vissza a főoldalra

 2008.10.17. 

Rövidlátó, felelőtlen hatalom

Konrad Lorenz: Ember voltunk hanyatlása c. könyvéről.

„Ez idő szerint az emberiség kilátásai a jövőre nézvést rendkívül borúsak. Felettébb valószínű, hogy nukleáris fegyvereit önmaga ellen fordítva gyors, de a legkevésbé sem fájdalommentes öngyilkosságot követ majd el. S még ha ez nem történik is meg, lassú halál fenyegeti, megmérgezi, mellesleg pedig megsemmisíti a környezetet, amelyben és amelyből él. Még ha idejekorán megálljt parancsolna is vak és hihetetlenül ostoba ténykedésének, ki van téve annak a veszélynek, hogy fokozatosan elsorvadnak mindazon tulajdonságai, amelyek emberi voltát alkotják. Számos gondolkodó felismerte ezt, és jó néhány könyv tartalmazza azt a felismerést, hogy a környezetpusztítás és a kultúra hanyatlása kéz a kézben járnak.” E korántsem derűs sorokat Konrad Lorenz írta az Ember voltunk hanyatlása című könyvének előszavában. Konrad Lorenz a múlt század nagy gondolkodója, orvos, etológus, filozófus, Nobel-díjas. Egész életében tanulmányozta az állatok, az emberek viselkedését, és súlyos következtetéseket vont le az emberiség jövőjét illetően. Tétele: a haladás fikció, annak cikcakkjai súlyos következményekkel járnak. Az élővilág egyetlen célja a fajfenntartás és a fajfenntartás környezeti feltételeinek megteremtése. Gondolkodásmódjára jellemző, hogy egy jezsuita szerzetes tételével kezdi könyvét. Pierre Teilhardt de Chardin Az emberi jelenség című művében azt írja, hogy a földünket körülvevő szférákon túl (sztratoszféra, ionoszféra) van a legkülső kör, a nooszféra. A nooszféra a lelkek sokasága. Az ember meghal, lelke elhagyja a testét, és elfoglalja örök helyét a nooszférában. S akkor ér véget a világ, a földi élet, amikor a nooszféra zsúfolásig megtelik, már nem lesz helye egyetlenegy árva léleknek sem, nem is lesz rá szükség, mert addigra mindenki és minden meghal. Teilhardt de Chardin képe költői, azt is mondhatnánk, kissé spekulatív, de nagyon szép. A Vatikán sokáig nem nézte jó szemmel a szerzetes írásműveit. Ma már elfogadják tanait, amelyekről a következőként ír Konrad Lorenz: „A legjelentősebb lépést a teremtés és az evolúció azonosításában Teilhardt de Chardin tette meg. Felismerése, miszerint minden egyes evolúciós lépéshez értékgyarapodás kötődik, a mi világszemléletünk szempontjából éppoly alapvető fontosságú, akár az övét tekintve. Csakhogy úgy véli, hogy az élettelennek élővé, az alacsonyabb rendűnek magasabb rendűvé válásának evolúciós útja alapvetően eleve meghatározott, predeterminált – így hitt Oswald Spengler is kultúránk elkerülhetetlen pusztulásában.”

