Függetlenség

2008.10.10.

A barna pópa

Végvári Vazul OFM : Kelj föl lantom, citerám c. könyvéről

Ismét október van, és emlékezünk. Megérzésem szerint 2008. október 23-án nem lesz semmi, nem lesz forradalom, legfeljebb a rendőrök kordont állítanak, könnygázt spriccelnek, és különböző rafinált eszközöket vetnek be az emlékező tüntető magyarok ellen. A nemzet egységesen még ma sem emlékezik 1956 októberére. Ezért mindent megtettek és megtesznek ma is. Letagadják, lehazudják az égről a csillagokat, és a magasságból az Istent. Letagadják ami történt 1956. október 23. és november 4-e között. Régen volt, amikor Márai megírta a versét: Mennyből az angyal. Régen volt, amikor maga a költő is elámult: „ilyen nagy dolog a szabadság”! Nagyon nagy dolog volt a szabadság, mert emberek ezrei adták érte életüket.

Egy törékeny, vékony testalkatú, barna rendi öltözetben, dobtáros géppisztollyal járó ferences szerzetes védte Buda várát 1956. november 4-étől egészen a Vár elestéig. November 7- én el kellett tűnni a Várból a gyerekvédőknek, az egyetemistáknak, és Végvári Vazul ferences szerzetesnek is, bár ő még visszatért a tett színhelyére szerzetesi öltözékében. Az oroszok megállították, Vazul atya elmagyarázta nekik, hogy ő „pópa”. Innen a név: Barna pópa, akit később halálra kerestek országszerte. Annak idején, 1956-ban október 26-án az esztergomi ferences rendházat titokban elhagyta Végvári Vazul, Budapestre ment gyalog, hogy a forradalmárok, szabadságharcosok oldalára álljon. A ferences rendi öltözetben a kordán (ez egy kötélszerű ruhadarab, amit a habituson helyeznek a derékra) három csomót kötöttek: egyik a tisztaságot, másik a szegénységet, a harmadik az engedelmességet jelképezte. Bár a rendi elöljárók megtiltották a ferenceseknek, hogy kimenjenek a vérzivatarba, az utasításnak Végvári Vazul nem tett eleget. Megsértette a regulát. Így ír erről könyvében ez a nagyszerű ember. „Október 23-án, kora reggel szerzetes elöljáróm tiltó parancsa ellenére megszöktem az esztergomi ferences rendházból. (Amikor bennünk a magyar és a keresztény konfliktusba kerül egymással, akkor az egyéni lelkiismeretnek kell dönteni arról, hogy mit tegyünk.)” Végvári Vazul hallgatott a lelkiismeretére, és a ferences rend magatartására jellemző, hogy évtizedek múlva ugyanott, Esztergomban visszafogadták feltétel nélkül az emigrációból hazatérő ferences papot, ugyanabba a kolostorba. Különös, nagyon különös század ez a múlt század. A tengernyi civil hős és áldozat mellett sok, igen sok a névtelen és neves pap és szerzetes, aki az engedelmesség és a magyarság közötti konfliktusban a magyarság mellett döntött, vagy konfliktus nélkül is vállalta a hivatását, és önnön tragédiáját. Soroljuk? Egy másik szerzetes, ugyancsak ferences, páter Kis László Szaléz. Ő tízgyermekes családból származott. Az édesapa cipészmester volt, anyja, Halász Piroska meg a gyermekeket nevelte istenhitre. Páter Kis László Szaléz életét áldozta hazájáért és hitéért. A barátot Gyöngyösön 1946. április 28-án letartóztatták, majd kényszervallatás után koncepciós perben halálra ítélték. 1946. december 10-én az ítéletet végrehajtották. Nyughelye ismeretlen. Őt követte évekkel később – többek között – Brenner János ifjú káplán, a szombathelyi római katolikus püspökség áldozópapja. Brenner atyát, az ifjú papot elcsalták a plébániáról egy álhírrel, beteghez hívták éjszaka, majd brutálisan meggyilkolták. Így járt Kenyeres Lajos római katolikus pap is a Tisza mentén, Martfű és Tiszavárkony közelében. Bestiálisan végeztek vele, majd a Tiszába vetették. Egy évvel később találták meg a holttestet a Tiszában. De mi történt Pap Béla karcagi református lelkésszel, akinek jobb lábát – rajta bakanccsal – a Bakonyban találták meg? Soha nem derítették ki a hatóságok a bűntényt. Gulácsi Lajos ávósoknak adott menedéket a mosonmagyaróvári sortűz után. Hálából ezért őt is kivégezték. Sírja ott van Mosonmagyaróváron a civil áldozatok között. Életben maradt Tabódi István plébános úr, Recsk lakója. Akkor még huszártisztként vitték a lágerbe. Majd három év után szabadult, és pap lett belőle. A megbocsátás papja. Sok, igen sok az áldozatok száma.

