vissza a főoldalra

 2008.10.31. 

Újságírók, akik rendszerváltásról álmodoztak

Pálfy G. István

– A 80-as évek végén, 90-es évek elején Pálfy G. István főszerkesztőként dolgozott a Magyar Televízióban.

– Nagyon büszke vagyok arra, hogy megéltem azt az időszakot. 1990 januárjában Nemeskürty István kinevezett engem a Híradó és a Hét főszerkesztőjének, és ennek nagy jelentősége volt abból a szempontból, hogy az első szabad választásokra kellett fölkészíteni a teljesen más politikai rendszerhez szokott Magyar Televíziót. Aztán abba, amit a médiaháború produkált, az életünk keseredett bele. Szörnyű csaták voltak, és nem a mi győzelmeinkkel.

 – Szerinted, mikor kezdődött a médiaháború?

 – A keresztény konzervatív kormány győzelmével. A választási eredmények bejelentésére nyílt hadüzenet volt a válasz bizonyos újságírók részéről. Nem akarták elfogadni, hogy szabad, demokratikus választás van, nem a média szerelme a főszerelem, a nép nem azt választotta, akiket ők szerettek volna kormányon látni. Ezt nagyon sokan nem tudták elfogadni és médiaháborúval válaszoltak.

 – Én a médiaháború kezdetét egy kicsivel korábbra helyezem.

 – Ha történetileg szemléljük az eseményeket, nem csak a látványos kirobbanás időszakát, akkor igazad lehet, hogy már nemzeti kerekasztal- tárgyalásokon elkezdődött a médiaháború. Akkor, amikor a két párt a saját maga által is alakított jegyzőkönyvet – többek között média-okokból – nem írta alá. És amikor a kuratóriumot megalapították, amelynek az volt a feladata, hogy a pártállami televízióvezetés helyére egy szalonképesebbet helyezzen. Ez nagyon kedélyborzoló volt bizonyos újságírókörök számára. Igazad van, ez is a médiaháború része.

 – A Magyar Rádióban – én akkor ott dolgoztam – aláíróívet köröztettek, hogy Pozsgay Imre döntései ellen tiltakozzanak. Ez a tiltakozóhullám ellened is ment, ellenem is.

 – Ez így történt. A Vasárnapi Újságnak voltál a főszerkesztője s ez a műsor olyan jelentőséggel bírt a határon túli magyarok körében is, hogy egy kárpátaljai látogatásomkor például vasárnap reggel a vendéglátók nem engedték meg, hogy hangosan beszéljünk reggelizés közben, mert a rádiót kellett hallgatni.

 – A nemzeti újságírás szem előtt tartása épp elég volt ahhoz, hogy nehezteljenek bizonyos körök rád, és éppen elég ok volt, hogy Pozsgay Imre szimpatizáljon a tevékenységeddel.

 – Valóban. Bár nem nagyon válogatták meg az ellenfeleink az érveiket. Olykor az volt a baj, hogy pozsgaysta vagyok, néha meg az, hogy antallista. Ha én valamilyen körben látszódtam, vagy ők látni véltek, abban a pillanatban az az irányzat elfogadhatatlan lett.

 – Mi történt azután, hogy Betlen János kijött a televízió akkori elnökétől, és azt mondta neked – mert ő lett az utódod –, hogy le vagy váltva.

 – Nem nekem mondta, hanem Stefka Istvánnak. Ugyanis egy nagyon furcsa és parlamentáris viszonyok között nehezen magyarázható történet ékelődött közbe. A Horn-kormány még meg sem alakult, amikor az új miniszterelnök közölte, hogy a Magyar Rádióból és a Magyar Televízióból három embernek mindenképpen távoznia kell. Csúcs Lászlónak, Náhlik Gábornak és jómagamnak. Akkor én valóban önkéntesen távoztam a Magyar Televíziótól, mert nem volt más választási lehetőségem. Így három hétre Stefka István lett a Híradónak és a HÉT-nek a főszerkesztője. Mindössze három hét kellett ahhoz, hogy őt is ledarálják. Ez a Betlen-eset sajnos pontosan így történt meg. És ami még elképesztőbb, és talán média világtörténeti különlegesség: az érvényben lévő Híradó munkatársait kiküldték a napi eseményszínhelyekre, de az Angol utcából egy kereskedelmi televíziótól párhuzamos stábokat is küldtek, amelyeket már Betlen János irányított, és este nem a hivatalos Híradó műsora került adásba, hanem a vendégműsor.

