|
 2008.10.31.
Hány fokon forr a forradalom?
Őszintén
szólva engem is meglepett, hogy ’56 egykori hűvös-borongós
októberének közelgő évfordulójáról gondolkodva, egyszerre
csak egy alig tízéves emlék, C. öreg, egyre fogyó arca jutott
az eszembe, a sarokban álló ágy, mellette a súlyos oxigénpalack,
a kis asztalkán szétszóródott, millió gyógyszeres flakon, és
a riadt-kíváncsi kérés: – Én nem érzem magam betegnek.
Semmi nem fáj, csak egy kicsit fáradt vagyok. Kérdezd már meg
az orvostól, hogy mire figyeljek, milyen tünettel jár az ilyen
daganat? Fél év múlva halott volt, miközben a legutolsó
napokig várta és félte a csak elmaradó, szimbolikus tüneteket.
Mert C. gondolkozása nagyon is praktikus és életszerű volt, számára
a himlő piros pettyeket, a mumpsz megvastagodott nyakat, a nátha
prüszkölést és lázat jelentett, a gyomorrontás pedig hányingert.
Szemében ezek, csak ezek voltak az elfogadhatóan hiteles betegségnormák,
holmi CT-felvételek, citológiai laboreredmények nem sokat
nyomtak a latba értékrendjében: az őt megszólító, az általa
is érthető jelekre várt. ’56 az ezeréves nemzet életében
kimagaslóan fontos közelmúlti esemény, szinte tegnapi, az én
életemben a gyermekkor világa, így nézve nem is annyira érthetetlen,
hogy a forradalom napjairól meditálgatva hirtelen C. jut az
eszembe. De van itt más is. Az elmúlt évek visszaköszönő kérdése,
hogy van-e ma esélye Magyarországon egy forradalomnak, hogy
vannak-e jelei közeledtének? A kérdés naiv és nagyfokú hozzá
nem értésről árulkodik, ugyanis a forradalmaknak sosem volt előre
kinyomtatott meghívója, programja és táncrendje. 1956. október
22-ének éjszakáján hiába állt volna ki Budapest vaksötét
határába a forradalom jeleire váró türelmetlen hazafi, a
legnagyobb erőfeszítéssel sem hallhatta volna ki belőle a
Marseilles halk, de egyre közeledő dallamát. Merthogy nem volt
ilyen, nem volt semmi, nem adott jeleket sem az Úr, sem a történelem,
sem a másik hazafi: egyszerűen csak eljött, hirtelen meglett és
mindent elborított a forradalom. Néhány óra leforgása alatt
itt termett a semmiből. Nem az előjeleken múlik ugyanis. Sőt,
ha lehetek őszinte, azokon a világon semmi sem múlik. Csakhogy
ezt nehéz elhinni, úgy vagyunk a forradalommal, mint szegény C.
volt a betegségével: jeleket, biztosítékokat akarunk látni
eljöttéről, pedig talán már régebben itt van, mint gondolnánk.
A forradalom, vagyis a kivívott hatalomváltás egyidős az
emberiség történelmével, ha egyáltalán nem azonos vele. A történelem,
a miénk is, másoké is, egymást kiiktató, követő, váltó
– vesztes és győztes – forradalmak végtelen sorából áll,
mint a tenger hullámainak fáradhatatlan tolulása. Spartacus is
forradalmár volt, de messze nem a legelső. A kérdés, hogy
„forradalmi korszak van-e ma hazánkban?” becsapós és kissé
szűk látókörű, ugyanis mindig, mindenütt, mindenkor
forradalmi korszak van, igaz, hol erősebben, hol hátteresen
maradva. De hogy ezt nem érezzük annyira nyilvánvalónak, gyanítom,
a XIX. század francia romantikus festészete (Delacroix) és
irodalma (Hugo) tehető felelőssé: ők vésték
kikaparhatatlanul mélyen az európai köztudatba, hogy a
forradalom azonos a barikáddal, a felszedett utcakővel, a lángoló
házakkal, valamint a villámló tekintetű, halni és ölni kész
forradalmárokkal. Annyiban mindenképpen igazuk volt, hogy ez is
a forradalom egyik arca. Az egyik, az, amelyet a XVIII–XIX. században
előszeretettel öltött magára, csakhogy most már a XXI. század
van, a komputerek, az internet, a mobiltelefon, a tévézés kora,
így aztán a forradalom is némileg változtatott PRján. Ha úgy
alakul, ha fejedelmi jókedve úgy hozza, a forradalmár ma is
felszedi az utcakövet, ma is épít barikádot – ez
elvitathatatlan sajátsága ugyanis –, de ha nem, attól még száz
lehetősége marad, hogy megvívja és győzelemre vigye a maga
forradalmát. Ha engem kérdeznek, azt mondom, hogy forradalomnak
tekintem a regnáló hatalom radikális elutasítását, az alkuk,
feltételek nélküli teljes elutasítást. A radikális elutasítás
még az eszmecserét is kizárja, de még a részletező kritikát
is: a radikális elutasítás nemlétezőként kezeli az elutasítottat.
