vissza a főoldalra

 2008.10.31. 

Vlagyimir Szorokin: A jég

(Nemzeti Színház Nagyszínpad)

Szorokinnak ezzel a művével mutatkozik be a publikumnak a Nemzeti új főigazgatója, Alföldi Róbert. Akik ismerik az ő eddigi színházi ténykedését, - udvariasan fogalmazva: művészi hitvallását, - azok túl sokat nem várnak tőle, mert tudják, - Madáchot egy kissé átfogalmazva - nem adhat mást, csak mi lényege. Tehát idehozza azt a bizonyos „alföldizmust”, azaz a mához szóló üzenetek kibontása ürügyén a klasszikus darabok mondanivalójának kiforgatását és anyaszült meztelen férfiak, ritkább esetben nők grasszálását a színpadon. Nem tudatosodott még benne, hogy a Nemzetibe, pláne a Nagyszínpadra rétegszínházi darabok nem igazán valók; az a produkció, ami elmegy bármelyik alternatív színpadon, az nem állja meg a helyét a Nemzetiben, ugyanis más a közönsége a formabontó előadásoknak, és megint más a Nemzetinek. Az emberek elég konzervatívok, szeretnek olyan helyekre menni, ahol tudják, mit kapnak. Lila gőzös magasából bárki lesajnálhatja és lenézheti az öltönyös, nyakkendős urakat, estélyi ruhás hölgyeket, de ők teszik ki a színházba járók döntő többségét. Ez a fajta nézősereg – de még a diákok java része is – még mind a mai napig valamiféle emelkedettséget vár el a színháztól, és ez fokozottan érvényes az ország első színházára. A Nemzeti nem csak egy színház a sok közül, hanem jóval több annál, mert küldetése van, a régi nagy meg a jelenleg alkotó szerzők műveinek színpadra állítása, és nem az a dolga, hogy egy szűk, önmegvalósító csoport játékszere legyen.

Az 1955-ben, Moszkva külvárosában, Bikovóban született Vlagyimir Georgijevics Szorokin (felső képen) hazájában valóságos fenegyereknek számít. A 2002-ben megjelent Kékháj című regényének Sztalin és Hruscsov szexuális életét taglaló oldalai Oroszországban hatalmas botrányt kavartak, a feldühödött olvasók nyilvánosan égették el a könyv példányait. A 2004-ben napvilágot látott regénye, A jég is tökéletesen megfelel a polgárpukkasztás kissé gyerekes igényének. Trilógiává szélesített művének A jég az első, a 2007-ben kiadott Bro útja a második, és a még magyarra le sem fordított 23000 a harmadik része. A jég című drámát a Krétakör Színház 2006 őszén mutatta be. Kissé átdolgozott változatának a Nemzeti Nagyszínpadán szeptember 26-án volt a premierje, ezt a produkciót a Delta című filmjéért agyondíjazott Mundruczó Kornél rendezi. A jégben a Fény-testvériség szekta tagjai a Tunguz meteorit jegéből készült kalapácsukkal addig ütik egy-egy ember szívét, amíg az válaszol nekik, ugyanis így keresik a közéjük tartozókat. Akinek nem szólal meg a szíve, az meghal, akinek pedig rezonál, abban testvérre lelnek, így őt maguk közé fogadják, új nevet és új külsőt adnak neki. Természetszerűen tökéletes: szőke, kékszemű emberpéldányokká válnak, mert csak így tartozhatnak a testvérek elitjébe. Ez a fajta kiválasztás azt akarja kifejezni, hogy mindkét, az emberi faj átrostálásán alapuló diktatórikus eszme, a fasiszta és a kommunista egyformán a maga képére és hasonlatosságára gyúrja át a férfiakat és a nőket. Karácsony szent estéjén egy átlagos moszkvai család barátaival együtt várja a „Jézuska” születésének ünnepét. Ennek a famíliának a tagjai közül számosat megtalálnak a testvérkeresők, átalakítják őket, de azok a szerencsétlenek már nem képesek az addig megszokott életvitelükre, kilógnak a sorból, és egy szavukat sem hiszik el, amikor elmesélik, mi történt velük.

Ez így elmondva nem hangzik olyan szörnyűnek, de a színpadi megvalósítása már igen. Az összes beavatás után olyan vad orgia következik, ami nem más, mint tömény pornográfia. Még De Sade márki is elkerekítené a szemét a látványon, mert neki is tudnának újat mutatni. Ha véletlenül nincsenek ilyen nyers és közönséges részek, akkor a szereplők olyan válogatottan ordenáré szavakkal harsogják tele a színházat, hogy még ama kötőszóként használt kifejezés a legszolidabb közöttük. Biztosan akadnak olyan nézők, akik kedvtelve nézik ezeket a gusztustalan megnyilvánulásokat, és nem zavarja őket a lószerszámok alacsony röpködése, de jócskán vannak olyanok, akiket ez mérhetetlenül bosszant és feszélyez, és még kijönni sem tudnak, mert Ágh Márton díszlettervező úgy alakította ki a színpadteret, hogy nincs rá mód. Ennek a rémséges ocsmányságnak nincs dramaturgiai funkciója, csupán a megbotránkoztatás a célja. Csak sajnálni lehet A jeget előadó színészeket, hogy mit kell nekik eljátszaniuk, de megérdemlik a sorsukat, mert ilyen megalázó szerepet nem kötelező elvállalni. Szép számban találhatók olyan művészek, akiknek nem tudnának annyit fizetni, hogy fellépjenek egy ilyen darabban.

Petőfi Sándor 1839 márciusában – rövid ideig – tagja volt a Nemzeti Színháznak. Ő írta a Színészdalban, hogy ”Apostolok vagyunk / Az erkölcs mezején. / Apostoli szavunk / Téged kiált: erény!” Nem ártana, ha a Nemzeti új vezérkara elgondolkodna egykori társulati tagjának szavain, és megfogadná azokat, mert Szorokin drámája nem csak Petőfi intelmeivel, hanem az elemi jó ízléssel is éles ellentétben áll.