|
 2008.10.24.
185 éve született a Magyar mythologia írója
Ipolyi
Arnold besztercebányai majd nagyváradi püspök, a MTA tagja, a
magyar művészettörténet-kutatás egyik úttörője Ipolykeszin
született 1823. október 18-án. Pozsonyban, Nagyszombaton, Bécsben
és Esztergomban végzett teológiai tanulmányokat, emellett a történelmi
tudományokkal foglalkozott behatóbban, különösen a középkori
paleográfiával, régészettel és az ókeresztény egyházi művészettel.
1849-tol Ipolyi különböző egyházi funkciókat látott el,
1860-1863-ig törökszentmiklósi plébános. 1863-tól egri
kanonok, 1872-től besztercebányai, 1886-tól nagyváradi püspök.
A nagyközönség előtt elsősorban mint püspök és a Magyar
Mythológia c. mű szerzőjeként ismert. A magyar nép ősvallása
iránti érdeklődése - amint ő maga írta a Magyar Mythologia
első lapjain - még tanulóéveiben kezdődött, s csak tovább
fokozódott, amikor 1846-ban a Kisfaludy Társaság pályázatot
hirdetett egy olyan mű megírására, amelyben minden együtt
van, amit „a régi magyarok vallására vonatkozólag kifürkészni
lehet". Ezekben az években jelentek meg Erdélyi János nagy
hatású gyűjteményei, a Népdalok és mondák kötetei.
Ugyanerre az időszakra, a felkészülés idejére esik személyes
néprajzi gyűjtőmunkájának megindítása, s egyben egy népes
gyűjtőtábor megszervezése. Erre a több mint háromszáz tételt
meghaladó kéziratos mese-, monda-, népszokás- és néphitgyűjtésre
mitológiai művében gyakran hivatkozott. A Magyar Mythológiában
felhasznált szövegeket 1846 és 1853 között jegyezte le
Ipolyi, de még további öt esztendőn keresztül folytatta a gyűjtést,
és így a gyűjtemény összesen több mint ezer szöveget
tartalmaz. Kétségtelen ezzel a művével úttörő munkát végzett,
J. Grimmel egyidőben adott a magyar ősi hitvilágról átfogó képet.
A mű „... méltatói és bírálói egyaránt elismerték, hogy
ez a könyv volt szellemi kultúránk első elemző összefoglalása...
a hitvilágot, mint összefüggő rendszert vizsgálta." (Hoppál
M.: Ipolyi Arnold. Bp. 1980. 50-53.p.) A könyv 1854-ben jelent
meg Pesten, a reprint kiadása 1987-ben volt. Kevésbé közismert
tudományos munkássága, egész életén át tartó nemzeti értékeket
mentő gyűjtőmunkája. Őt tekintjük a műemlékvédelem
megalapítójának. Elsőként vette számba és írta le a hazánk
középkori megőrzésre érdemes, épületeit, szobrait, festményeit.
Konstantinápolyban Mátyás király corvináiból kutatott fel.
Leírta a királyi koronát. Népmeséket gyűjtött. Műemlék-felfedező
útjai alkalmával bejárta az egész országot. Gyűjtötte „
... a köz és magánélet régiségeit a vallási és egyházi,
polgári és házi, az állami jog - és műrégiségeket, egyszóval
mindent e téren, ami a nemzetet életében jellemzi..." (Hoppál
M.: Ipolyi Arnold Bp. 1980. 117 .p. ). 1852-ben jelent meg első történeti
témájú tanulmánya, Adalékok a zsitvatoroki békekötés történetéhez
címmel. Ebben az időben publikálta első egyháztörténeti írásait
is, ilyen például a Vázlatok a hazai egyházarcheológiai műemlékekről
Szent János magyar egyháza a szent-ferenczieknél Pozsonyban, s
a hazánkban létező katakombák című, valamint a magyarok
apostolai közül Szent Adalbertről szóló műve a Religio című
folyóirat lapjain.
Folyamatos
gyűjtőmunkával értékes gyűjteményeket hozott létre: képgyűjtemény,
vallási kegytárgyak, könyvek, ötvösmunkák, fegyverek, szőnyegek,
stb. Végrendeletében a gyűjtemény együtt tartásáról
rendelkezett, hogy a nemzet kultúrájának része maradjon. Régi
képgyűjteménye az esztergomi Keresztény Múzeum jelentős részét
képezi, a gyűjtemény többi része a Szépművészeti Múzeumban
található. Törökszentmiklóson töltött esztendei alatt százötven
tudományos címszót írt az Egyetemes Magyar Encyclopédiába.
