vissza a főoldalra

 2008.10.10. 

Egy nő Izrael élén: Tzipi Livni

Sokan azt mondják, a távozó izraeli miniszterelnök, Ehud Olmert teljesítményét aligha lehet alulmúlni. Olmert irányítása alatt az állig felfegyverzett zsidó állam 2006 nyarán nem tudta legyőzni a síita libanoni ellenállási szervezetet, a Hezbollahot. A palesztinokkal folyó béketárgyalásokon az elmúlt években semmiféle előrehaladás nem történt. Ugyanakkor Olmert arra sem volt képes, hogy megtörje a Hamasz gázai uralmát, vagy legalábbis jelentősen meggyengítse a radikális iszlamista mozgalmat. És a legfrissebb hírek szerint a távozó miniszterelnök megpróbálta rábeszélni az amerikai vezetést Irán megtámadására, azonban ezzel is kudarcot vallott. De vajon Olmert utóda, Tzipi Livni több eredményt tud-e majd felmutatni? Hiszen még egy életképes koalíció létrehozása sem lesz egyszerű feladat. Pártja, a Kadima, amelyet a még mindig kómában fekvő Ariel Saron alapított két évvel ezelőtt, sokat veszített népszerűségéből Ehud Olmert kormányzása alatt. Igen sokan úgy vélik, bármennyire is szeretné az újdonsült kormányfő, az előre hozott választásokat nem lesz képes elkerülni. Shaul Mofaz, korábbi védelmi miniszter – aki alulmaradt Tzipi Livnivel szemben a kormányfői posztért vívott harcban – állítólag a Kadima párt számos képviselőjével együtt vissza kíván térni a Likudba. Ami pedig a palesztinokat illeti, az 50 esztendős Tzipi Livni elődjénél semmivel sem lesz megértőbb velük szemben. Igaz, a Palesztin Hatóság hivatalosan üdvözölte Tzipi Livni megválasztását, mint „kisebbik rosszat”, mivel vetélytársa, Shaul Mofaz egészen szélsőséges nézeteket vall. Tzipi Livni szülei fanatikus cionisták voltak, akik részt vettek az Irgun elnevezésű hírhedt izraeli terrorszervezet tevékenységében is. Ő maga sem kevésbé elkötelezett: egy időben a Moszadnak is dolgozott. Mint számtalan alkalommal kifejtette: nem hajlandó még egyezkedni sem Jeruzsálemről, a ciszjordániai izraeli telepekről, valamint a palesztin menekültek visszatéréséről. Így azután bármiféle egyezmény megkötése a palesztinok és az izraeliek között a belátható jövőben elképzelhetetlennek tűnik. Pedig Bush elnök azt ígérte, az Annapoliszban megkezdett egyezkedések eredményeképpen még az év vége előtt aláírják majd a békemegállapodást. Kevesen hittek neki, és a tamáskodóknak lett igazuk. Az amerikai adminisztráció már amúgy is „béna kacsa”, aligha lesz képes bármit is tenni a kompromisszum érdekében. Az annapoliszi „békefolyamat” másik résztvevője, Ehud Olmert lelépett a színről, a palesztin elnök, Mahmoud Abbasz mandátuma pedig a jövő év januárjában jár le. Újraválasztási esélyei meglehetősen soványak, jórészt éppen azért, mert túlságosan is engedékenynek mutatkozott tárgyalópartnereivel szemben. Sokan egyenesen a nemzeti érdekek kiárusításával vádolták meg. Abbasz után alighanem egy radikálisabb vezető kerül a Palesztin Hatóság elnöki székébe, aki nem fogja állandóan népe elnyomóinak jóindulatát keresni. Ilyen körülmények között a békéről csak álmodozni lehet. De ha a palesztin-izraeli tárgyalásokon nem tud, és nem is akar semmiféle eredményt felmutatni, akkor vajon miképp igyekszik maga mögé állítani az izraelieket? Mert Tzipi Livni határozott, ambiciózus hölgy, amolyan igazi „vaslédy”, aki mindent megtesz majd a jövőre esedékes választások megnyerése érdekében. És míg a palesztinok ügyében meglehetősen megosztott az izraeli társadalom, az iráni atomprogram kérdésében igen nagy az egyetértés. Az ország lakóinak túlnyomó többsége, ha másképp nem megy, akár katonai erővel is megakadályozná a perzsa atombomba kifejlesztését. Izrael lakossága, miként a nyugati közvélemény jó része, persze félre van vezetve: nincsenek egyértelmű bizonyítékok arra nézve, hogy Teherán nukleáris fegyver kifejlesztésén munkálkodik. De ettől eltekintve is, finoman