 – Ez egy puccs volt akkor!

 – Az volt, igen.

 – Vérre mentek.

 – Ők legalábbis azt gondolták, sőt a későbbi sorsunkból kiolvashatóan valóban a megsemmisítésünkre törtek. Ezt persze ne fizikai értelemben vegyük, hanem a szakmából akartak kizárni minket.

 – A politika kizárt, a szakma kiközösített. Az általában szolidaritásról papolók elfordították a fejüket azoktól, akikkel tegnap még együtt ebédeltek.

 – Ez lényegében ma is tart, holott ennek a mesterségnek ahhoz, hogy képes legyen megújulni, méltó legyen a magyar újságírás régi múltjához, szövetkeznie kellene, szükség lenne a szakmai minőség összefogására. De szó nincs róla.

 – Az 1994-es visszarendeződés után hogyan folytattad a pályát?

 – Négy év munkanélküliség következett. Kisebb újságoknál próbáltam elhelyezkedni, illetve Stefka Istvánnal fönntartottunk egy magán hetilapot Ez a hét címmel, amibe soha senki nem óhajtott se reklámot, se pénzt befektetni. Gyakorlatilag ingyen dolgozgattunk, néhány ugyancsak megvetett és kirúgott kollégával együtt. Aztán jött egy szerencsés fordulat a magam számára: a Duna Televíziót felügyelő Hungária Televízió Közalapítvány kuratóriumi elnökségébe kerülhettem. A Duna azért különleges szerencse számomra, mert éppen azt az eszmét, éppen azt a feladatkört testesíti meg, amire egész életemet föltettem: újra a határokon túli és a nemzeti egységben gondolkodó magyarságnak a szolgálatába szegődhettem.

 – A Duna valóban a legnézhetőbb csatorna.

 – Az én szerepem nem az, hogy befolyásoljam a műsort. A működést általában, és ebben a gazdasági-technikai működést is felügyeljük azokkal a társakkal, akikkel együtt dolgozunk, de azért én is nézője és szurkolója vagyok a televíziónak. Azt gondolom, hogy valóban sokkalta nemesebb, mint bármelyik másik hasonló vállalkozás, és nem fertőzte meg egyetlen divatirányzat sem. Az a baj, hogy mindenki dicséri, de nagyon kevesen támogatják.

 – Anyagilag?

 – Anyagilag a Duna Tv a vergődés állapotában van, és azt kell mondanom, hogy ez politika- és kormányfüggetlen állapot. Édes mindegy, hogy ki van éppen hatalmon Magyarországon. Általában az nem adja meg a kellő támogatást, aki éppen kormányon van.

 – Most éppen a Gyurcsány-kormány nem adja meg a támogatást.

 – Igen, ennek a televíziónak a története nagyon érdekes tanulságokkal szolgál, mert amikor ’92-ben az Antall-kormány létrehozta, már óriási ellenfelei voltak. A születése pillanatában akarták megfojtani bizonyos politikai erők.

 – A liberálisok?

 – Elsősorban ők. Horn Gyula például megmentette, amikor kormányra került, de a későbbiekben akárki volt kormányon, még a médiatörvény által előírt összegeket sem kapta meg a Duna Tv. Közben tudjuk, hogy ez máshol nem így működik. Nagyon nagy szakmai gond van, amit a franciák vagy a németek az arte típusú televíziózásban nagyszerűen megoldanak, mert felismerték, hogy egy ilyen kulturális, minőségi televízió sikerét nem a nézettségen kell mérni, hanem azon a társadalmi szerepen, amit betölt. A franciák és a németek tudják, hogy ha a televíziónak 2%-os nézettsége van, az a 2% a társadalomnak éppen az a rétege, amelyik az állam, a társadalom működtetésében vezérszerepet visz. Ennek Magyarországon is így kéne lennie.

 – Amikor a Bartók Rádió sorsáról volt szó, azt mondta valaki: egy koncertet meghallgatnak 120 ezren, ezért rádiót nem érdemes fenntartani!