Csak néhányat említettem most, ahogy végigolvastam Végvári Vazul történetét. A ferences rendi szerzetes Székesfehérváron született, édesapja vasutas volt, nyolcan voltak testvérek. Először Pécsre járt iskolába, a gyalogsági hadapródiskolába. Majd valahol Németországban hadifogságba esett, így ezután meglátogathatta a diadalmas szovjet térségeket hadifogolyként. Hazatért, először kereskedelmi iskolát végzett, de így vall a további sorsáról páter Végvári Vazul. „Leérettségiztem a várbeli Toldi Ferenc Gimnáziumban. 1948- ban az egyházak üldöztetése idején számomra is fontos volt a hit védelme. Így kerültem Assisi Szent Ferenc vonzásába. A kapisztrán rendtartomány Széchenyi novíciátusában a gyöngyösi és az esztergomi teológián gyorsan teltek az évek. A korábban óhajtott nagycsalád-álmokat az örökfogadalommal magam mögött hagytam. Pappá szenteltek 1953 augusztusában, és prefektus- nevelőként esztergomi fiúgimnáziumunk internátusában kezdtem meg szolgálatomat.” Tehát 1956, a forradalom végnapjai. Ezekre a napokra így emlékezik Végvári Vazul. „Nagy Imre rádiószózata meghallgatása után felsiettem a Várba, hogy a korábbi beadványomról a bíboros érsekkel értekezhessem. (Néhány nappal előbb írásban kértem tőle egyházi menedékhelyek érseki kijelölését a nép haragja elől menekülő kommunista pártfunkcionáriusok számára. A törvényes igazságszolgáltatás biztosításáig.) Nagy Imre és Tildy Zoltán a kiélesedett helyzetben gondoskodni kívántak Mindszenty bíboros biztonságáról. Hajnalban előbb a parlamentbe hívták, majd a neki is felajánlott jugoszláv követség védelme helyett, saját kérésére az amerikai követségre menekítették. Eközben (bár akkor még nem tudhattuk), már folyamatban volt a cselszövés, mely Maléter Pálnak és delegációjának sorsát Tökölön megpecsételte. Így az Úri utcába már hiába mentem. Ez végtelenül lehangolt. Tanácstalanul indultam lefelé a köves utcán a Bécsi kapu felé.” Megismerhettük a budai vár védelmének történetét. A védők gyerekek voltak, iskolások, egyetemisták. Tehát „a Hess András téri diákszállónál nagyszámú egyetemista gyülekezett. Egy főhadnagy magyarázott, és válaszolt a fiataloknak. Jelentkeztem nála beosztást kérve. Nem tudott fegyvert adni; mind elkelt. Az épület előtt felbúgó autóból egy egyetemista az ott csoportosulók felé ezt kiáltotta: »Akinek fegyver kell, a Bimbó utcai kapitányságon még kaphat.« Futva értem a kapitányságra. Már ott sem volt fegyver. Az üres szobák egyikében sarokba állítva egy závárzat nélküli puska fogadott. Csalódottan, de tettre készen és futólépésben siettem újra vissza a Várba. A védelem megszervezésével kapcsolatban konkrét kérdéseket tettem fel a főhadnagynak. Tétova válaszait hallva vállalkoztam, hogy védelmi tervet készítek a várnegyed számára. A diákszállóból kifelé menet mellém csatlakozott egy tányérsapkás férfi ezekkel a szavakkal: »Ne kérdezze a nevemet, hallottam, hogy mit mondott a főhadnagy bajtársnak. Csak kövessen. Megmutatom, hol találhat térképet.« Ezzel a várgondnokság épületéhez kísért. Értesítést kaptunk Marián alezredestől (Marián a Műszaki Egyetem katonai parancsnoka volt). Fegyvereket rejteni! Mindenki azonnal tűnjön el a Várból! Hatalmas túlerő közeleg. Irtóztató csend támadt. Akkor én a köztük idegen egész bensőmben remegve belekiáltottam a lépcsőház feszült és bamba csöndjébe: »Átveszem a parancsnokságot.