 Konrad Lorenz megállapítja, hogy az emberek túlnyomó többsége még ma is boldogan hiszi, „hogy civilizációnk előrehaladása kényszerű, eleve elrendelt módon értékgyarapodáshoz vezet”. A tudós könyv szerzője ennek pont ellenkezőjét vallja. Hartmannra hivatkozva kijelenti a Nobel-díjas gondolkodó, hogy az ember nem akar szembenézni a valósággal, mint vele szemben abszolúte közömbössel. Úgy gondolja, hogy az élet máskülönben mit sem ér. Igen, hát az élet hiábavalósága a nagy kérdés. Vagy mégiscsak van értelme? Szikáran csak annyit közöl velünk a szerző: „Minden egyes élőlény anatómiájának és viselkedésének célszerű volta kizárólag és bizonyíthatóan a lehető legszámosabb utód létrehozására, azaz a faj fennmaradására irányul, és semmi egyébre.” A filogenezis, azaz a törzsfejlődés – mi úgy tanultuk –, a törzsfejlődés és az egyedfejlődés lényegében megegyezik. De Konrad Lorenz odajut, hogy azt mondja: a törzsfejlődés megállt, nincsenek meg hozzá a feltételek. A filogenezist egyébként is cikcakkok jellemzik. Míg az ontogenezis, az egyedfejlődés útja szinte nyílegyenes. Messziről indít a szerző, amikor ezt magyarázza. „Emberi tervek esetében előfordulhat, hogy hirtelen felbukkanó, előre nem látott körülmények a tervezőt arra kényszerítik, hogy a már elkészült struktúrákat eredeti szándékától teljesen eltérő célra alkalmazza. Kastélyokat iskolákká és idősek otthonává alakítanak át, a régi hajókat pedig kaszárnyákká. A törzsfejlődés történetében azonban olyan irányváltások fordulnak elő, amelyek összehasonlíthatatlanul nagyobb eltérést jelentenek az alkalmazkodás korábban, már hosszabb ideje követett irányától. Az effajta kurzusváltások néha olyan felfedezésekkel magyarázhatók, amelyek egy meghatározott élettérben következtek be, és képessé tették az illető állatokat, hogy új ökológiai zugokat vegyenek birtokukba. Ilyen »találmány« a halak úszóhólyagja.” A magasabb rendű állatok történetéből is felmutat egy példát. „A négylábú, szárazföldi hüllők és emlősök visszatérnek a világ tengerébe. Ezzel nem azoknak a vízben élő négylábúaknak a kialakulására gondolok, amelyek, mint például a tengeri teknősök, a krokodilok, a fókák és rozmárok megőrizték a négylábúak általános alakját, hanem azokra az állatokra, amelyek testi formáját és mozgásuk mechanikáját tekintve ismét teljesen halszerűekké váltak: a hüllők közül az ichthyosaurusokra és az emlősök közül a cetekre.” Ez is egy cikcakk a törzsfejlődésben. „Érdekes, hogy az emlősök közül csak a szirének (tengeri tehenek) és a cetek nem mennek ki soha a szárazföldre, azaz az ellés a vízben történik. Azt a nyilvánvaló veszélyt, hogy az újszülött vízbe fullad, a ceteknél igen érdekes ösztöncselekvések akadályozzák meg: egy másik, az éppen borjazó egyeddel baráti viszonyban lévő nőstény – gyakran annak felnőtt lánya – már az ellés alatt készen áll arra, hogy a kicsit, mihelyt előbukkan, a tenger felszínére vigye: a fején egyensúlyozva megfelelő helyzetben tartja úgy, hogy annak lélegzőnyílása, az ún. fecskendezőlyuk, a víz színe fölé emelkedjék.” Micsoda „mechanizmusok”, lélegzetelállító. Igen ám, de a tengeri tehenek nem csinálnak atombombát. Egyetlenegy céljuk van: utódjaikat életben tartani. Azt is megtudjuk a könyvből, hogy „minél előrehaladottabb és speciálisabb az alkalmazkodás, annál kevésbé viseli el annak megváltozását, amihez alkalmazkodott. A fecskék és a sarlós fecskék bámulatra méltóan alkalmazkodtak a repülő rovarok megfogásához; e fajok csoportjai sikeresek, és nagyszámú egyedük él a mérsékelt égöv északi részén. Egyetlen más madárfélénél sem ismerünk olyan megsemmisítő katasztrófákat, mint amilyenek ezeket a fajokat tizedelik, ha hirtelen korán áll be az őszi rossz időjárás, és megszűnik a rovarok röpködése, mielőtt a madarak megkezdenék őszi vonulásukat.” Éppen ennek a jelenségnek voltunk tanúi az idén Magyarországon, amikor egy át nem gondolt ötlet alapján repülőgéppel szerették volna szállítani a fecskéket a meleg égövi Izraelbe. Mindjárt áttérünk az ember világára, csak még egy példa az állatok életéből. Bizonyos fajta „abberációra”. „A fajfenntartás szempontjából értelmetlen, kedvezőtlen és csak az egyed genomjának előnye által kiválasztott tulajdonságok közé tartozik a kölyök megölése is, amelyet a langur majmoknál és az oroszlánoknál figyeltek meg. Egy-egy hímnek mindkét fajtánál több nőstényből álló háreme van. Ha az addigi pasa át kell hogy adja a helyét egy másiknak, utóbbi agyonharapja a még az anyjával élő összes kölyköt, ami számára szaporodási esélyt jelent, mert az anyák emiatt hamarabb tüzelnek ismét, korábban hághatja meg őket.” Még egy szó erejéig maradjunk az állatvilág szexuális viselkedésénél. „A fajtiszta, szürke lúd tojóknál a szexuális magatartás erős gátlások alatt áll, amelyeket csak a gúnárral való hosszú kapcsolat és egy igen komplikált rituálé képes megszüntetni. A gúnár udvarlása és a tojó tétova beleegyezése az emberi párok kialakulásával oly sok ponton analóg, hogy amikor ezeket pontosan leírjuk, magunkra vonjuk mindazok gúnyolódását, akik az analógiáról mit sem tudnak. …Nekünk, embereknek is vannak programozott reakcióink, amelyek a szociális viselkedés bevált, ritualizált formáinak megőrzését szolgálják. Az effajta rituálék tudniillik azok, amelyek bizonyos fokig a közösség struktúrájának csontvázát alkotják, miközben a mi szempontunkból teljesen közömbös, hogy ezek a genomban vagy a tradícióban gyökereznek.” A gondolatsort folytathatjuk úgy is, ha összehasonlítjuk a tradicionális viselkedést a világszerte terjedő liberális gondolkodással. Na, most érkezünk el lassan a lényeghez, az emberi társadalom magatartásához. Azt írja a szerző: „Úgy látszik, egyes ifjak nem értik, hogy a technokratikus sikertársadalom elleni lázadás jobb kilátásokkal kecsegtet, ha nem rúgják fel a jó modort, a méltóságot, és az esztétikai- etikai szokásokat. A mai ifjúság lázongása mindenesetre azt jelzi, hogy ha csak részletekben is, de sejtik az igazságot, az emberi szellem a technokrácia útján haladva magának az életnek és ezáltal az emberi léleknek is ellenségévé vált. A tízparancsolat csak az emberi társadalom anonimmá válásával veszíti el alapvető hatékonyságát.” A kulturális fejlődés érdekes módon mintha kevéssé foglalkoznék az emberi egyed jó közérzetével. Lorenz mondja: „Elszörnyedve halljuk, hogy az inkák kétségkívül magas kultúrája miféle szörnyűségekre és elnyomásra volt képes anélkül, hogy a tömegek lázadását idézte volna elő. Ha tekintetbe vesszük, miféle alapvető emberi jogokról mondanak le önként a mai ipari társadalmakban élő emberek, fel kell tennünk magunknak a kérdést: a lényeget tekintve megelőztük-e az inkák társadalmát; a stressz, amelynek társadalmunk minden tagja ki van téve, napról napra növekszik.” Jó messziről indul a szerző, amikor visszamegy egészen az inka birodalomig. De itt vagyunk a mai világban, és így értjük meg azt a tételt, hogy a haladásról beszélni szinte dőreség. „A világot jelenleg uraló technokratikus rendszerrel szemben kétségbeejtően nehéz érvényesülnie annak a felfogásnak, mely szerint szükség van a termelőeszközök decentralizálására, és az állandóan gyorsuló gazdasági növekedés leállítására.” Ezt az egész folyamatot az egyre kíméletlenebb versenyszellem jellemzi. Azt mondja Konrad Lorenz, hogy „a feltartóztathatatlan versenyszellem végső soron az emberiség kollektív öngyilkosságához vezet”. A verseny kísérő jelensége egy új, speciális terület, egy új iparág, a reklám. „A mai civilizált ember csak saját szakterületén érzi illetékesnek magát, és szinte örül, ha megszabadul olyan problémák felelősségétől, amelyek nem az ő témájához kapcsolódnak, hanem általános érvényűek. Sajnos néha késztermékként hajlandó megvásárolni a politikai véleményeket is, a különböző véleménygyártók pedig ennek megfelelően el is látják a kívánt áruval, aminek aztán éppolyan propagandát csinálnak, mint a fogyasztási javak előállítói. A kozmetikai cikkek gyártói nem lanolint, hanem reményt árusítanak. Mint ezt egyikük állítólag kifejtette Aldous Huxleynak. A lanolin olcsó, a reményért azonban a gyártók ennek az árnak a sokszorosát kérik.”

