vissza a főoldalra

 2008.10.31. 

Hány gramm kenyér az élet?

Gábor Áron: Az embertől keletre c. könyvéről.

Ezt a kérdést, hogy vajon hány gramm kenyér az élet, akkor kellett volna feltenni Magyarországon a televízióban, amikor arról folyt az össznépi játék, a „létezett” szocializmus idején, hogy ki tud többet a Szovjetunióról. Mert ez a kérdés, hogy hány gramm kenyér az élet, a Szovjetunióban született a börtönökben, a kényszermunkatáborokban, és a száműzetésben. 40 gramm kenyér és híg zableves. Ez az étek tartotta életben a száz és százezer magyart, németet, lettet, litvánt, lengyelt, japánt. Aki részese volt a kényszerű szovjet látogatásnak, a kínok kínját élte át éveken vagy éppen évtizedeken keresztül. Gábor Áron könyvéről adunk tájékoztatást. Az embertől keletre című trilógiája a Püski Kiadó gondozásában jelent meg 1992-ben.

 Dr. lemhényi Gábor Áront 1945 augusztusában a Szentkirályi utcai Vöröskereszt hivatalban tartóztatták le, és innen indult el golgotai útjára. Lakója volt számos szovjetunióbeli európai börtönnek, és éveket töltött Szibériában, ahol csak a szibériai fehér tavasz hozott némi légies könnyedséget a rabok, foglyok, lágerlakók életében. Gábor Áron 1960-ban tért vissza Magyarországra. A 15 év megélt szovjet történelmét, eseményeit írja meg a szerző öt év alatt Az embertől keletre című könyvében. Jogos a kérdés: ki volt dr. lemhényi Gábor Áron? Az erdélyi ágyúöntő szabadsághős rokona. Kaposváron született 1911-ben. Saarbrückenben halt meg 1982-ben. A háború előtt szerzője volt a 8 órai újságnak és a Reggel című lapnak. Megjárta a szovjet frontot haditudósítóként. A háború végén 1944 decemberében átutazik Debrecenen. Ez már az ideiglenes kormány időszaka. Kinevezik a Vöröskereszt főtitkárának. Gábor Áron ebbéli minőségében meglátogatta a magyarországi és a romániai fogolytáborokat. Románia. Rögtön egy borzalmat idéző városnév tűnik fel szemeink előtt: Foksányi. Ez volt az a gyűjtőtábor, ahonnan az elágazás vezetett. Jöttek a szerelvények teli foglyokkal, civilekkel, katonákkal, osztályidegenekkel, papokkal és munkásokkal. Itt töltöttek heteket, hónapokat, amíg aztán a szerelvények véglegesen elindultak a Szovjetunióba, a kommunizmust diadalmasan építő népek hazájába. Foksányi a tífusszal és kolerával százszorosan elátkozott láger. Az emberek legyengültek, sodorni kezdte őket a táboron belül a ragályos betegség, a járvány. A legyengült, hazátlanná tett férfiak a sor latrinán ültek, majd beleestek a pöcegödörbe. Belefullasztották őket az emberi ürülékbe. Ott és így haltak meg százan és százan. Az Oral History megannyi fejezete százszor beszámol erről az infernóról. Mit infernó? Nem pokol volt ez, hanem a XX. század döbbenetes gyalázata. Szóval ezeket a táborokat, lágereket megismerte Gábor Áron. Tapasztalatait már nem tehette közzé, mert néhány hónappal később, 1945. augusztus 7-én a Szentkirályi utcai Vöröskereszt központban a szovjetek letartóztatták, és halálra ítélték. Már kint volt a Polgár-Rab (Gábor Áron) a Szovjetunióban, amikor a szovjet legfelsőbb bíróság a halálos ítéletet megváltoztatta, 5 év kényszermunkára ítélte a könyv íróját, és mellékbüntetésképp életfogytiglani száműzetésre ítélte a magyar állampolgárt.

