vissza a főoldalra

 2008.10.17. 

Névtelen hősök

2008-ban jelent meg a Hét Krajcár Kiadó gondozásában Borbély László első novelláskötete, az Üzenet a ringből. Borbély László 1968-ban született, s 1992 óta hírlapíró. Szépprózáit rendszeresen közlik az irodalmi lapok. Hitvallása szerint: aki szereti a másikat, az nemcsak felelősséget érez iránta, hanem engedi szabadon küzdeni sorsával. A Kincsem Rádiónak Borbély László (képen) nyilatkozott.

 – Először egy kis definíció. Miben is különbözik egymástól az újságíró és a hírlapíró?

 – A hírlapíró olyan szépíró, aki újságba is ír. Nemcsak a hírek után rohan, hanem jelen van a mindennapokban, kíváncsi az emberekre, nyitott a sorsok, a drámák iránt. Mivel a szigorú értelemben vett újságírói műfajokban ezek teljes mélységükben nem jelenhetnek meg – esetleg a riportban – novellákban, tárcákban, regényekben ábrázolja hőseit. Az újságíró megreked a felszínes tragédiák ábrázolásán. A klasszikus értelemben vett hírlapírás időszaka sajnos a második világháború után leáldozott. A hírlapírás majd teljesen kiveszett a mai magyar sajtóból. Nagyon kevés napilapban van tárcanovella.

 – A könyv címe: Üzenet a ringből. A ring egy jelképes hely. Azt jelenti, hogy mindannyian szorítóban élünk?

 – Ez egy nagyon pontos meghatározás. Szerepelnek a novellákban sportolók is, de számomra az ökölvívás egy írói szimbólum, annak a harcnak a kifejezése, amit a sorsunkkal vívunk.

 – Jómagam nem vagyok sportszakértő, de azt tudom, hogy a szorítóban vannak szabályok. Az élet szorítójában úgy látom, hogy jobban boldogulnak, akik áthágják ezeket a szabályokat.

 – Látszólag ez így van, csakhogy mi az ő arcukat akkor látjuk, amikor sikeresek, „zsákmányt szereznek”. Van azonban egy másik arcuk, ami a szenvedés, a bukás idején jelenik meg. Mindenkinek megvan a maga Szent Ilona-szigete, s nem tudja megúszni, hogy oda kerüljön.

 – Regényeidben, novelláidban nem híres politikusokat, uralkodókat, közéleti személyiségeket ábrázolsz, hanem a mindennapok hőseit. Miért?

 – Jómagam is a mindennapok kisemberei közé tartozom, az ő világukat ismertem meg sportújságíróként, s ma is közöttük élek. Velük érzem azonosnak magamat, s problémáink is hasonlóak. Próbálom azokat megtalálni közülük, akiket ki tudok emelni a magam írói eszközeivel. Talán nem fellengzős, ha azt mondom, hogy szeretném megváltani őket azzal, hogy megírom a sorsukat.

 – Realista vagy naturalista írónak mondod magad?

 – Realistának. Írásaim érthetőek, s nem nélkülözik a cselekményeket. Novelláim atomszférája hasonlít az olasz neorealizmus képi világához. Visconti és De Sica nevét említhetem. Az embert ábrázolom, de nem szocialistarealista módon.

 – A bevezetőben, a könyv 5. oldalán ezt írod: „átlényegülhetsz, meghaladhatod önmagad és megmérkőzhetsz a lényed mélyén rejtőző idegen árnyékalakkal, akit ellenfeled jelképez.” Tehát önmagunkkal is harcolunk a szorítóban?

 - Ezzel az idézettel arra utalok, hogy elsősorban mindig önmagunkkal harcolunk. Amikor konfliktusaink vannak, akkor saját magunkkal van bajunk. Nem találunk vissza egy mélyebb dologhoz, ami lehet szakrális, vagy természetfeletti is. Az összes külső konfliktusnak ez az okozója.

 – Világod hősei csak önmagukra számíthatnak, vagy azért létezik transzcendencia is? Legalább olyan fokon, mint Hubay Miklós Tüzet viszek c. drámájában, ahol a létezés egy másik dimenziójában jelennek meg haláluk után a főszereplők?

 – Létezik egy ilyen világ írói univerzumomban, de az Üzenet a ringből c. könyv novelláiban ez nem jelenik meg olyan erősen, mint az egyik kisregényemben, A lándzsa Longinusában, ami egy golgotai történet.

 – Az egyik alapkérdésed: ki van a maszk mögött? Szerinted létezik olyan ember, aki nem visel álarcot?

 – Nem, mert gyermekkorunktól kezdve – nem mindig tudatosan – különböző szerepeket alakítunk. Vannak bizonyos emberek, akiknek krízisbe kell ahhoz kerülniük, hogy megismerjék saját és mélyebb valójukat. Csak a krízisben érzik meg, hogy maszkot viselnek, de az, hogy ki van a maszk mögött, csak a test börtönfalainak lehullásakor derül ki. Erről Hamvas Béla írt nagyon mélyrehatóan.

 – Novelláid hőseit egy-egy valós személyről mintáztad?

 – Sok közöttük a valós személy, az újságírással eltöltött évtizedek alatt találtam rájuk és történeteikre, de a novellák világába érve kissé átalakulnak. Sokszor több személyből gyúrok össze egyet, hiszen a szépirodalom ezt megengedi, sőt el is várja. Egykori osztályfőnököm szerint az anyaggyűjtést már kiskorom óta műveltem, amikor csendes szemlélődéssel „képmagnóként” raktároztam el a történeteket és a személyeket. Ez egy kegyelmi ajándéka az Úrnak.