« Innentől kezdve egészen a harcok végeztéig a barna pópa volt a Vár katonai parancsnoka.” Ultimátumot küldtek a szovjetek fel a Várba. Tegyék le a fegyvert, határidő reggel 7 óra. Hírt kaptunk, emlékezik vissza Vazul atya. „Öt páncélos közeledik az Ostrom utcán…” „próbáltam megközelíteni a Bécsi kapu jobb oldali feljáratát. Aztán kúszni kezdtem fölfelé. Valahonnan magasabbról rövid sorozat pattogott a kőlépcsőkön. Egy egyetemista a levéltár felől próbált feljutni a gépágyúnkhoz. Már egyikünknek sem sikerült. Akkor vettem észre, hogy korábbi utasításomat követve a kézigránátokat is idehordták beosztottjaim, mikor a lakókra tekintettel és a robbanásveszélyt megelőzendő, a Dísz tér 3-at kiüríteni kényszerültünk. A várparancsnoknak fő törekvése volt: nem engedni felmorzsolni az ellenállók erejét. A közvetlen összeütközést mindig kikerülték. De nem hagyták nyugodtan a szovjet erőket egy percre sem. A legváltozatosabb módszereket eszelték ki és alkalmazták. A meredek várbéli utcákat zsírral vagy kenőszappannal kenték fel, így a szovjet járművek csúsztak-másztak, de nem jutottak előre. Miközben támadták az oroszokat, változatos módon, a polgári lakosság életét védték. Különös ez a szerzetes, a gerillaháború módszereit is ismerte. „A gyász napján, november 7-én reggel pontosan 7 órát mutatott, jelzett az első szovjet ágyúlövés.” „Az orosz páncélosok vastalpai már a Hunyadi sétány irányából is felcsörömpöltek. Most mit csinálunk? Ránéztem az órámra, mondanom kellett valamit: Fegyvert rejteni! Pucolás ki a Várból! Találkozunk délután 3-kor a Lajos utcai iskola előtt, a villanyóránál…” És a szerzetes még két alkalommal visszatért a Várba, a megszállt, körülzárt Várba. Különös Végvári Vazul története. Honnan volt tudása, intellektusa, bátorsága ehhez az egész élethez? Maga Végvári Vazul beszél hitének és erejének forrásairól. „A kalocsai kollégiumban, ahol a gimnáziumot végeztem, diákéletünk klastromízű volt ugyan, de a kor problémái felé nagyon is nyitott. Így például az érettségi előtt álló, akkor nyolcadikos diákok külön önképzőkörhöz tartoztak, amely az ontológia, ismeretelmélet, természet- és társadalombölcselet kérdéseivel foglalkozott. E filozófiai kört 1895-ben hívták életre az alföldi kisváros iskolájának jezsuita tanárai.” „Ehhez a korszakhoz tartozik egy téli látogatás a kalocsai kubikosok egyesületében. Egy fiatal tanárunk, aki sokszor emlegette nekünk a szegények igazát, egy vasárnap délután megfogta „úri kis kezünk”, és néhányunkkal kisétált a városszéli földmunkás kaszinóba. Alighanem ismerték már az emberek, mert mindjárt körülvették. Mi hallgattuk a nagy társalgást, mint kinyilatkoztatást. Az akkor 27 éves Kerkai Jenő, a KALOT későbbi megalkotója, mert ő volt a kalauzunk, ennél is konkrétabban foglalt állást. Röpiratban ismertette Prohászka Ottokár szociális elveit (1898-ban már az egyházi nagybirtok tarthatatlanságát hangoztatta), vagy kikelt az olyan keresztények ellen, akik az Evangéliumot spanyolfalnak használják kizsákmányoló praktikáik leleplezésére.” A hit, a hazaszeretet és az emberszeretet forrásait kutatva megtaláljuk Prohászka Ottokárt is. „Diákkorom óta gyakran jár eszemben Prohászka Ottokár, a Rómában képzett teológus, 28 évesen az esztergomi papnövendékek lelkivezető- spirituálisa. Ő a parlament felsőházának tagja, közéleti és mozgalmi ember, filozófus és esztéta, misztikus természetbarát. Mindig újragondolkodtat az egyénileg valóban szegény, igénytelen és aszketikus férfi, a szociálisan érzékeny reformer, keresztény politikus, igen termékeny és változatos érdeklődésű író és poéta. Szülőhazám, Székesfehérvár püspökeként egyben a Magyar Tudományos Akadémia tagja, társadalomébresztő és lánglelkű szónok, a budapesti Egyetemi Templom szószékén, ahol fáklyáját kiemelte kezéből a halál angyala. Emlékszem rá úgy is, mint akinek pesti szobrát ifjú-marxista szenvedéllyel segített ledönteni a később nemzetközi prominenciára jutott költő, aki utóbb maga is a recski haláltáborban nyögte a nagy Sztalin öklének ütéseit. (A trubadúr Prohászka sokkal szekurálisabb poétatársát, a haláláig szégyenkező humanistát Faludy Görgynek hívták.)”

