vissza a főoldalra

 2008.10.24. 

A haladás téveszme

Jókor vettem kézbe Ortega, A tömegek lázadása című könyvét. Zűrzavaros pénzügyi válsággal tarkított világban élünk. Ortega meg azt írja ebben a könyvben – nagy kérdőjellel –, hogy amíg dollár van, haladás is létezik? Na hát ez nem egészen így van. Ez a nagyszerű munka századra szólóan meghatározta Európa filozófusainak gondolkodását. Ortega perrendtartásszerűen bizonyítja, hogy haladás pedig nincs. Igaz, hogy Párizsban, a XIX. Században csak 10 lakásban volt fürdőszoba, és lám, ma már mindenütt van. Ez nem azt jelenti, hogy a szaniteripar fellendülése önmagában haladást hozott az emberiség életébe. Ortega az ipari civilizációt, a haladásnak vélt technikai mozgást nem tartja az emberiség sorsát eldöntő, meghatározó jelenségnek. Mintha valami ilyesmit írt volna éppen a múlt heti számunkban ismertetett Konrad Lorenz könyvében, aki kijelentette, hogy a világban egyetlen mozgató erő van, a fajfenntartás ösztöne. Ortega spanyol filozófus, 1883- ban született és 1955-ben halt meg. Őt tartják a spanyol filozófia megújítójának. Két hasonló című könyv: Ortega: A tömegek lázadása és David Riesmann A magányos tömeg című könyve. Riesmann amerikai szociológus. Homlokegyenest ellenkező következtetésre jutottak. Riesmann azt írja, hogy egészen a XIX. Század második feléig a belülről irányított embertípus élt, lélegzett és dolgozott. Ez a kapitalizmus kezdeti szakaszának puritán embere. Aztán az ipari produktivitás növekedésével megszületett a fogyasztó, a konzumáló embertípus, a kívülről irányított ember. Érdekes, amit Riesmann ír, az új ember – már ez a kívülről irányított ember – egyre jobban érdeklődik a művészetek, ezen belül is a zene, az érzelmeket kifejező irodalmi alkotások, valamint a sport iránt. A pedagógia megpróbálja ezeket az új területeket ellenőrzése alá vonni, hatásaikat be akarja kapcsolni a nevelésbe. Riesmann megállapításával szemben – ha a világra nézünk – merőben más jelenségeket látunk. Az eltömegesedés, a sivárság, a konzumfogyasztás, az uniformizálás megannyi jelét. Jaj annak a világnak, amelyik nem tesz különbséget a civilizáció és a kultúra között. Ortega különbséget tesz. Ezért izgalmas a könyve. De miért az ellentét az általam önkényesen kiválasztott két gondolkodó között? Számomra Németh László adta meg a magyarázatot. Azt írja a minőség forradalmában Németh László Ortegáról: „Az újabb spanyol irodalom emlékeztet a magyarra. Emlékeztetnek a viszonyok, amelyek közt támadt s emlékeztet a szerep, amelyet betölt. A francia író művelt földön termeli növényeit, s nincs másra gondja, csak a gazdálkodásra. A spanyol, mint a magyar, földet tör, magot hozat, a talaj természetét kémleli, kereskedik, és fogyasztót toboroz. Van gazdag, klasszikus irodalma, amelynek mostohább éghajlati viszonyok között magja szakadt, s vannak európai törekvései, amelyekkel szemben az egész Spanyolország egyetlen ugar. Az újabb spanyol írók 1898 óta (a Nyugatnál is nyugatabbra) olyasformán nyugatosak, mint mi 1908 óta. Európai szempontokkal fedezik föl, s az európai műveltség injekcióival élesztgetik Spanyolországot. Az első kezembe került spanyol könyvön megéreztem ezt a helyi és erkölcsi rokonságot, s egyetlen európai irodalomban sem honosodtam meg olyan könnyen, mint a spanyolban.” Németh László további megállapításait még idéznem kell. „Ortega ismert csillagképéből ma három ábra bontakozik ki: 1. Az európai műveltség végveszélye összeveri, s a tömegek fölé dobja a lappangó, de értékes elitet; Európa túlteszi magát fojtogató nemzeti kényszerképzetein, egy új nemesség új munkára forrasztja össze s méltó programot ad a világnak. 2. Míg korábbi cikkeiben Ortega az orosz forradalmat a marxizmustól is idegen ázsiai jelenségnek tekintette, mely nyugatra nem harapódzhat át, ma Európa nagy pangásában el tudja képzelni győzelmét. Tartalma Európa múltjához méltatlan, mégis meghívó nagy erőfeszítésekre, s ha nem állítunk ellene nemesebbet, hipnotizálni fogja Európát. Az élet megszűkítését, legszebb lehetőségek feladását jelenti, de egy alacsonyabb szinten mégis stabilizál. 3. Ha a kommunizmus is életképtelen, jön a fejletlenség, a barbárság. A tömegek fölélik tartalékaikat, visszasüllyednek egy múlttalan, jövőtlen világba. A civilizáció elpárolog az emberek körül, s visszamarad egy megfogyatkozott, félvad világ »az örök szürkület népeivel«”. Németh László Ortegát, az ortegai gondolatvilágot úgy ismerte, mint a saját tenyerét. Rögtön értette a spanyol filozófus megállapításait. „Korunknak az a jellemzője, hogy a közönséges lélek nemcsak tudatában van közönségességének, hanem van mersze, hogy jogot követeljen a közönségességnek, és mindenütt azt érvényesíti. Ahogy Észak-Amerikában mondják: nem illik különbözni. A tömeg eltipor mindent, ami különböző, kiemelkedő, egyedi, minőségi és kiválasztott. Aki nem olyan, mint mindenki más, aki nem úgy gondolkodik, mint mindenki más, az kockáztatja, hogy kiközösítik.”