 – Felháborító ostobaság. A Bartók Rádió valóban azt minőséget képviseli, amit a Duna Tévé a televíziózásban. A Duna viszonylag kicsi a nagy televíziókhoz képest, de azért az egész nyomtatott sajtó nem tud akkora összpéldányszámot elérni, mint ahányan a Dunát nézik. Arról nem is beszélve, hogy ha magyar nyelven megszólalhat a világ összes kontinensén, az nem különleges érték egy Trianon verte ország történetében? Ha Trianon nem lett volna, nem lenne Duna Tv, vagy nem lenne értelme. De Trianon volt, és még nem vonta vissza senki. A Duna Tévének történelmi küldetése van.

 – Hogyan érzitek magatokat ti, dunások? Bár nem szerkeszted a Duna Tévét, hanem a kuratóriumi elnökség tagja vagy.

 – A Duna Televízió alkalmazottai a legnemesebb munkát végzik a lehető legkevesebb pénzért. Morális küldetéstudat kell, hogy szoruljon egy-egy munkatársba, mert ennyi pénzért különben nem dolgozna ott. Anyagilag rendkívül visszafogott a helyzet. Nem lehet piacilag más televíziókkal összehasonlítani

 – Győzikére, meg egyéb minősíthetetlen produkciókra milliókat költenek.

 – A Duna Televíziónak nincsenek celebjei, sztárjai. Nem is lehet. Ott, ahol szakszerű műsorkészítés és újságírás van, nem lehet sztárokra építeni, csak szakemberekre.

 – Cselényi Lászlót választották újra elnöknek. Ekörül vita volt. Hallottam, téged is bíráltak, mert támogattad.

 – Két szempontom volt: egyrészt Cselényi Lászlónak az egész élete, a kolozsvári-erdélyi származása, az az értelmiségi kör, amelyiknek nem csak mint egyszerű ember, hanem családilag is tagja volt, akár az édesapjáékra, akár az apósáékra, Sütő Andrásékra gondolok, éppen elég biztosíték arra, hogy ismerje a XX. és a XXI. század televíziós és általában értelmiségi feladatait. Meg vagyok győződve arról, hogy a nagyon nehéz magyarországi pénzügyi, technikai körülmények között sikerült ennek a televíziónak a lényegét megőrizni, sőt bizonyos értelemben tovább is lépni. De van egy másik elkeserítő szempontom is. Ha most egy pályázatot írtunk volna ki, senki nem tudott volna nyerni, mert nem lehet összehozni senki mellett a szükséges kétharmadot. A Duna Televízió egy ingatag intézmény, nem gazdag, nem lehet évekre exlex állapotban tartani, mert senki nem fogja megmenteni. Ez nem olyan, mint a másik két közszolgálati intézmény. Ezt most nem az MTV és nem az MR ellen mondom, de természetes, hogy a majdnem 100 éves Magyar Rádió más előzményekkel indul ebben a versenyben. A Magyar Televízió is más háttérrel indul, mint a Duna. Én egyedül a hosszabbításban láttam a béke fönntartásának a lehetőségét. Azt gondolom, hogy a Duna Tévé az utóbbi évtizedek legnagyobb kulturális vállalkozása. Hozzá fogható nem jött létre Magyarországon. És aki ott van, annak kutya kötelessége ezt megvédeni.

 – Nyakunkban az államcsőd,nem aggódsz, hogy egy bizonyos idő után kikapcsolnak minden létező közszolgálati intézményt? A televíziótól a vasútig az orvosi ellátástól a nyugdíjon át a családi pótlékig minden az ellehetetlenülés állapotába kerül?

 – Az, hogy Magyarországon sem a politikai elit, sem az értelmiségi elit nem tudott fölnőni azokhoz a történelmi feladatokhoz, amelyeket meg kellett volna oldani, valóban szomorú tény. Vagy például, hogy maradjunk a saját mesterségünknél: az, hogy a magyar újságírás a magyar társadalmat nem segítette hozzá a tisztánlátáshoz, sőt meggyőződésem, hogy ennek az ellenkezőjét tette, ahol fény volt, oda is homályt eresztett be, ezek olyanféle mulasztások, amelyek a bűn kategóriájába tartoznak. Rendkívül pesszimista vagyok attól, amit a politikai elit művelt, mert a politikának a mély, morális felelőtlensége az, hogy amikor baj van, akkor sem tud a feladaton gondolkodni, hanem kizárólag a hatalom érdekli. Abban reménykedem, hogy teljes csődbe, ellehetetlenülésbe azért mégsem zavarhatják az országot.

Győri Béla