 Mondom, 15 évvel később, 1960- ban tért vissza Magyarországra Gábor Áron. Ez a visszatérés a trilógia utolsó darabjának utolsó mondataiból derül ki, amikor Gábor Áront Budapesten fogadta Szirmai István, a nagyhatalmú pártideológus és agitpropos. Álljunk meg néhány gondolat erejéig. Helyezzük el ezt a könyvet is az európai irodalom palettáján. E korszaknak két markáns irodalmi vonulata van: az egyik a német – illetve egészen pontosan amerikai ihletettségű – „rom” irodalom, a másik az alig feltárt, az 50-es évek után születő – elsősorban szovjet tapasztalatokból származó – „rab” irodalom. A rom és a rab irodalom. Kezdjük a könnyebbikkel. 1945- ben Amerikában német szerzők elindítottak egy irodalmi folyóiratot, melynek az volt a célja, hogy demokráciára neveljék a Hitler utáni németeket. A folyóirat az amerikai hadsereg politikai felügyelete alatt és ellenőrzése mellett működött. Majd Németországba kerültek a rom-irodalmasok. 1947-ben megalakult a Gruppe 47 című irodalmi társaság. A Gruppe 30 évig élt. Kiváló tagjai voltak ennek a szervezetnek. Csak néhányat említek: Heinrich Böll, Martin Walser, Günter Grass, Johannes Bobrowszki, Peter Handke, Erich Kästner, és Siegfried Lenz, no meg Peter Weis. A Gruppe 47 építette fel tulajdonképpen a rom-irodalmat. Tehetséges írók gyülekeztek ebbe a csoportosulásba. És nem csak Hitler-ellenes szánom-bánom jellemezte műveiket. De ne feledjük el, Németország ma is amerikai megszállás alatt áll, és a rom-irodalom kibontakozása idején hogyne felügyelte volna maga az amerikai hadsereg magát a teljes német irodalmi életet. A Gruppe 47 kimúlt. A rab-irodalom meg most kezd napfényre kerülni. Itt emlegessünk neveket: mindenekelőtt és mindenki fölött Alekszandr Szolzsenyicint, a mi Lengyel Józsefünket, aki évtizedig élvezte Szibéria vendégszeretetét. Ő persze korábban került a diadalmas hazába. Valamikor 1919 után. De azért ő is letöltötte a maga idejét a szibériai rabságban. Mindenki előtt a Szovjetunióban Solomov megírta a maga naplóját. Vérrel írt történelem ez. És azt se felejtsük, hogy ezek a naplóbeli, gulágbeli történetek akkor születnek, amikor Sztalin sorra fogadta a Kremlben a nyugati irodalom óriásait: G. B. Shawt, Romain Roland-t, Gide-t, akik mindent elhittek a szovjet diadalról. Hazatérve, a gyalázatról egy szót sem szóltak. Rózsás János Keserű ifjúságát remélem egyre többen ismerik. És most itt van Gábor Áron könyve és élete. Utána kell majd nézni ennek a rab-irodalomnak kik a művelői Németországban, a lefojtott hangú irodalmi életükben, kik a művelői Ausztriában, a lengyeleknél, az oroszoknál meg a letteknél és észteknél? Hatalmas irodalom bontakozik ki. Milyen volt ez a Szovjetunió, milyen volt ez az ideológia? Rögtön a könyv elején leírja Gábor Áron. „Idegennek nehéz mindezt elmondani. Nem azért, mintha titok lenne, hanem nincs hozzá szavunk. A régiek fénytelenek, az újak meg túl vérszegények. Hogy tudjam elhitetni, hogy a mi kommunizmusunk azért szép és szent, mert úgy igaz, csak úgy lesz még szentebb és még igazabb, ahogy van. Semmit sem lehetett elkerülni, vagy másként csinálni. Ez ad feleletet arra, amit utoljára kérdezett: Mi igazolja utunk helyességét? Az, hogy ez az út igaz és való, még akkor is, ha Alekszander Kuznyecovot az éjjel tarkón lőtték, és holnapután én következem. …Maga ezt nem értheti. Maga nem kommunista, nem élt közöttünk. Akkor sem értené, ha külföldön ismerkedett volna meg a kommunizmus tanaival, és mindenben egyetértene azzal. A mi kommunizmusunk ugyanis, hogy is mondjam, a miénk. Nem a franciáké, németeké, angoloké vagy a maguké, hanem