|
 2008.10.24.
Szárszó-Monor-Lakitelek-TF-aula
Október
11-én és 12-én a Testnevelési Egyetem dísztermében kétnapos
előadás-sorozattal emlékezett a Püski könyvkiadó az 1943-as
Magyar Élet-tábor 65. évfordulójára. Mindössze hárman élnek
még az eredeti résztvevőkből: Püski Sándor, Somodi István
és Mohácsi László. Ez a 65 év valójában egy többlépcsős
folyamat volt, amelynek talán legfényesebb állomása a
Balatonszárszón eszmecserét folytató történelmi jelentőségű
értelmiségi találkozó volt, de a nemzeti szándék és a
politikai akarat, amit Szárszó neve képvisel, már jóval az
elhíresült tábor előtt jelentkezett és – mint a TF-aulában
megrendezett tanácskozás mutatja – máig nem lezárt. Az akkor
még New Yorkban élő Püski Sándor egy 1977-es nyilatkozatából
tudjuk, hogy a szárszói konferenciát rendező Soli Deo Gloria (SDG)
református diákmozgalom már 1942 februárjában is rendezett
tanácskozást Szárszón, ami sajnos nem kellően előkészített
volt, és semmiféle jegyzőkönyv nem készült az ott
elhangzottakról. De emlékeztetnék rá, hogy 1942 novemberében
a „hivatalos” Magyarország is szükségét látta átfogó, a
magyar sorskérdéseket körbejáró tanácskozás szervezésének:
Antal István, az imrédysta tárca nélküli miniszter Lillafüreden
próbálkozott olyan többnapos írótalálkozót létrehozni,
ahová minden magyar írót és költőt meghívtak. (A többségük
el is ment, de a két legnagyobb ágyú hiányzott: Móricz
hetekkel korábban halt meg, Szabó Dezső pedig hallani sem akart
a részvételről.) A teljesség igénye nélkül ugyan, de bizton
mondhatjuk, hogy valamikor 1942-ben, a vesztésre álló II. világháború
pokoli hírei közepette, a Hitler és Sztalin nyújtotta alternatívák
világában – 2 évvel Magyarország német, 3 évvel szovjet
megszállása előtt – kezdődött a magyar élni akarás, a közös
megoldáskeresés tanácskozásainak sorozata, melynek legfőbb állomásai
a következők: Lillafüred (1942), Szárszó (1943), Monor
(1985), Lakitelek (1987, 1988), Szárszó (1993), és írjuk a végére
mostani, TF-alulabéli konferenciánkat. Megfigyelhető egy érdekes
azonosság ezen konferenciák tematikájában: a belső, speciálisan
magyar társadalmi problémák számbavétele és orvosolni próbálása
mellett mindig ott van egy mindent elnyeléssel fenyegető külső
veszedelem is. Németh Lászlóék idején ez nagyobbrészt a hazánkat
elnyelni szándékozó „német étvágy”, az össznémet eszmék
felerősödése, az Anschluss és a volksbund keltette társadalmi
hangulatok, kisebbrészt a sztalini birodalomépítés réme határozta
meg. (Szárszó persze ebben is tévedett, elsősorban ugyanis
Sztalintól és a kommunizmustól kellett volna tartaniuk, de ők
ezt akkor nem tudhatták. Ortutayék tudták. Ennyit a kollektív
bölcsesség hasznáról.) Napjainkban, ha a mostani TF-alulabéli
tanácskozást nézzük, a belső társadalmi problémák szinte
ugyanazok, mint 1943-ban voltak, a külső veszedelem viszont –
azaz a globalizmus – alapvetően megváltozott, mert nem annyira
politikai, mint inkább pénzügyi és gazdasági karakterű. Nem
megkerülhető a kérdés, hogy volt-e valódi szellemi hozadéka
ezeknek a tanácskozásoknak? Én azt hiszem, elmondhatjuk, hogy
kivétel nélkül hasznos, továbblépésre alkalmas és késztető
tanulsággal zárultak: hazánkban, a „szittya átok” országában,
ahol a széthúzás, a pártoskodás, az atomizálódás, az
irigykedés divatja, és a másik magyar iránt érzett felelősség,
a szolidaritás erős hiánya mutatható ki, önmagában az a tény,
hogy létre tudott jönni, hogy megtörtént Szárszó, Monor vagy
Lakitelek, a legnagyobb értékű üzenet. Mert igenis tudunk szót
érteni, és meg tudjuk fogni a másik magyar kezét, ha akarjuk!
Ennél fontosabb és hasznosabb eredmény nem is várható el
egyetlen magyar sorskérdéssel foglalkozó eszmecserétől sem.