 Száz szónak is egy a vége. „Nagyon is fennáll annak a lehetősége, hogy megmeneküljünk a mérgezések, a radioaktivitás, a túlnépesedés és a többi veszély okozta pusztulástól, eközben azonban az emberiség olyan merev, állami jellegű szerveződése jön létre, amely lejtmenetbe kényszeríti további fejlődésünket.” Ez pedig az, hogy a világot ma uraló „technokratikus rendszernek az a szándéka, hogy a kultúrák közti összes különbséget eltüntesse”. Az emberiség olyan úton indul el ezáltal, ahonnan nincsen visszatérés. „A gazdasági növekedés és a fogyasztói igényeknek a propaganda által kiváltott növekedése ezt példázza; de a leggorombább példa a nukleáris energia felhasználása. Egy atomerőmű élettartama legfeljebb húsz-harminc év, ám legalább húszezer esztendőig változatlanul tovább sugárzik, ennyi az atomhulladék felezési ideje. Mivel minden atomerőmű szükségszerűen el akarja adni a termelt energiát, egyidejűleg életre hívja azt az ipart, amely az említett húsz-harminc esztendő elteltével szükségessé teszi egy új nukleáris erőmű megépítését. A visszafordíthatatlan fejlemények effajta veszélyeit soha egyetlen felelős sem említi. A gazdasági-műszaki programokról rövidlátó és felelőtlen emberek döntenek, akik nemcsak ökológiailag tökéletesen tudatlanok, hanem az élő természet értékeivel szemben is vakok. A ma élő emberek többsége azonban csak passzív ellenállást tanúsíthat.” És még egy igen súlyos figyelmeztetés. „Bolygónk egyetlen »törvényes« bevétele a napsugárzás. És minden gazdasági növekedés, amely több energiát használ fel, mint amennyit a nap küld, adósságokba veri a világgazdaságot.” Konrad Lorenz könyve végén azt írja, hogy van okunk az optimizmusra. Egész pontosan vallja: „Mint hivatástudattal bíró orvosoknak, kötelességünk, hogy úgy cselekedjünk, mintha optimisták volnánk. Erre a derűlátásra azonban van is némi okunk.” Vigyázzunk, nagyon vigyázzunk, vonja le végül az olvasó a következtetést. „Egy nem emberi világrend kialakulása fenyeget.” Ezt az utolsó mondatot is Konrad Lorenztől idéztem.

(Konrad Lorenz: Ember voltunk hanyatlása. Cartafillus Kiadó, 1996.)

Győri Béla