|
 2008.09.05.
A régi város utolsó sóhaja
Győrffy László
három könyvéről.
A
Kis magyar átnevelőtáborban elpusztult Szent Lőrinc freskója,
és a Külváros búcsúzik az égtől. Három könyv címét sűrítettem
ebbe a mondatba. A Kis magyar átnevelőtábor Györffy László közéleti
írásait tartalmazza. Ezek az írások a heti Magyar Fórumban
jelentek meg Éles sarok összefoglaló címen. A Szent Lőrinc
freskójában a fővárosba olvasztott vidékies kerületek a
maihoz képest egy másik történeti Magyarországról regélnek.
A kertes házak között ugyanúgy felvillantak az emberi létezés
keservei, mindennapi küszködései és tragikomikus eseményei,
mint a nagy forgalmú, kikövezett, betonozott utcák többemeletes
házai között. Így ajánlja ezt a kötetet Györffy László.
És a harmadik könyv Fekete Gyula gondnoksága alatt jelent meg
az Örökségünk sorozatban, a Trikolor gondozásában.
Kezdjük a közéleti írásokkal, a Kis magyar átnevelő táborral.
A kötet alcíme: Kölcsönfegyver visszajár. Bíró Zoltán
professzor úr így méltatta ezt a kötetet: „Tárgyuk a mai
magyar valóság. Szerzőjük kéthetenként követi szemmel ezt a
valóságot, és adja közre ennek a kínos valóságnak a képét
és kritikáját. Az Éles sarok nem egyéb, mint következetesen
éles bírálata annak a politikának, amelyet immár többéves
tapasztalat alapján mondhatunk a magyar élet megrontójának.
Haza és társadalom, nép és nemzet pusztítójának. Hol van a
»Vox populi, vox dei mostanában?« – kérdi a szerző egyik írása
címében? Vagyis hol a demokrácia mostanában. A válasz
elszomorítóan egyszerű: sehol. Sehol, mert akik most a politika
irányítói, azok nem demokraták és nem elkötelezettek a
nemzetnek, a nép pedig alkotmányos keretek között, szorongatva
és félrevezetve, ha olykor hallatja is hangját, túlságosan
gyengéden teszi, ahhoz képest, amilyen hangerőt a sorsa követelne
tőle mostanában. Györffy László ezt a hangot igyekszik fölerősíteni
és élesíteni, hogy hallható legyen, még létezünk.” Így
értékeli a kötetet Bíró Zoltán. És most nézzük a kor tanúit
a másik két kötetből. A Baumeister vendéglő házából
Hazafias Népfront irodája lett. A Népfront Ház környékén élnek,
vegetálnak az emberek, olcsó borokkal, ipari szeszből gyártott
rummal, és a puszta földön elhált szerelmekkel. Ma Rozvai
igazgató elvtárs és Nyerges párttitkár az úr a környéken.
November 7-én ünnepelnek, és kanállal eszik a hosszú asztal
mellett a zsíros, piros pörköltet a proletariátus képviselői.
Ők is tanúk. Aztán Tálos Sanyi, a végzős egyetemista itt, a
környéken él, és látja az eseményeket. De hát a Radics-pékség
már rég leomlott, nem üzemel a fafűtéses kemence. Annak idején,
a régmúltban a Hoffer-gyár munkásai kimentek az oroszok ellen,
hadakoztak a beözönlő ruszkikkal. Az oroszok hazamentek, de itt
hagytak valamit. De ami ettől lényegesebb: nincsen már
Hoffer-gyár, a földdel tették egyenlővé, pedig jó
traktorokat csináltak a kispesti gyár melósai és mérnökei.
És jobblétre szenderült Kan Miska is, aki a félreértések
elkerülése végett nem ember, hanem egy disznó. A véletlen
folytán menekült meg ebben a korszakban. Itt ül közöttünk
„Irma, te édes”, aki a Góbé nevű vendéglőben tette a
dolgát, és az állandóan jelen lévő kuncsaftok kedvesen vagy
darabosan incselkedtek vele, amíg férjhez nem ment öregebb korában.