 Nézzünk csak szét Európában, de akár Magyarországon is. De folytassuk az ortegai gondolatot. „Mélységében minden sors drámai és tragikus. Aki még nem érezte a markában valamely veszedelmes korszak lüktetését, az még nem jutott el a sors mélyére, az csupán cirógatta eddig a sors zsenge orcáját. A mi korunkban a legrettenetesebb tényező a tömegek mindent elsöprő, erőszakos erkölcsi lázadása, mely kényszerítő erejű, megfékezhetetlen és kétértelmű, mint maga a végzet.” De hogyan jutottunk idáig? Azt írja a filozófus: „Új környezetbe – fizikai és társadalmi értelemben is újba – kerül az emberi lét. Három elv hozta létre ezt az új világot: a liberális demokrácia, a tudományos kutatás, és az iparosodás. E két utóbbi összevonható a technika kategóriájába. Egyik elv sem a XIX. század találmánya, hanem a két megelőző századból ered. A XIX. századnak ezeknek az elveknek nem a feltalálása, csupán a meghonosítása írható a javára. Ám az elismerésükön túllépve azt is fel kell mérni, milyen könyörtelen következményekhez vezettek.” A következmény a tömegesedés. Ezzel szemben áll a nemesség. Megint csak Ortegát idézem. „A nemesség kifejezés hivatalos terminusként csak a római birodalomban tűnik fel, akkor is azért, hogy szembeállítsák a már hanyatlásban lévő öröklődő nemességgel. A nemesség számomra az igyekvő élettel azonos, amely önmaga tökéletesítésére törekszik, és amely igyekszik túllépni azon, amit elért, és önmagának kötelességként és igényként kijelölt célok felé halad. E szerint a nemes élet épp az ellentéte a közönséges vagy tehetetlen életnek, mely mozdulatlanul magába zárkózik, s örök immanenciára van kárhoztatva, amelyből csak valami külső erő kényszerítheti ki.” A nemessel áll szemben a tömegember. Íme Ortega vizsgálódásának leirata: „A tömegember tökéletesnek tartja magát. A kiválasztottak között ellenben roppant hiúnak kell annak lenni, aki tökéletesnek érzi magát, saját tökéletességébe vetett hite pedig nem naivitáson alapul, nem képezi lényegi részét személyiségének, hanem merő hiúság az, ami még saját magának is kiagyalt, délibábos és kétes jellegűnek tűnik. Azért van szüksége a hiú embernek másokra, mert velük akarja megerősíttetni az önmagáról megálmodott képet. Következésképpen a nemes ember még ebben a beteges esetben, még a hiúság »vakságában« sem érezheti magát igazán tökéletesnek.” Ne feledjük, mikor írta ezeket a sorokat José Ortega y Gasset. A XX. század első harmadában. És most figyeljünk. „Mindenki láthatja, hogy Európában különös dolgok történnek. Ezekre a különös dolgokra példaként néhány olyan politikai mozgalmat említhetek, mint a szindikalizmus és a fasizmus. Nem mondják, hogy csakis újszerűségük miatt találjuk őket különösnek. Az európaiak újító kedve eredendő tulajdonság, ami olyan mozgalmas történelembe hajszolta őket, amilyet nem találni sehol másutt. Ezeknek az új jelenségeknek a különbsége tehát nem az újszerűségüknek tulajdonítható, hanem rendkívül fura arculatuknak. A szindikalizmus és a fasizmus különböző formáiban először jelenik meg Európában az az embertípus, aki nem akar észokokkal érvelni, s nem akarja, hogy igaza legyen, egyszerűen csak eltökélte, hogy érvényesíti véleményét. Ez az újdonság: az ahhoz való jog, hogy ne legyen igaza, az értelmetlenség létjogosultsága. Lényegében véleményt akar alkotni, de nincs szándékában elfogadni a véleményalkotás szabályait.” A múlt század történelmi perverzitásairól, a fasizmusról és a bolsevizmusról még egy gondolat. „…Európában és környékén most kialakuló két új politikai irányzat a vizsgálatunk tárgya. És nem az eszmékben rejlő pozitív tartalom miatt, hiszen ha elkülönülten nézem, természetesen van