a miénk. A mi vérünkből fakad, a mi történelmünk szülte.” Nézzük hát ezt a kommunizmust, ezt a Szovjetuniót. Idézet Gábor Árontól és az ő életéből. „Álmában megfordult, oldalán fekszik. Az uréterből hangosan csöpög a víz. A szoba másik oldalát is látja. A negyedik ágyon ráncos, szakállas öreg. Merőn nézi a mennyezetet. Fogatlan szája motyog. Gyökér kezeit mellén imára kulcsolja, reszketve keresztet vet. Arca mosolyban fürdik, lenyűgözően szép. Bűz árad belőle. Háttal fekszik az ajtónak, nem látja ki lép be. Valaki azonban tudja. Kenyeret hoznak, súgja a rab. A lépések könnyen, gyorsan kopognak. Friss kenyérszagot érez. Erősebb a bűznél. Szájában összefut a nyál. Hangosan nyel, gyorsan a kisöregre pillant, nem hallotta-e. Nem, az Istennél jár. A hústorony visszamegy, és lehuppan.” Az embertől keletre egyik legszebb arca ezé az öregemberé. Görög katolikus püspök. 25 évre ítélte el a hatalom. A 25 év vele együtt letöltetlenül sírba szállt, az örökkévalóságé lett. Gábor Áron mindent tud a Szovjetunióról, minden lélegzetvételét ismeri a lágerbe kényszerített, a börtönökbe csukott raboknak. Folytassuk az öreg pap történetét. Látogatók érkeznek a „kórterembe”. „Lábuk csontváz, kezük feketén bújik ki a kórházi ingükből. Egyforma ritmussal ereszkednek térdre, és homlokukkal a padlót érintik. Egyszerre kelnek fel, és a kisöreg ágyához lépnek. Egyszerre hajolnak le, egyikük az aggastyán jobb, másikuk a bal kezét csókolja. Az öreg bólint, és mindkettőjük homlokára keresztet rajzol. Felsegítik, és végtelen gyengédséggel kitámogatják az ajtón. …Tiszteletük, szeretetük hamisítatlan, de mindez nem zárja ki, hogy a kenyéradagra is számot tartsanak. Joguk van hozzá, őket illeti. Éhesek, s ha a kenyéradag elveszik, meghalnak. Az öreg is tudja, ezért segít rajtuk. Életével hosszabbítja azokét. A kisöregből csak a bűz a miénk.” Miközben Sztalint dicsőítette Nyugat-Európa értelmisége, a Szovjetunióban néhány kórterem segíthetett a világon összefogdosott rabokon, foglyokon, lágerlakókon. „Feltűnt, az ő szobája mennyivel jobb, mint a többi. Nyilvánvaló különleges szobába került, de hogy ez miből ered, arra nem talált magyarázatot. Minthogy neki szól e bánásmód, s a behemót is neki köszönheti, hogy jó helyre került. Véleménye csak akkor változott meg, amikor elvitték a hústornyot, és egyik napról a másikra összeszedték a lepedőket, fehér gyapjútakarókat, és még négy ágyat zsúfoltak be. Puffadt, vérhasas betegekkel telt meg a szoba, és kettő már az első éjjel meghalt. Minden ágyra két beteg került, hozzá is egy fiú. Egyetlen szót sem szólt, néhány óra múlva kiszenvedett. Még ki sem hűlt, a ferde csípejű, puffadt öregembert vezetett be. A halott fiút letették a földre, és az öreg lefeküdt. Dagadt lábait a polgár feje mellé dugta, és menten elaludt.” Ez a környezet, és mi az a kenyér, és milyen az a kenyér? „Nem értette még, hogy a kenyéreladást nem csak a dohányzási szenvedély, hanem még más meggondolás is diktálta. Napi 30 deka eladása után a maradék 30 még hosszú időre biztosítja a láb-, kéz- és fejdagadást, napi 5 liter vízzel pedig hordóra dagasztja a hasát is. A mahorka-lázról sem hallott. Apróra vágott dohány cukorral keverve lázat csinál, és azok is szívják, akik sosem dohányoztak. Nem ismerte a betegek ügyeskedéseit, amelyek mind odatorkolltak, hogy a kórházban maradhassanak. Féltve őrizték dagadtságukat, ököllel, foggal védekeztek, mikor az orvos kiszivattyúzta belőlük a vizet. Éjszakánként a vécébe csoszogtak, és teleitták magukat, naphosszat álldogáltak a falnak támaszkodva, hogy a lábuk még jobban megdagadjon.”