 – A történetek valóban megtörténtek, vagy csupán megtörténhettek volna?

 – Az utóbbi igaz. Valami valóságalapja mindegyiknek van, de nem valós eseményeket írok le. Erre nagyon jó példák azok a novelláim, amik a Népligetben játszódnak le a két világháború között. A ligeti mutatványosok világát Kemény Henrik és Dózsa László révén ismertem meg. Olyan helyzetbe kerültem, hogy tovább tudtam álmodni az ő álmaikat.

 – Ezek a novellák már megjelentek-e valahol?

 – Folyóiratokban, irodalmi lapokban. Így a Havi Magyar Fórumban, a Lyukasórában és a Poliszban. Megragadom az alkalmat, hogy megköszönjem a lapok szerkesztőinek, hogy elfogadták egy fiatal író műveit, s megbíztak bennem.

 - Nem vagy kezdő író, hiszen két kisregényed A lándzsa Longinusa és az Utca napos oldalán, a Dózsa Lászlóról szóló Bohóc vérben és vasban, a Koncz Gábor életét bemutató Kaszkadőr nélkül és a Reviczky Gáborral megjelenő interjúkönyvecske már régebben megjelent. Az antikvárius c. tárcanovellád 2002-ben nemzetközi nagydíjat nyert. Nem vagy egy futtatott, sztár író. Az óriásplakátokon nem a te könyveidet reklámozzák. Érdemes így írni?

 – Érdemes, mert nekem az írás örömet okoz. Saját magam is ki tudom bontani munka közben. Létezik egy kör, melynek tagjaival író-olvasó találkozókon rendszeresen beszélgethetek, s nekik tetszik az a világ, amit ábrázolok. Nem mindenki igazodik a kor, s az üzlet elvárásaihoz. Nem azért írok, hogy híres, vagy gazdag legyek. Az írás és az olvasás életem részévé vált.

 – A könyvbéli első novella címe: Tizenkilencezer forint. Arról az összegről van szó, melyet a szocialisták beígértek a nyugdíjasoknak. Ez a pénz kell a családfőnek, mert nem bírja kifizetni a festőket. A família adósságban úszik. Meg kell hát keresni a nyugdíjas nagybácsit, a hajdani bokszolót. Mire az unokaöcs megtalálja a nagybácsit, az a pénz egy részét eljátssza, a másikat pedig ellopják tőle. Ez a nagybácsi, Pálinkás Jamesz egy jó sportoló volt, de lett egy rendőrségi ügye, próbaidős lett, majd jobban lecsúszott az ital és az olcsó nők miatt. S ő mondja a következőt: „Ha sokáig nézed az örvényt, az örvény visszanéz rád.” Az örvény tehát a pusztulást jelenti?

 – A bukást, a tudati és egzisztenciális leépülést. Ebben a novellámban azt vizsgáltam, hogy változtatott-e rajta valamit is ez a tizenkilencezer forint. Semmit. Pedig Jamesz mellett ott áll a fiú, aki megpróbálja kiemelni őt beszűkült világából. Ha tragédiát ábrázolok is, akkor is meg kell adnom a figuráknak a kiút lehetőségét.

 – Szabadfogás c. novellád hőse egy író, aki a sportrovathoz kerül, majd akkor ér révbe, mikor egy csaló sportolóval sikerül interjút készítenie. Ebben az íróban nem te vagy benne?

 – Minden hősömben benne vagyok, legyen az ellenszenves, vagy szimpatikus. Szeretem azokat az alakokat, akiket ábrázolok. Soha nem találok ki történetet elejétől végéig. Először az alak és egy jelenet zajlik le „előttem”. Amíg nincs meg a hősöm, addig képtelen vagyok kitalálni a sztorit.

 – A könyv közepén olvashatjuk a címadó novellát. Üzenet a ringből. Ennek első és utolsó mondata: „Engedj küzdeni halálomig.” Szerinted sokan adják fel inkább a meccset?

 – Egyre többen. A napi híreket olvasva tudjuk: milyen sok szenvedélybeteg él az országban, s az önpusztító életforma dívik szinte az összes korosztályban. Az emberek összeomlanak, s nem bírják ki azt a stresszt, amibe sokszor saját magukat kergetik bele. Sokat foglalkozom a múlttal, s látom, hogy szüleink, nagyszüleink, akik több háborút és rémuralmat éltek át, nem az önpusztítást, hanem a krízishelyzetekből való értelmes, humánus kiszabadulást választották.

 – Egy másik téma: idén Ócsán megkaptad a Falu Tamás-díjat. Egy lexikonban a következőt olvastam az 1881-től 1977-ig élt íróról, költőről: „szívesen idézte az apró élettényeket, ezekből igyekezett általános érvényű tanítást elvonatkoztatni.” Te ebben őt követed?

 – Abban mindenképpen követem őt, ahogyan a mindennapokat, s azok jelenségeit ábrázolta, s a részben megmutatta az egészet. Az utóbbi években kezdtem el ismerkedni Falu Tamás művészetével, bár azt korábban is tudtam róla, hogy 1932-ben megnyerte a Pesti Hírlap dalpályázatát a Magyar visszhang című munkájával, mely később Igazságot Magyarországnak címen vált ismertté és népszerűvé. Falu Tamás életművének egyik legfontosabb üzenete a létszemlélete: a legtermészetesebb eszközökkel volt képes ábrázolni környezetét, természetes derűvel, játékosan vetett számot élettel és halállal, gondolkozásra késztette olvasóit, akik verseit vagy prózáit kézbe vették.

Medveczky Attila