szólva furcsa, amikor Izrael le akar bombázni másokat annak a fegyvernek a birtoklása miatt, amellyel maga is rendelkezik. Persze Tel-Aviv az USA támogatása nélkül nem meri megtámadni Iránt. Nagy kérdés az, hogy az új izraeli miniszterelnöknek – valamint az Amerikában működő óriási befolyással rendelkező izraeli lobbinak – sikerül-e akár még Busht, akár a hivatalba lépő új elnököt megnyerni a perzsa állam elleni háború ügyének? Talán lesz annyi bölcsesség Amerika vezetőiben, hogy ellenállnak a nyomásnak. Az Irán elleni fellépés sikere persze azon is múlik, eredményes lesz-e az Iszlám Köztársaság elszigetelésére irányuló akció? Tel Aviv és Damaszkusz között hosszú hónapok óta zajlanak a tárgyalások török közvetítés mellett. A két ország kapcsolatainak javulása jórészt attól függ, hajlandó-e Izrael lemondani a stratégiailag roppant jelentős Golan-fennsíkról? Cserébe az izraeliek azt követelik, Szíria hagyjon föl a palesztin ellenállás támogatásával, ne avatkozzon Libanon belügyeibe, és tartson nagyobb távolságot Teherántól. Damaszkusznak is alaposan meg kell fontolnia egy ilyesfajta megegyezés előnyeit és hátrányait. Tzipi Livniről ismerői azt állítják, bátor politikus, aki nem fél a kockázatvállalástól. Könnyen elképzelhető tehát, hogy megteszi, amit egyik elődje sem mert megcselekedni: feláldozza a Golan-fennsíkot, ha ezzel sikerül Szíriát leválasztani a „szélsőséges” erők blokkjáról, vagyis Iránról valamint a libanoni Hezbollahról illetve a palesztin Hamaszról. És Szíria semlegesítése után talán nagyobb sikerrel kecsegtetnének a katonai akciók az amerikai-izraeli hegemónia ellen küzdő mozgalmak, illetve a perzsa állam ellen. Mahmoud Muhareb, az Al Quds Egyetem professzora szerint „Livni lényegében a Saron-féle iskola tanítványa. Neki is, mint mesterének, stratégiai célja, hogy „Izrael minél több területet foglaljon el Ciszjordániában és Jeruzsálemben, a palesztinok számára pedig kész helyzetet teremtsen”. A békefolyamathoz ő is csak a látszat kedvéért ragaszkodik, illetve azért, hogy ezzel is éket verjenek a palesztinok közé – véli a professzor. Sok palesztin pedig úgy gondolja, végső soron nemigen van különbség az egyes izraeli vezetők között. Hiszen egyikük sem hajlandó kivonulni az 1967-ben megszállt területekről, és nem egyeznek bele a palesztin menekültek visszatérésébe sem. Továbbá mindegyik izraeli vezető politikus úgy véli, bármiféle esetlegesen létrejövő palesztin államalakulatnak a zsidó állam bizonyos felügyelete alatt kell állnia. Ilyen izraeli hozzáállás mellett mi szükség van egyáltalán béketárgyalásokra? – tehetnénk fel a kérdést. Korábban „oslói békefolyamatnak” nevezték ezeket a sehová sem vezető megbeszéléseket, most pedig „annapoliszi békefolyamatról” fecsegnek. Mindegy, a látszat kedvéért tárgyalni kell, így a külvilág is megnyugszik, és nem fogja követelni Izraeltől, hogy vonja ki megszálló erőit az elfoglalt területekről. Elvégre „folynak a tárgyalások”, csak hát a palesztinokkal „nehéz szót érteni” ugyebár, hiszen olyan „megbízhatatlanok” rendre „elszalasztják a kedvező alkalmakat”és „szélsőségesek” – ismerjük jól ezt az elejétől a végéig hazug propagandát. A palesztin tömegek körében persze szinte semmi hitele nincs a béketárgyalásoknak – ez volt az egyik oka a Hamasz választási győzelmének, hiszen az iszlamista mozgalom mindig is ellenezte, és porhintésnek tekintette ezeket a megbeszéléseket. Pedig valamiféle megegyezés a zsidó államnak is érdeke lenne, hiszen néhány évtized múlva a palesztinok többségben lesznek a történelmi Palesztinában. No persze, ha a palesztinok fejet hajtanának, és lemondanának legalapvetőbb emberi jogaikról, akkor Tzipi Livni vagy bármelyik izraeli vezető boldogan aláírná a békeszerződést. Csakhogy nincs béke igazság nélkül – vallják a palesztinok ezt az örök érvényű igazságot.

Zábori László