Értekezett többek között a régi magyar népkönyvekről, a
pozsonyi káptalan 14. századbeli könyvtáráról, a misztériumok
maradványairól hazánkban, valamint a magyar népmese ügyéről,
amikor is Gaál György mesegyűjteményét ismertette az Új
Magyar Múzeum 1858. októberi füzetében. Ugyanebben az évben,
1858-ban az Akadémia december 15-ei ülésén neki ítélte az
alapítójáról, Marczibányi István Csanádi alispánról
elnevezett jutalmat, s egyben levelező tagnak is megválasztották.
De nemcsak a történeti filológia meg a folklór érdekelte. Fáradhatatlanul
járta szűkebb pátriája községeit, majd az egyre távolabbi
vidékeket is, azzal a céllal, hogy minden számba vehető műemléket
leírjon, megörökítsen. Világosan megfogalmazta egy ilyen
munka célját Adalék Magyarország 13. századi helyirata és földrajzához
című tanulmányában, amely 1857-es csallóközi műemlék-felfedező
útja után készült. 1860 elején Bartakovics Béla egri érsek
saját kezűleg írt levelében felajánlotta Ipolyinak a törökszentmiklósi
parókiát. Minthogy ott segédlelkész is volt, az érsek úgy
gondolta, Ipolyi ezután több időt szentelhet tudományos munkájának,
azonkívül a jövőben az egri kanonokságot is neki szánta. A
legjelentősebb változás mégis az volt Ipolyi életében, hogy
míg a császárváros árnyékában a Morva folyó menti szlovák
faluban és főúri barátai körében alig hallott magyar szót,
addig új hivatalában és lakhelyén a magyar nemzeti érzés látványos
ébredésének lehetett tanúja. Egy olyan alföldi faluba érkezett,
ahol tüntetőén hazafias üdvözlőbeszéddel fogadták, és nem
kerülhette el, hogy bekapcsolódjék a város társadalmi és
politikai életébe: azonnal megválasztották az akkor alakuló
„olvasó és társalkodó egylet elnökéül".
Tovább
folytatta hazai műemlék-felfedező útjait. Bejárta a felvidéki
Trencsén, Liptó, Zólyom, Árva megyéket, a Dunántúlon pedig
Vas, Zala és Somogy helységeit. Különös alapossággal kutatta
végig a régi műemlékekben oly gazdag Szepességet. Ezek az
utazások adtak alapot később nagyszabású tanulmányainak
sorozatához, amelyekben a középkori Magyarország műemlékeit
sorolta fel, ismertette történetüket, és leírta akkori állapotukat.
Akadémiai székfoglalóját is e tárgykörben készítette
1860-ban, A deákmonostori 13. századi román basilika címmel,
melyből a hazai archeológia megalapításának igénye csendül
ki. Székfoglaló előadásának végén elsőként hívta fel a
figyelmet az egyházi kincsek történeti-kulturális jelentőségére,
többek között a Szent László-hermára.
1871
végén kapta a hírt, hogy besztercebányai püspök lesz, ahová
feltehetően német- és szlováknyelv-tudása miatt szemelték ki
feljebbvalói. Az egyházmegye kormányzásán kívül elsőrendű
feladatának tekintette az iskolaügyet, az ifjúság korszerű
nevelésének ügyét. Felesleges költekezések helyett inkább
iskolákat alapított. Így többek között az akkor még
meglehetősen ritka leánynevelés fellendítésére „nőtanodát"
létesített, ahol mai fogalmaink szerint is igen korszerű oktatás
folyt, mert szakmát is tanultak a leányok. Az iskolához hímzőműhely
csatlakozott, ahol szegény sorsú nők is munkaalkalmat nyertek a
miseruhák hímzésével. A fiúknak a püspöki palotában
rendezett be egy jól kiszerelt asztalosműhelyt, ahol a műbútor-asztalosságot,
díszítő- és faragóipart sajátították el az ifjak.
1886.
február 18-án kelt királyi kinevezése Nagyvárad tekintélyes
és nagy jövedelmű püspöki székébe. Ez volt az ország egyik
legjelentősebb egyházi méltósága. Sajnos a júliusi beiktatás
után alig maradt ideje arra, hogy új állomáshelyén ugyanolyan
értékes munkát végezzen: 1886. december 2-án hunyt el Nagyváradon.
Az
egyházi szolgálata és tudományos munkája mellett a mai szóhasználattal
élve - a közéleti tevékenységet, ismeretek átadását is
fontosnak tartotta. Ipolyi Arnold rendes tagja volt a Magyar Tudományos
Akadémiának, a Magyar Történelmi Társulat alapító elnöke,
az Országos Képzőművészeti Társulat elnöke és az Országos
Közoktatási Tanács elnöke. Az említett területeken tudományszervező
tevékenységével is maradandót alkotott.
Medveczky Attila
|