De egyedül maradt a körfolyosós házban, hiszen a férje
meghalt. És a nőkről kapunk finom jellemrajzot Györffy Lászlótól,
amikor leírja, hogy miért hallgatnak hősnői másként, mint a
férfiak. Bizony hallgatnak meg rikácsolnak. A korszak gyönyörű
leírása egy regényrészlet, amiből megtudjuk, hogy Ciren Simon
és Szűcs társbérletben hogyan pusztítják egymást, és
micsoda pokoli mechanizmus működött a kisebb közösségekben.
És a Lehel piac. Eltűnt már a Lehel piac. Nincsenek ott az
ezerszavú kofák, a nagyhangú trógerek, a söntések, a bádogborítású
kocsma előtti asztalok, és a kalótya lézengők, akiknek külön
életük volt a Lehel piacon. Györffy László alighanem stílusgyakorlatra
járt rendszeresen a Lehel piacra, mert a piacnak megvan a saját
költészete és szókincse. Györffy László folyékonyan ír és
magabiztosan. Ismeri az általa meglátogatott, elhagyott kerületeket.
Nézzünk néhány ellesett pillanatot először a Szent Lőrinc
freskójából. Az írás címe: Sakk, matt. „A teremben egymással
párhuzamosan két sor asztal állt megterítve. Pár órával
ezelőtt még itt játszották a vállalati sakkversenyt, ahol
természetesen Rozvai igazgató lett az első, és Nyerges párttitkár
a második helyezett. Néhányan már ültek az asztaloknál, de
amint az igazgató és a párttitkár helyet foglaltak, a fal
mellett sétáló beszélgetők is odaültek az asztalhoz. Rozvai
elvtárs egy késsel megütögetett egy poharat, aztán felállt,
és tartott egy hosszú beszédet az Auróra cirkálóról, a Nagy
Októberi Szovjet Szocialista Forradalomról, amelyet mi, magyarok
november 7-én ünnepelünk. Hosszú taps, egy-egy kósza »éljen
Rozvai elvtárs« is hallatszott, de amikor Nyerges párttitkár
is beszélt, és a végén azt mondta: »Éljen Sztálin elvtárs,
éljen bölcs tanítónk legkiválóbb tanítványa, Rákosi elvtárs!«
– akkor mindenki ütemes tapssal kiáltozta: »Él-jen Sztálin!
Él-jen Rá-ko-si!«. Ezután az ünneplő dolgozók a feltálalt
pörköltet olyan hévvel kezdték enni, mintha csak ezzel akarnák
bizonyítani, hogy teljes szívvel egyetértenek a törvényerejű
rendelettel, amely abban az évben nyilvánította állami ünneppé
a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat.” Így volt ez az egész
országban, minden faluban és minden városban, minden téeszben
és minden nagyvárosi vállalatnál, és minden kirakatban is. Éljen
a NOSZF! Pontos a leírása Györffynek. Rákosi fejét zsírból
megformázták díszítőelemként, a hőn szeretett legjobb tanítvány
arcán különböző állatalkatrészeket használtak. Mondom,
igazat ír a Györffy, mert bár nem a Sakk, matt helyszínén,
hanem Szolnokon, a Ságváry körúton magam is láttam hasonló műalkotást.
A húsbolt kirakatában elhelyezték Lenin szobrát. A szobor
marhafelsálból készült. Döbbenetes hatást gyakorolt az
emberiségre, köztük rám is. Lenin felsálból! Miért nem
marhalábszárból? Meg nem mondhatom. Később aztán rájöttem
arra, ahogy ez egyetemes szovjet kultúra volt, ami beszivárgott
hozzánk is. Valamikor szörnyű régen, de már jóval később,
mint az 50-es évek, sokadszorra a Szovjetunióban jártam, az
akkori mezőgazdasági minisztert kísértem el. Bevezettek bennünket
a kolhoz múzeumába, ahol központi helyen ott állt Lenin arcképe.