benne részigazság – a világegyetemben vajon hol nincs egy szemernyi igazság? –, hanem azért, mert oly anakronisztikusan történelmietlenül adják elő az igazukat. Mindkettő a tömegember jellegzetes mozgalma, amit tartós emlékezet és történelmi tudat nélküli középszerű, korszerűtlen emberek irányítanak, lévén, hogy mind azok, és kezdettől fogva úgy viselkednek, mintha máris letűntek volna, mintha már az élő jelenben is a régmúlt faunájához tartoznának.” Ortega nem sokat beszél mellé, a lényegre tapint. Mindjárt közli velünk, hogy „de könnyű is lenne a dolgunk, ha egy ilyen minden teketória nélkül kimondott nemmel eltüntethetnénk a múltat. De a múlt lényegét tekintve revenant. Ha kidobják, visszatér, elkerülhetetlenül visszatér. Ezért csakis úgy lehet túllépni rajta, ha nem dobjuk ki, ha számolunk vele, ha cselekedeteinket figyelembe vesszük, hogy kikerülhessük, s hogy megkerülhessük. A múltnak megvan a maga igaza. Ha nem ismerjük el, ismét ki fogja követelni magának, és mellesleg azt is érvényesíteni fogja, amiben nincs igaza. A liberalizmusnak is megvolt a maga igaza, s azt el kell ismernünk per secula seculorum. De nem volt mindenben igaza, s amiben nem volt, azt meg kell vonnunk tőle. Európának meg kell őriznie alapvető liberalizmusát, ez a továbblépés feltétele.” Szinte szégyenkezve írom le, hogy az a liberalizmus, amiről Ortega beszél, nem az a liberalizmus, amiről Kis János és eszmetársai beszélnek. De térjünk vissza oda, hogy a múltat nem lehet végképp eltörölni. Az ún. haladás ez a világtörténelem nem a múlt elpusztítását jelenti. Szemléletes példát hoz erre a kiváló filozófus. Ideírom. „Gyónni ment a cigány; az elővigyázatos pap azonban először azt kérdezte meg tőle, hogy vajon ismeri- e Isten törvénye szerinti parancsolatokat. A cigány azt felelte: nézze tisztelendő atyám. Én biz’ meg akartam tanulni mindet, de az a hír járta, hogy eltörlik őket. Hát nem ugyanez a helyzet a mai világban? Az a hír járja, hogy már nem érvényesek az európai parancsolatok, s ennek tudatában sokan – sok ember és nép – kihasználja az alkalmat és imperativusok nélkül él. Merthogy eddig csak európai parancsok léteztek. Nem arról van szó, hogy – mint más alkalmakkor történt – újonnan kibontakozó normák lépnek a régiek helyére, vagy hogy valamely frissen támadt hevület ifjonti tüze elnyeli a korábbi kialvóban lévő buzgalmakat. Ez lenne a természetes. Sőt: a régi nem azért régi, mert elöregedett, hanem mert már létezik egy új elv, amely újdonságánál fogva egyszerre érvényteleníti a korábbit. Gyerekek nélkül nem öregednénk meg, vagy legalábbis sokkal később lennénk öregek. Ugyanez a helyzet a gépekkel is. Egy tízéves autó sokkal öregebbnek tűnik, mint egy húszéves mozdony, mégpedig annál az egyszerű oknál fogva, hogy a gépjárműtechnika sokkal gyorsabban fejlődött. Az ifjúság új nemzedékeinek a sarjadásából következő hanyatlás tulajdonképpen az egészség jele.” Végül a kérdések kérdése: „Európa erkölcs nélkül maradt? Nem arról van szó, hogy egy most születő erkölcs kedvéért a tömegember lemond egy elavult morálról, hanem arról: életmódjának épp az a lényege, hogy életét semmiféle erkölcsnek nem akarja alávetni. Egy szót se higgyetek el, ha azt halljátok, hogy a fiatalok »új erkölcsöt« emlegetnek. Kategorikusan tagadom, hogy ma Európa bármelyik szegletében létezik egyetlen csoport is, amelyet erkölcsnek nevezhető, új ethos alakított volna ki. Amikor új erkölcsről beszélnek, valójában egy újabb erkölcstelenséget követnek el, s a legkényelmesebb fortéllyal végzik a porhintést.” Ortega könyve maga a credo.

 (José Ortega y Gasse: A tömegek lázadása; Pont könyvkereskedés, Budapest, 1995.)

Győri Béla