánok és a világon élő más, nem
bennszülött „hátrányos helyzetű” népcsoportok közt, ne
feledjük: a dél-amerikai államok őslakosságának egy része
valaha jelentős civilizációt hozott létre, amelyet a betelepülő
spanyol és portugál gyarmatosítók romboltak le. A bennszülött
lakosság 500 éven keresztül tűrte a gyarmatosítók uralmát.
És most, némiképp talán váratlanul, felemelte a fejét. Mégis
úgy vélem, az ellentétek áthidalhatók lennének. Kérdés
azonban, az Egyesült Államok akarja-e a megbékélést egy olyan
országban, amely dacolni merészel vele.
Zábori László
|