Az arcképet kukoricaszemekből formázták meg. Hogy a szem miből
készült, nem derítettem ki. Röhögőgörcsöt kaptam, amikor a
jobb sorsra érdemes mezőgazdasági és élelmezésügyi
miniszter a döbbenettől vezérelve megállt Lenin előtt, és kényszeredetten
meghajtotta fejét. Szerintem a röhögést csillapította magában.
Na de haladjunk tovább Györffy László írásai és útmutatása
szerint. A Telitalálat című írás is lényeglátó. Sok a
szereplő: Tálos Sanyi, a végzős egyetemista; a Piros iskola;
Csapodi, a melós; az állami lakótelep lakói; és persze sok
szovjet tank meg a Hoffer-traktorgyár. Szerintem a kötet szerzője
a szó szoros értelemben „ellopta” a pillanatokat, amiket hűséggel
le is ír. „A péküzlet előtt sorba álltak az asszonyok. Az
asszonyok és lányok lábai elé lekuporodva kissrácok csúszkálnak
a poros járdán, kezükben tubusos barna cipőtisztító,
Bagaroll krém, és egyik másik nő vagy lány cipőjének orrára,
oldalára oda-odanyomnak egy pöttyöt a tubusból, aztán
megkocogtatják a vállát, hátát: – Néni, szarba tetszett lépni.
– És az asszonyok, lányok sikongva, hüledezve kerestek
szatyrukban valamit, vagy egymástól kértek egy-egy papírdarabot,
bármit, amivel zavartan, szégyenkezve törölgetni kezdték a
cipőjüket.” Az örök csintalanság, örök gyerekcsintalanság
marad az idők végezetéig, nem kezdte ezt ki a Rákosi-rendszer
sem. De a könyv ismertetésekor nem ide akarok kilyukadni.
Torokszorító Györffy Laci leírása. Az 50-es évektől kezdve
pusztítottak itt mindent. A Hoffer-traktorgyárat is. Nem mai
keletű gyár volt ez. Pár évvel ezelőtt került haza egy régi
Hoffer-traktor, amit Körmösnek becéztek, nem máshonnan, hanem
Afrikából. Élt vagy 70 évet. Jó traktor volt. A világ nagy
traktorgyártó cégei most is tanulmányozzák a roppant egyszerű,
ám megbízható traktort, de Magyarországon ilyet többé nem gyártanak.
Elpusztult a traktorgyár, miként elpusztították a Budapesti
Mezőgazdasági Gépgyárat, meghalt az Élgép, az élelmiszergép-gyártó
vállalat, tönkretették az egykori Kühnét, a mosonmagyaróvári
mezőgazdasági gépgyárat, amelyik valamikor nagyon jó gépeket
csinált, amíg a szovjetek rá nem vették a magyar illetékeseket,
hogy gyártsanak inkább szovjet megrendelésre baromfiketreceket.
Nagy előrelépés volt ez a szocializmus építésének útján.
Ketrecgyárosok lettünk a híres gépgyártók helyett. De hová
lettek a Váci úti gyárak meg a csepeliek? A szerző A telitalálat
című írásával ezeknek a gyáraknak és ezeknek a tehetséges
kezű proletároknak, akik ott dolgoztak, állított emléket.
Keserű ez az emlék. Manapság elfelejtették az igaz beszédet.
Ami Illyés Gyulától származik: „A kéznek is van
intelligenciája”. Hová lettek az intelligens kezek? Munka nélkül
bolyonganak szerte az országban.
