|
 2008.10.24.
Hittel
és alázattal
Beszélgetés Maczkó Mária eMeRTon- és Magyar Örökség-díjas
népdalénekessel.
-Nagyboldogasszony
napján született, s neve is Szűz Máriához fűzi. Mit jelent
önnek ez a kapcsolat?
-
Hiszem, hogy mindennek rendelt ideje van, így a születésnek is.
Nagyon boldog vagyok, hogy ezen a gyönyörű ünnepen jöhettem a
világra, hogy ezen a szép napon vállalhattam a földi létet.
Szűz Mária személyében olyan példaképet kaptam, akihez
mindennap imádkozhatom, és akinek folyamatosan érzem anyai
szeretetét. Nem véletlenül kereszteltek Máriának: ezt a nevet
is ajándékba kaptam. Ez a kapcsolat a mindennapokban nagyon sok
erőt ad számomra. Földi értelemben édesanyámmal már nem
tudok beszélgetni, mert édesapámmal együtt az örökös haza
lakói, de égi édesanyámon keresztül megszólíthatom őket a
lélek szintjén. Szűz Mária tisztasága, alázata és szolgáló
szeretete mindig példát mutat nekem, megerősíti bennem a belső
békét és a harmóniát.
- Szülei bizonyára
vallásos hitben nevelték…
-Egy mélyen hívő,
templomba járó családba születtem, ahol az imádság és az
egyházi népének életünk természetes része volt. A szeretet
úgy áradt otthonunkban, mint a levegő. Szüleim és nagyszüleim,
akár otthon, akár kinn a földeken dolgoztak, és meghallották
a déli harangszót, leálltak a munkával, s imádkoztak. Ez az
élmény mai napig bennem él. Ha meghallom a déli harangszóval
kezdődő kedves rádióműsoromat, én is egy percre a mennyből
ránktekintő égiekre gondolok, akik figyelik tetteinket. Sajnos,
hatalmas nagy bajok vannak ebben az országban. Sokan elutasítják
Isten országát, értük különösen imádkoznunk kell. Az
angyal már megfújta a harsonát, hogy a helyes útra térjünk.
Állandó harangszóval kellene felébreszteni az embereket, hogy
a változás útjára lépjenek. Ezt bensőnkben kell elkezdenünk.
Oda kell találnunk az Úrhoz, hogy az Isten kezét egyre
szorosabban fogjuk. Akkor lesz a mi erőnk teljes, amikor hazánk
újra Mária országa lesz. Szűz Mária az üzenet hordozója, általa
kerülhetünk közelebb az Istenhez.
- E gondolkodásmóddal és istenhittel nem is volt kérdés,
hogy a debreceni Svetits Katolikus Gimnáziumban folytatta középiskolai
tanulmányait. Tagja volt az iskolai énekkarnak?
- Már általános
iskolás koromban énekkari tag voltam. Jó közösségben
lehettem, s olyan tanárok irányították pályámat, akik példamutatóak
voltak az éneklés megszerettetésében, továbbadásában. Az egész
lényük maga volt az ének. Élt egy csodálatos pedagógus a szülőfalumban,
Fekete Laci bácsi, ő volt az énektanárom, felesége Baba néni
pedig a tanító nénim. Ők voltak azok, akik idejekorán
felfigyeltek zenei érzékenységemre. Laci bácsinak köszönhetem
az első fellépéseimet a Magyar Rádióban és a Zeneakadémián.
Későbbi zenei fejlődésemhez a gimnáziumi énekkar is megfelelő
hely volt. Emberségben, tisztességben, szeretetben neveltek
minket, és tudásban is sokkal többet kaptunk, mint egy világi
gimnáziumban. Természetesen az apácák is emberek voltak, millió
gonddal küzdöttek, saját hibáikat is javítgatták napról
napra, de volt idejük foglalkozni velünk.
-A debreceni konzervatóriumban tanult. Miért pont a népdalt
választotta, s nem az operát, vagy az oratóriumot?