Egymásra találni, elfogadni a másikat és elhinni: nem ellenség
ő, hanem ugyanolyan magyar, mint én vagyok, ugyanaz a sorsa, a
gondja és az öröme, és ha imádkozik, ugyanúgy mondja
magyarul, mint én: „Isten”, legfeljebb néhány részletkérdést
másképpen értelmez az életben. Nagyjából ebben tudnám összefoglalni
a szárszói szellemiség társadalmi-történelmi profitját. Na
és, ehhez kapcsolódóan még valamiben. Gombos Gyula kifejezését
veszem kölcsön: „igénybejelentés” minden ilyen pártok
feletti, össznemzeti, harmadik útként is értelmezhető
megmozdulás. Szárszó, Monor vagy Lakitelek egyként a magyar élni
akarás félre nem érthető morsejeleit jelentették, azt, hogy
emlékeztetjük a hatalmat: ne feledje, vagyunk még, és szándékunkban
áll saját életünket, saját sorsunkat saját irányítás alá
vonni. A politika, ha tagadta is, mindig rettegett a népi-nemzeti
oldal tanácskozásaitól, főleg a szótértéseitől. Mondhatnák
erre a mindig huhogók, hogy ez az azért túl szerény hozadék,
ennél többet várnának. Talán igazuk van, talán nincs,
mindenesetre, ha belemélyedünk a 65 éves szárszói folyamat részleteibe,
nem kerülheti el figyelmünket az, hogy a szervezésnél mindig részletesebb,
alaposabb és megtervezettebb volt az aláásás azok részéről,
akik eleve csak azért vettek részt eszmecseréinken, hogy a
legalkalmasabb pillanatokban meghúzhassák a vészféket. Sokat
hallottam már a híres, gúnyos mondatot Szárszó kapcsán: „Németh
Lászlónak igaza volt, Erdei Ferencnek igaza lett”. (Ezt ezúttal
M. Kiss Sándor érdekfeszítő, magas színvonalú előadása idézte
fel.) Szomorú és keserű iróniát érzek ki ebből a megállapításból
még akkor is, ha a napnál világosabban látom, hogy miért van
így. A fentebb már említett nyilatkozatában maga Püski Sándor
árulja el beszélgetőpartnerének, hogy az SDG fiataljairól,
akik a legelső, az 1942-es találkozót rendezték, hogy
„semmiféle előítélet nem volt bennünk” arra nézve, kit hívjunk
meg, kit ne. Így történhetett, hogy a kedves résztvevők között
ott találjuk Kállay Gyula, Marosán György és Somogyi Miklós
nevét! (Ez utóbbi nem akárki volt 1942-ben: az illegális KMP
egyik hangadó vezetőségi tagja.) Ezek után csodálkozhatunk-e
azon, hogy nem túl bő termést hozott a magyar sorskérdések
megoldását illetően a ’42-es szárszói konferencia? Szeretném
hozzátenni, hogy valójában a ’43-asból is erősen kilóg Németh
László, aki elment kisebbségnek oda, ahol Dobi István, Erdei
Ferenc, Ortutay Gyula, Darvas József és a formálódó
kommunizmus több más kiválósága adta, ha nem is a többséget,
de a stabil állagot. Tökéletesen meg tudom érteni Szabó Dezsőt,
aki természetesen Szárszóra sem ment el. „Németh Lászlónak
igaza volt, Erdei Ferencnek igaza lett” – csak nem tudok
elszakadni ettől az empirista odavetéstől, mert felidézi
Monort és Lakiteleket, ahol ugyanez történt, igaz, negyven évvel
később. Csurka István 1985 júniusában Monorierdőn megtartja
vitaindító előadását (Új magyar önépítés), és Csurka
Istvánnak igaza volt. Aztán 1987 szeptemberén Lakiteleken is
felolvassa a tanácskozás légkörét meghatározó programesszéjét,
és Csurka Istvánnak megint igaza volt. De aztán hogy nem,
hogy-hogy nem, mégiscsak Konrád Györgynek és Elek Istvánnak
lett igaza… Érti ezt valaki? Netán sokkal jobban oda kellene
figyelnünk a nemzeti eszmecserék meghívottjainak névsorára? A
kétnapos konferenciának csak az első napján tudtam részt
venni, ahol a délelőtti szekcióban kimagaslóan fontos előadást
tartott M. Kiss Sándor, Pozsgay Imre és Fekete Gyula, délután
Csath Magdolna, dr. Hegedűs Loránt, Csurka István és Döbrentei
Kornél. Sajnos a gyengélkedő Püski Sándor nem tudott
megjelenni, és Bíró Zoltán professzor is akadályoztatva volt.
Távollétük nagy hiányérzettel töltött el minden jelenlévőt.
Szőcs Zoltán
|