Fontos látleletet tett le az asztalunkra Györffy László
Szent Lőrinc freskója című könyvében. Tegyük le a könyvet,
az utolsó írásműre még vessünk egy tekintetet, ennek címe
pedig: Kan Miska korszaka. Az ember azt hinné, ez a Kan Miska egy
kanos külvárosi szájhős. Dehogy az, dehogy az. Kan Miska egy
valóságos sertés, úgy is mondhatnám, hogy disznó, aki talányos
módon megmenekült a végpusztulástól ebben a rombolt és
romboló világban. Egyébként is, amióta bejöttek az oroszok,
külön irodalma van a disznótörténeteknek. Cegléden a kocsmában
mesélnek egy húros tökű háborús disznóról. Többször
meghallgattam a húros tökű malac történetét, nem jöttem rá
arra, hogy milyen is az. De nálunk, Miskolcon is volt hasonló
eset, ez pedig apámmal történt meg. Vett az állatvásárban
egy fekete disznót, amelyik élénk volt, de állandóan sivítozott,
és nem evett. Amíg anyám meg nem unta a malacsivítást, és apámra
rászólt: add el ezt a ronda disznót. Jóapám fegyelmezett
ember volt, pórázt kötött a fekete malac jobb hátsó lábára,
és velem együtt megindult a miskolci állatvásárba. A Teleki
utca sarkán az unatkozó úriasszony, aki az ablakban könyökölt,
meg is kérdezte apámtól: Győri úr, hova viszi azt a malacot?
Apám válaszolt tökéletes spétreakcióval: A fényképészhez.
Szerintem az úriasszony a csodálkozástól megmerevedve most is
ott könyököl az ablakban. Mondom, a disznótörténetek megérik
a pénzüket. Most végezetül „búcsúzzunk el az égtől”,
Györffy László harmadik kötetétől. Azt írja a Szabad a vásárban,
hogy 2000. február 29-én, szökőnapon – minő szimbólum? –
megszüntetett és bevásárlóközponttá átalakíttatott Lehel
téri piac emlékére. Az ám, a Lehel tér, a Lehel téri piac, a
csodák világa! Ott mindent lehetett látni és hallani. Hatalmas
halmokban paprika, paradicsom, sárgarépa, fehérrépa, karalábé,
káposzta, almahegyek és minden-minden, ami itt, ezen a földön
megterem. És a húsok. Mindenfélék. Mélybüdös halak, és az
elmaradhatatlan, örök életű piaci figurák. Gyanítom, Györffy
László is azzal a módszerrel élt, amivel én. Sétálgatott a
piacon céltalanul, és csak a szavakra és az eseményekre
figyelt. Volt ott minden. „Halló, halló! Kicsi kocsi, nagy tojások,
vigyáztam! Hölgyek, ne kerüljenek a tojásaim alá, mert
szaporodik a magyar!” – kiáltja a tojásokkal megrakott, papírtálcákkal
felhalmozott kocsiját Menyusék felé tolva egy kockás, felgyűrt
ujjú, flanellingben izzadó férfi. A nap már melegen süt, a
kora reggeli időben. – Ing és gatya gyári áron, jól adja
Varga Áron – csattan a közvetlen közelükben egy-két munkásköpenyt
viselő, őszülő, idősebb férfi, kicsit rekedtes hangja.
…Ing és gatya gyári áron, jól adja Varga Áron – sétál
mellettük karján tartva egy nagy sporttáskát a kék köpenyes
férfi. A kapitány melléjük lép: Attttya-uuuuristen! Micsoda
forgalom! Csak úgy száguldoznak. Busz, villamos, tojásos, Varga
Áron, Rizsa Manci meg ez a sok vásárló. Mert nem mindegy a
mindegy! Oké Néró! És a kapitány hirtelen dudorászni kezd.
– „Árok parton virít a tök, estére a babámba bök.” Aztán
a Lehel téri piacon sok mindent lehetett hallani. Akkor még nem
volt divat a rasszizmusról ömlengeni. Cigány asszonyok összevesztek,
hogy min, csak ők tudták. Két táborra szakadtak. A két tábor
között egy méter széles senkiföldje alakult ki. Senki nem közelített
a másik tábor felé, csak üvöltöttek és hadonásztak
valahogy így: „Eredhess már, na, büdös vagy a f……-tól.”
Bizony volt itt irodalmi stílus, de még mennyire. A másik
soron, közvetlenül a halas mellett vénséges vén bolgár
asszonyka árulta a fonnyadt sárgarépáját és karalábéját.