-A konziban
hamar kiderült, hogy osztálytársaim közül a legjobban énekelem
a népdalfeldolgozásokat. Operaszínpadon egyébként sem tudtam
magam elképzelni, bár a mai napig is nagyon szeretem a komolyzenét,
sokat hallgatom, ha megnyugvásra vágyom. Leginkább az oratórium
érdekelt, Stuttgartba készültem egyházi zenét tanulni, de még
az évben, 1983 nyarán megnyertem egy Pest megyei népdalversenyt,
és ez eldöntötte a sorsomat. Úgy éreztem, ez jelzés, hogy más
a küldetésem. Veres Péter szavaival: „Én nem mehetek el
innen".
-Azt írja: „Az
ének hűség otthonunkhoz, hűség múltunkhoz.” Ez a szó,
hogy hűség mára gúny tárgyává lett.
-Számomra a haza
és a hűség egyenlő az Istennel. Ezek lehet, hogy nagyon kemény
szavak, de a jelentése az számomra, hogyha magyarul énekelek,
akkor magyarul is gondolkodjak, s ne felejtsem el soha, hogy a
legszebb nyelven szólhatok az emberekhez és fohászkodhatom az
Istenhez. Sokaknak szüksége van arra, hogy előadásaim után
beszélgessenek velem. Megkérdezik: hogyan látom a mai társadalmi
problémákat, s mi a megoldás. Erre azt felelem: az Istenhez való
odatalálás vezet a változáshoz. Ez minden lélekre és hazánkra
is vonatkozik. Amikor két évvel ezelőtt vitézzé avattak, szívemet
forróság járta át a Szent Koronára való eskütétel alatt.
Önkéntelenül keresztet vetettem, mert remegek ezért az országért.
Úgy gondolom azért kaptam a hagyományok őrzését feladatomul,
hogy azt felmutassam és tovább adjam. A népdalra, az egyházi
énekekre azoknak is szükségük van, akik még nem ismerik
ezeket a kultúrkincseket. Ha valamit nem hallunk eleget, azt nem
szerethetjük. A magyar népzenét és a néptáncot sajnos nem láthatjuk
és hallhatjuk eleget, s ez a média felelőssége. A nép így
nem ismeri meg saját kultúráját, mert csak az ivódik belé,
amit lát és hall a kereskedelmi csatornákon. Széllel szemben
harcolunk, de ha csak egy emberhez jut el az üzenetem, már akkor
megérte. Jelenleg keveredik a popzene, a rockzene, a világzene,
a cigányzene – s nem tudom, hogy néhány évtized múlva mi
lesz ebből a mixből. De van reménység. Sok olyan énekest és
néptáncost ismerek, akik igénylik az autentikus népzene
hallgatását. S vannak olyan együttesek, melyek ezt tisztán
felvállalják. A népzenei feldolgozásokat játszó zenekaroknak
is van létjogosultságuk, ám a nagyon elvont zenei stílus felé
tendálás már aggodalommal tölt el.
-Milyen ötlettől vezérelve alapította meg a Turai Énekmondók
csoportját?
- A Turai Énekmondók
a helyi ifjúsági néptánccsoport tagjaiból alakultak 1998-ban.
Amikor tánc közben meghallottam azt az elementáris erőt,
amellyel a lányok énekeltek, nem tudtam szabadulni a gondolattól,
hogy e talentummal sáfárkodnom kell. Így örömmel fogadtam el
Seres Tünde művelődési ház vezető felkérését, aki visszahívott
szülőföldemre. A csoport azóta többször átalakult, de az
alapító tagok megmaradtak. Az együttes főként szűkebb hazája,
a Galga mente népdalainak tudatos terjesztését tűzte ki célul,
de a lányok szívesen ismerkednek más Kárpát-medencei tájegységek
dalaival is. Jómagam amióta énekelek, tanítok is, szeretem
megosztani azt a tudást, amivel megajándékozott a Jóisten.
Fontosnak tartom, hogy fiataljaink megismerjék gyökereinket, s
ne csak a mai zenén nőjenek fel. Boldog vagyok, mert tanítványaim
közül sokan szép sikereket értek el.
-Térjünk rá népdalgyűjtő munkásságára. Először szülőföldje
dalait kutatta?