Ha pedig ezt teszi, az soha az életben nem kerülhet a hatalom közelébe,
amelyhez a belépőjegyet az alkotmányos parlamentarizmusokban a
többségi szavazat adja. A Gyurcsány-kormány nemzeti ámokfutását
az a felelőtlen nemtörődömség tette lehetővé, amely –
radikális elutasítás helyett – újból lehetőséget adott
egy kompromittált, pártállami csapatnak arra, hogy vezesse az
országot. Mindez arra utal, hogy 2002-ben és 2006-ban még
kisebbségben voltak a radikális elutasítók, de a társadalmi
hangulat kétséget kizáróvá teszi, hogy ma már többségben
vannak. Ami azt jelenti, hogy ma már elbuknának a választásokon.
Korunk magyarja békés és túlzottan is töprengő: távol áll
tőle ama bizonyos villámló tekintet, hogy ölni és meghalni készen
az utcára menjen kézitusát vívni a rendőrséggel – vagyis hát
a másik magyarral. De figyelmeztetek mindenkit, aki ebből azt a
következtetést vonja le, hogy a mai magyar nem forradalmi lelkületű
– az téved. Delacroix nyilván nem találna lefestenivalót
ezen az SMSező, állandóan telefonálgató, látszólag felszínes,
valójában nagyon is mély érzésű magyarságon, amely úgy
forradalmi, hogy eljutott a balliberalizmus radikális elutasításához,
azaz szemében már teljesen hiteltelen, halott, nem létező
mindaz, amivel Gyurcsány hatni próbál rá. Ennek a KISZ-ből
ideszabadult politikai bűnözőnek meg vannak számolva a hatalmi
napjai barikád és lövöldözés nélkül is, sőt éppen ezért.
A hatalmi elit radikális elutasításán nyugvó forradalmiság
tulajdonképpen a szellem – és nem az ököl – forradalma, de
természetesen nem zárja ki ez utóbbit sem arzenáljából, ha
úgy alakulnak a dolgok. Mégis, fontos, hogy tudatosuljon bennünk:
nemcsak az ököl, de a szellem is lehet forradalmi hatású, a döntéseink,
az igenjeink és a nemjeink, a jelenlétünk vagy a távolmaradásunk.
Nincs recept a forradalomra, nincsenek előjelei és nincsenek tünetei:
1703, 1848, 1956, 1989 csak egyben voltak azonosak és csak egyben
értenék meg egymást: a meglévő politikai elit radikális
elutasításában, de az elutasítás módjai már nagymértékben
különböznek. A Rákóczi-szabadságharcot két dúsgazdag
arisztokrata, hogy ne mondjam plutokrata vezette: II. Rákóczi
Ferenc, a Nagyságos Fejedelem és gróf Károlyi Sándor. 1848
harcait 13 idegen nevű honvédtábornok és a később iszlám
vallásra tért lengyel Bem apó vezette, és egy nincstelen költő
szocializálta nemzeti vallássá. 1956- nak valódi gazdája, irányítója,
végrehajtója és hőse a névtelen pesti srác – lám, lám,
miből lesz a cserebogár –, és vele a többi névtelen,
nyomorult pesti kisember. 1989 forradalma már erősen intellektuális
jellegű volt, békés és méltóságteljes: a kommunista bűnökre
és mocskokra egyre több fény vetült, és a fény hatására
minden megváltozott: „Tovariscsi konyec!” Még a víz sem
forr mindig 100 fokon: ahogy változik a nyomás, úgy változik a
forráspont. A forradalmak is ilyenek, nem egy húron pendülők,
nem egymás utánzói. Ezért óvok én mindenkit most, ötvenhat
októberének ünnepi fordulóján attól, hogy azt higgye: a
tespedt Gyurcsányi hazudozás közepette reménytelen álom a
magyar megújulás. Nem az. Talán már itt is van az előszobában,
de hogy valójában milyen is lesz ez a mi küszöbünkön ácsorgó,
aktuális forradalmunk, még számunkra is szolgálhat meglepetéssel.
Szőcs Zoltán
|