Az emberek a halért álltak sorba, merthogy közeledett a Karácsony.
Az öregasszony szüntelenül üvöltött: Takar a halas! Mert
bizony a sor eltakarta szegénykémet, így nem jött össze neki
a nagy üzlet. Ha tetszik, ha nem, nagyon nagy élet folyt
egykoron a Lehel téren, a város legolcsóbb piacán. És a kocsmák
meg a söntések mindig zsúfolásig voltak. Íme, egy jelenet:
„Mondtál valamit? – kiált felé a távolból a főnök. –
Ugyan már, csak itt az új kis haverokkal társalgok – védekezik
az öntudatos munkásosztály tagja. Piros vagy fehér? – kérdi
Menyhérték felé fordulva. Zöld – válaszolja Menyhért. Mi
az, hogy zöld? Olyan nincs. Már hogyne lenne, van aki pirosat
iszik, van aki fehéret, én zöldet. Mindenki magyar, te mondtad.
Hű, de vicces vagy. Én talán pirosat innék. Az milyen itt? –
kérdi Domonkos. – Kadarka – válaszolja Menyhért. Nem is hajósi
cabernet. Jó húzós, tele csersavval, szőlőt ez sem látott.
Na akkor Lajos, megy a pult felé az öreg svájcisapkás –
piros, fehér, zöld fröccsöket kérünk, mert azt mondja, hogy
– újra énekelni kezd, fel vörösök, proletárok. Kuss! –
ordít Lajos. Igenis, proletár kuss!…” Akik jártak a Lehel
piacon, igazolni tudják, hogy mindez így történt. És a Lehel
téri örök figurák közül már nagyon sokan az égbe költöztek.
Oké Néró is meghalt, elment, mint maga a Lehel piac. És valószínű
halott már Irma, te édes is, aki a Góbéban a József körúton
sürgölődött. Neki is furcsa és különös a története, megözvegyült,
magára maradt. Kint üldögélt a körfolyosón, és onnan szemlélte
a budai hegyeket, de a környéket lebontották, az egykori házak
helyére lakóparkok épültek, ahol elektromos zárak védik a
bentlakókat, akik csupa idegenek. Írnek álcázott zsidók, zsidóként
is budapestinek titulált távolról jöttek. Irma, te édes
egyszer bement egy ilyen házba, és szétnézett. Csak csodálkozott
a belső üzletek cégtábláin. Ezüstpart szépségszalon, Cézár
fitness, Night-Club Kft., Schön könyvelés, adótanácsadás, Reál-Invest
Kft., Öko Kft., Európa Team Kft. Mik lehetnek ezek – tűnődött
magában Irma, az édes. Miközben az oszlopokkal körülvett bejárati
ajtók mellett megnézte a névtáblákat: „Ogenaszján Irina”
– olvasta, meg „Wolfgang Strauss”, „Jacques Verduin”,
„Blumfeld Sandy és Vera Braun”, „Rami Amir”, „Deni
Alhadet”, „uszoda”, „szolárium”, „recepció”, „Osaiybovo
Dávid”, „Yizhag Ben Ezra”… és elvétve egy-egy magyar
nevet is talált: Bognár, Galambos, Szekeres, Mártonffy… Sok
írásból idézhetnék még, de a hely és az idő véges. Búcsúzom
tehát Ciren Simon és Szűcs, az otromba társbérlő történetével.
Ebben a korszakban, az 50-es években egy lakásba, egymás mellé
kényszerítettek embereket, aminek sokszor botrányos következménye
lett. Életek mentek rá erre a lét alatti létre. Györffy László
könyvei az írástudó felelősségével készültek, úgy írta
meg ezeket a szerző. Nem divatos műfajt művel Györffy László,
de annál hasznosabbat.
(Györffy
László: Búcsú az égtől, kiadta a Trikolor. Szent Lőrinc
freskója (novellák) kiadta a Masszi Kiadó. Kis magyar átnevelőtábor,
kiadta a Püski Kiadó. Mindhárom könyv 2008-ban jelent meg.)
Győri Béla
|