- Sokáig bántott,
hogy a Galga mente nem foglalta el méltó helyét a népzenei
mozgalomban, ezért először csak szűkebb pátriámban, a Galga
mentén gyűjtöttem, mely akkor fehér foltnak számított. Ennek
a gyűjtésnek az áldott gyümölcse lett egy gyönyörű kiadvány,
amely Rózsát ültettem a gyalogútra címmel jelent meg
1990-ben. Száznegyven dalt fűztünk csokorba Rónai Lajos zenész
barátommal, akivel a Tarisnyás zenekarban dolgoztunk együtt. De
ezt megelőzően még 1989-ben a legszebbekből egy lemez kiadásában
is közreműködtünk „Galga vize szép csendesen kanyarog…”
címmel, amelynek egyik oldalán a környékről származó vagy
ott élő népművészet mesterei hallhatók, természetesen archív
felvételekről, hiszen többségük a lemez elkészítésekor már
nem volt közöttünk. A másik oldalon az akkor működő, utánpótlást
jelentő népdalkörök, népzenei együttesek és szólisták
mutatkoztak be, köztük én is. Ez egy hiánypótló kiadvány
volt népzenészek és néptáncosok számára, mely alapján
megismerhették a Galga mente dallamvilágát. Majd gyűjtőútjaimat
először Palócföldön, később a
határon túl, Erdélyben folytattam. Sokszor elkísérhettem
Kallós Zoli bácsit gyimesi, mezőségi, kalotaszegi, szilágysági
gyűjtőútjaira, ami óriási élményt jelentett számomra.
- Milyen útravalót kapott szüleitől?
- A kicsi gyermek
nagyon érzékeny minden szépre és jóra, és a szüleit utánozva
mindent megtanul. Gyakran elkísértem őket a határba. Egyszer
– emlékszem - édesapám
megmutatta nekem a búzatáblát és azt mondta: „Nézd, kicsi lányom,
az érett búzakalász meghajtja a fejét, csak amiben nincsen
szem, az ágaskodik”. Nagyon szép példa volt ez nekem és a
mai napig vallom, hogy minden komoly dolog felé csak alázattal
lehet fordulni. Mindenki feladattal születik. Az én feladatom, a
Teremtő szolgálata Nagyboldogasszony napján való születésemmel
elrendeltetett. Kérdés persze, hogy felismerjük-e és életünk
folyamán véghez tudjuk-e vinni vállalt feladatunkat, vagy sem.
Ahhoz, hogy véghezvigyük, mindenek előtt hitre és alázatra
van szükség. Minél előbbre haladunk az időben, közelebb az
örök hazához, egyre inkább úgy érezzük, hogy még sok teendőnk
van. Figyelnünk kell a jelekre, mert mindennek rendelt ideje van
az ég alatt.
- Manapság, ha lelki bajunk van, akkor pszichológushoz
fordulunk. Ön inkább a lelkigyakorlatot, az imában való elmélyülést
választja?
-Számomra az ima azt jelenti, hogy perckapcsolatban vagyok
az Istennel. Ugyan a megszokott értelemben nincs időm órákat
imádkozni örökösen hajszolt életemben, de az imának vannak más
gyakorolható formái is. Ilyen lehet egy lélek megmentése. Én
magam is sokszor találkozom olyan emberekkel, akik segítséget várnak
tőlem, s a megoldást az égiekkel való kapcsolatom miatt tudom
számukra közvetíteni. Az angyalok üzenetét az énekeken
keresztül is el lehet mondani. Az ének az én napi imám,
mellyel lelkeket próbálok megtisztítani. A tanúságtételt úgy
is meg lehet élni, ha nem beszélek a Megváltó tetteiről,
hanem annak tettei irányítják mindennapjaimat, s ezáltal valósul
meg perckapcsolatom az Úrral.
-Az az ének, amely
kapcsolatot tart Istennel, gyógyhatású is lehet?
- Az
az ének, amelynek igazából Ő a forrása, gyógyítja a lelket,
kiűzve a sivárságot, az igénytelenség démonát. Küldetésem
és hivatásom az, hogy kimondva-kimondatlanul Istenről énekeljek,
hogy a hangommal, a hitemmel és a szeretetemmel örömet adjak az
embereknek. Ezért minden nap hálát adok és köszönetet mondok
a Jóistennek. Látom, hogy éneklés közben megszabadulnak az
emberek a lelki terhektől, megváltozik az arcuk, szeretettel
fordulnak oda a másik felé. Ott kezdődik a belső béke és a
lelki öröm, amikor nem magunkkal foglalkozunk, hanem megpróbálunk
másokat boldoggá tenni. Ehhez elég egy jó szó, egy ölelés,
egy jókor jött figyelmeztetés, vigasztalás.
