vissza a főoldalra

 2008.09.05. 

Hazát csak sziklára szabad építeni

Tisztelt Ünneplő Testvéreim!

A mi Urunk Jézus Krisztus szavai szerint házat, hazát csak sziklára érdemes és szabad építeni. Szent István államalapító királyunk ezt megértette és ezt is tette: Országát a sziklára, magára Jézus Krisztusra és az ő örök igazságaira építette. Világosan látta, hogy mit kell tennünk, hogy megmaradjunk itt, Európának ezen szeles, huzatos területén. A kereszténységet nemcsak politikai praktikából választotta, hanem belső meggyőződésből. Tisztában volt azzal, hogy Jézus Krisztus tanítása olyan orientációs pont, olyan biztos alap, amelyre nemzetet lehet és kell építeni. Elsősorban azért juthatott erre a meglátásra, mert ő maga is, személy szerint Jézus Krisztushoz és az ő tanításához kötődött, és az ennek megfelelő értékrend szerint élt. Saját személyét, életét be tudta állítani abba a nagy rendbe, amit Krisztus tanítása jelentett, és itt helyezte el azoknak az életét is, akik hozzá közel voltak. Először is szűkebben vett családjáét, majd egész népét, népének nagy családját. Divatosan szólva: globálisan gondolkodott és lokálisan cselekedett. Vagyis minden tette, amely a hétköznapi, egyszerű életnek szükségleteit szolgálta, egyúttal beleillett abba a nagy, az egész világot, főként az ember világát magába foglaló képbe, amelynek alapja a Jézus Krisztussal való kapcsolata volt. Legendája szerint felajánlotta országát Máriának, a Boldogságos Szűznek: Isten irgalma végre méltónak találta Szent Istvánt a százszoros jutalom díjára… Imigyen szólván kezét és szemét az égre emelve így kiáltott fel: „Ég királynője, a világ dicső megújítója, végkönyörgésemmel a Te oltalmadba ajánlom a szent egyházat a püspökökkel és a papsággal, az országot az előkelőkkel és a néppel együtt, s tőlük végbúcsút véve kezeidbe ajánlom lelkemet.” (Szt. István legendája.) Hasonló megfogalmazásokat találunk az egyházzal, az egyháziakkal kapcsolatban az Intelmekben is, amely szellemi hagyatékát tartalmazza. Vélhetnénk, hogy e helyütt adhatott volna alkalmas tanácsokat a GDP alakulásával kapcsolatban, vagy szenthez illő prófétai tudással a szabadpiac várható hatásairól, esetleg az import-export egyensúlyáról. De nem ezt tette. A kívülállók előtt ez a kivételezés az egyházzal, az egyház vezetőivel szemben esetleg részrehajlásnak, indokolatlannak és méltánytalannak tűnik. A percemberkék dáridójának hangosai azonban fölöslegesen visítoznak. Szent István jól látta, hogy egyedül az egyház képviseli a krisztusi tanítást a világban, és elsősorban a vezetők szava, tanítása és jó példája által, nem tőlük kell félteni az emberek javát. És Szent István számára nyilvánvaló volt az, amit a modern pszichológia kicsit bátortalanul, háttérbe szorítottan, kellő hírverés nélkül, de határozottan megállapít: Az embernek a vallásos mivolta nem valami mellékes tulajdonsága, hanem emberségének attribútuma, lényegéhez tartozó vonása. Olyannyira, hogy ha ez a vallásosság kimarad az életéből, akkor emberségéből valami lényeges hiányzik, emberségében sérül. Ezért nem lehet a vallást úgy kezelni, mint valami különös hobbit, hogy vannak emberek, akik pl. horgászegyesület tagjai, mások meg egy vallási közösségé. Szent István tudta, hogy a vallás kell, hogy átfogja az ember életét, és csak természetfölötti, jelesül a krisztusi igazságok, amelyeket az egyház képvisel a világban, lehetnek tartós, erőt adó és eligazító fényei a sötétben botorkáló embernek. A másik, talán időnkét túlságosan is kiemelt és kihangsúlyozott intelme Szent Istvánnak az idegenekkel kapcsolatos. A nemzeti érzülettel bíró ember fülében néha bántóan egyoldalúnak tűnik a tanítás: Ne felejtsük el azonban, hogy azok az idegenek, akikről Szent István szól, és akik az ő tevékenységét segítették és sikeressé tették, olyan idegen ajkú keresztények voltak, akik hűségesen kitartottak mellette, és egészen magyarrá is lettek. Nemcsak papok, szerzetesek, hanem katonák is, aki ott harcoltak, amikor legyőzte Koppányt, de ott voltak a király mellett akkor is, amikor nyugat felé kellett hadakoznia, vagy a keletről betörő veszedelmeket hárította el. És ezek az idegenek régi magyar családoknak lettek megalapítói. Utódaik talán most itt vannak közöttünk. Keresztény mivoltukból fakadt az a hűség, amely nagyon gyorsan igazi magyarrá tette őket. Ilyen „idegenekre” lenne ma is szükségünk. Feltehetőleg Szent István kortársai átmeneti időszakként értékelték uralkodásának idejét. Mi – legalábbis az idősebbek – jól tudjuk, hogy mit jelent átmeneti kor gyermekének lenni, bizonytalanságban élni, amit csak úgy lehet elviselni, ha legalább a vezető tudja, hogy hová akar eljutni. Szent István tudta. Minőségi változást tudott végrehajtani országában. Mi is erre várunk. De minőségi változást csak szilárd értékrenddel, erkölcsi érzékkel és – tegyük hozzá bátran – csak hittel érhetünk el. Ha nincsenek kicövekelt, biztos pontjaink, amelyeket menet közben nem lehet ide-oda rakosgatni, nem jutunk előre. Sőt, nincs értelme arról sem beszélni, hogy merre van az „előre”, nincs értelme fejlődésről szólni. Ezért ma különösen is kérjük szent királyunk égi közbenjárását. Legyen szeme, gondja rajtunk, egész népén, hogy az a sok demagógia, az a sok összevisszaság, amely körülvesz bennünket, szűnjék meg körülöttünk, közöttünk, sorainkban. Keressük mindazt, ami időtálló, amire álmot, államot, házat és hazát lehet alapozni. Tanítása nyomán keressük meg a krisztusi igazságokat, és azokra alapozzuk életünket és a nemzet életét.

(Forrás: Magyar Fórum)