Kik nevelték Végvári Vazul ferences szerzetest? Kalocsán a jezsuiták, Székesfehérváron Prohászka, majd a hazához örökkön hűséges Krisztus trubadúrjai, a bohém szerzetesek, a barna habitusú szerzetesek. Áldott legyen a nevük. Igen, ezek a hűséges papok. Eszembe jut hirtelen a vagány újpesti jezsuita, Ispánky Béla, Mindszenty titkára, akit a nagy Berkesi (kicsi volt, mint a töpörtyű) vallatott, és igyekezett megalázni. Berkesi persze hogy tudta, hogy papi embert kínoz. Vallatás közben felszólította a jegyzőkönyvvezető ávós nőt: húzza fel szoknyáját, és mutassa meg combját a „vágyakozó” papnak. Nem volt kísértés, csupán gyalázat volt a jelenet. Berkesi meg, a kis ronda zsidó, tovább faggatott. Arra volt kíváncsi, Ispánky Rómában az egyetemen kikkel tanult, kik voltak évfolyamtársai. A szellemes, művelt és vagány Ispánky azonnal válaszolt: „Taddeo Gaddi.” Már rohant is ki az al ávós, hogy megkeresse az ávósok által felállított regiszterben a veszedelmes jobboldali nyugat-európai bűnözőt. Kereshette Taddeo Gaddit, a trecento vagy a quattrocento korának híres festőművészét. Vallatás közben nagy humorral Ispánky Béla kicsomagolta a stollwercket és szájába nyomta az ütődött ávósnak. Ispánky Béla 1956 után London magyarjainak plébánosa lett. Az ám: Taddeo Gaddi és Berkesi András, meg Ispánky Béla londoni lelkészünk, sem észben, sem intellektusban nem voltak egymással versenyképesek. Mintha manapság csendesebb lenne az egyházak világa. Mintha kiszorultak volna, vagy engedték volna kiszorítani magukat a hazaszeretetből és a mindennapjainkból. Eszembe jut: két évvel ezelőtt október 23-án nagy volt a tömeg az Astoria és a Ferenciek tere környékén. Ünnepelt és emlékezett a legnagyobb ellenzéki párt, és jöttek a rendőrök, ütöttek-vágtak, mint a cséphadaró. Hegedűs Kolos atya, ferences rendi szerzetes kinyitotta a Ferenciek terén a templomajtót, és beengedte a tömeget, a menekülő tömeget. Majd szépen becsukták a kapukat. Vannak itt hétköznapi hőstettek, és ezerszámra szép, tiszta szándékú cselekedetek. Ezért ne is ítélkezzünk hamar. Végvári Vazul ma ismét Esztergomban él, teszi a dolgát. Papként, szerzetesként és magyarként. Azt tudni kell, hogy a szerzetesrendek mindig az anyaszentegyház szellemét adták, a világi papok az egyház napi életét „igazgatták”, működtetik ezt a hatalmas közösséget. 1990 óta egyre több – bár korántsem elég – szerzetes gyakorolja hivatását, köztük Vazul atya is. Aki a mostani kötetével az elfelejtett vagy az elhallgatásra ítélt korszak hiteles tanúságtevője. Nemcsak az emlékező sorok értékesek ebben a kötetben, hanem a versek és a meditációk is. Értékes könyv.

(A „Kelj föl lantom, citerám. Zsíros kenyérrel, kiskabátban mentek háborúba” című könyvet a Polgári Magyarországért Alapítvány támogatásával az esztergomi ferencesek adták ki 2006-ban.)

Győri Béla