-Olvastam: egyik dédapja
bíró volt Turán. Az igazsághoz való ragaszkodás alapkritérium
volt a családban?
-Igen, én is
ragaszkodom az igazsághoz. A földi életben ez a legnagyobb próbatételem.
Szüleim, nagyszüleim mind „messzire látó” emberek voltak.
Megérezték, ki mond igazat, s ki jár hamis úton. De mégis
mindenki felé szeretettel fordultak, s tőlük tanultam meg, hogy
ítélkezés helyett megelőlegezzem az emberek számára a
bizalmat. Ha valami komoly problémánk van és igen nehéz a vállunkra
nehezedő kereszt, akkor érdemes felfedezni, hogy egy másik
ember gondja mellett súlyos terhünk szinte eltörpül. S felsóhajthatunk:
„Istenem, senkivel sem cserélnék, mert a másik élete sem könnyebb”.
A nehézségek a mi stációink. Ezeket már nem kereszteknek hívom,
hanem egy-egy jókor jött figyelmeztetésnek. Az a fontos, hogy
az ember észrevegye, meghallja a benső hangot, és tudatosítsa,
hogy minden az ő lelkének megmentéséért történik a Földön.
-Minél civilizáltabb egy nép, annak tagjai annál
jobban hajlamosak a hazugságra?
-Igen, mert náluk az első helyen nem az Isten, hanem a pénz
áll, melynek megszerzéséért mindenre képesek. A „pénzszerzési”
akciónak pedig sosincs vége. Az egész olyan silány életet
eredményez, mely nem lehet sem az Isten, sem a normálisan
gondolkodók számára járható út. Egész életünk folyamán
annyi felesleges kacatot tudunk felhalmozni magunk körül, pedig
az értékeket és az emlékeket a szívünkben kellene őriznünk,
a bensőnkben kellene hordoznunk, hogy azt „elővéve” táplálkozzunk
és erőt merítsünk belőlük, amikor bajban vagyunk.
- Biztosan sokan megkérdezik, hogy meg lehet-e élni a népdaléneklésből?
-Aktuális a kérdés,
mert egyre több jótékonysági előadásra hívnak. A szeretetből
lehet megélni, hiszen ez a legjobb befektetés, mert százszorosan
megtérül. Minél többet osztok szét magamból, annál többet
kapok vissza. Ha nyitott vagyok a világra, s a jót feltételezem,
akkor egy tiszta lelkű ember egy mosolyra csak visszamosolyogni
tud. A pénz csak egy szükséges rossz az életünkben. Azt kell
megvizsgálni: mi a mérce, s mi mennyit ér nekünk. Nem biztos,
hogy külföldön kell nyaralnunk. Meg kell ismernünk a nyugati városokat,
de ne legyintsünk a Kárpát-medence tájaira, Erdélyre, Felvidékre.
A lélek bárhol megbékélhet, ha gyönyörű a táj, nyugalom
veszi körül.
-A mai gépies világban van-e még létjogosultsága a kizárólag
emberi hangon alapuló előadásnak?
-Biztos, hogy van.
Három olyan lemezt készítettem, melyen egyedül énekelek,
zenei kíséret nélkül. Mária-énekeket, szentjeinket dicsérő
fohászokat, hazánkért, nemzetünkért esdeklő és magyarságunkban
megerősítő dalokat dúdolok a hanghordozókon. A zene, az ének,
a tánc az emberi kultúra fontos része, melynek segítségével
a legbensőségesebb emberi érzelmeket, gondolatokat közvetíthetjük.
Nehéz pontosan megmagyarázni a vonzódást, amit az énekek
keltenek az emberben. Valamit megmozgatnak, megindítanak, valamiféle
tudattalan emlékezést dolgokra, amiből kinőttünk, amitől eltávolodtunk,
és ami a valóságban és külsőségében egyre inkább elhal és
belül hordozható tovább. Mostanában sokat sírunk,
panaszkodunk, elégedetlenkedünk, lázadunk, haragszunk amiatt,
amink nincs, örvendjünk ma mindnyájan annak, amink van, az ének
lélegző elevenségének.
|