 És kik voltak a lakók? Mindenféle emberek. A legtöbben nyilván a túlélni szándékozók voltak. De azért volt szép számmal mindenféle bűnöző, lágerbűnöző, börtöncsiszlik, gyilkos és rabló. „A bikanyakú steppelt, a cigány ütemesen tapsolt, volt aki mosolygott a mutatványon, de legtöbben komoran hallgatták. Még jobban maguk alá gyűrték zsákjaikat. Az énekszám után a cigány leszállt a bikanyakúról, s két kézen vonszolta magát előre. A bikanyakú hosszú, vékony kést húzott elő csizmaszárából. A tömeg szétnyílt. Az arcokat figyelte. Az első egy amerikai katonaruhás volt. A cigány szorosan melléje csúszott. A bal kezére támaszkodott, jobbját hirtelen a katonaruhás szeméhez emelte. Fanyelű suszterár csillogott benne. »Vesd le a zubbonyod« – sziszegte. Engedelmeskedett. Kibújt a zubbonyból, és átadta a bikanyakúnak. A bélés alatt boszorkányos gyorsasággal megtalálta a pénzt. Felvágta a posztót, kiemelte a bankjegyeket. Százrubelesek – súgta valaki. Ezeknél a repatriánusoknál mindig akad bőven. A cigány megszámolta, és zsebre dugta.” Ezek a figurák a banditák. A banditákhoz tartozni, mivel azok sem tartoznak a rabokhoz, ugyanolyan ellenségei, mint az ügyész, a bírák, a börtönparancsnok. Aljasak, embertelenek, mindenkit megfélemlítenek. Betetőzik a bajt, a szerencsétlenséget. Hiénák. Emberi roncsokból, meghibbant lelkekből az utolsó csepp reményt és biztatást veszik el.” A másik ember alatti lényszerű jelenség a szuka. „Már tudta, a munkában álló banditát hívják szukának. De nem gondolta, hogy a törvény rá is vonatkozhat. Nem bandita – érvelt –, de annak hisznek, torkollta le a féllábú. Tovább nem folytathatta, mert könnyen oda juthatott volna, hogy ő sem az, hanem csak annak látszik. Nem lett hát a „kulturnyi” brigád tagja, maradt láger „hudozsnyik”, és ami még többet jelentett, Szergej Ivanovics jobbkeze, barátja. Zakonyik, aki jogosan élvezi a banditák privilégiumát. Ismét karriert csinált.” A banditák, a szukák életveszélyes figurák voltak a táborban. Sztalin elképzelése szerint ezekből lesz a legjobb katona a legújabb háborúban. Mindenre képesek, és mindenki fölött állnak. És a lágerben kedélyesen elcsevegtek nyugatról. „A tortát nem késsel eszik, nyugaton már nem divat a bő nadrág, a vécékagylóban nem szokás halat mosni? Mondjak még? Nyugati könyveket, színdarabokat ismersz, tudod, hogy Amerikában vagy Svédországban jobb az élet, az emberek nem csak krumplit és káposztát zabálnak. A nőkkel sokféleképpen lehet szeretkezni, igaz?” …„Hazugság az egész életetek”. Mármint a nyugaté. Aztán a szibériai lágerben mintha könnyebb lett volna az élet. „A fagy most barnára festette bőrüket, szemük fénylik, és egyfolytában bizonygatják, két normát is csinálnak naponta. Az kiló húsz kenyér, és hat kanál kása.” De hát Szibéria az egy végtelen föld. Itt „az élet simán, olajozottan siklik. Gyorsan elszalad a szibériai fehér tavasz, és május elején kiadós, langyos esővel beköszönt a perzselő nyár.” Igen ám, de ebből több mint tíz esztendő irdatlanul, fájdalmasan sok. Gábor Áron visszatért Magyarországra 1960-ban. Az időtartomány 1945 és 1960 dátum közé szorul. Gábor Áron onnan, a távoli világból hozott magával feleséget. Itt éltek Budapesten két évig. Az asszony visszavágyott. Nem is azért, mert szokatlan volt a budapesti élet a kétszobás, összkomfortos emeleti lakásban, hanem azért, mert Gábor Áront és a Szovjetunióból hozott feleséget a magyar elvtársak léptennyomon gúnyolták, kinevették, vicc tárgyaivá tették. Az asszony visszament Szibériába, Gábor Áron meg Bajorországba menekült a magyar kommunizmusból.

(Gábor Áron: Az embertől keletre. Kiadta a Püski Könyvesház 1992- ben.)

Győri Béla