vissza a főoldalra

 2008.09.12. 

Lapusnyik, a fotós

Paládi József: A bánat hegedűje c. könyvéről

 Lapusnyik András jó fotós volt. 31 évig dolgozott a városban. Jó fotós volt, és szennyes lelkű ember, amiről ő viszont nem tudott. A forradalomban lefényképezte az akasztásokat, a nemzetőrség tagjai elkapták a csellengő Lapusnyikot, és bevitték valami irodába. Lapusnyik András biztosította a forradalom híveit, hogy ő csak emléket akart állítani a forradalom eseményeinek. Jó lesz majd erre hivatkozni a későbbiek során. Bejöttek az oroszok, és Lapusnyik nekik is felajánlotta szolgálatait. Megkapták a megszállók a fényképeket, akik a fotókon szerepeltek, mind felakasztották. Lapusnyik tovább fotózott, majd elkészítette az utolsó felvételt, az állványra helyezett fényképezőgépet beállította időre, és felakasztotta magát, megörökítette saját halálvergődését. Ennyi a történet. Paládi József A bánat hegedűje című 21 novellát tartalmazó kötet első főszereplőjének Lapusnyik András fotós életének és halálának. Most jelent meg második kiadásban a Dunapress Kiadó gondozásában Paládi József novelláskötete. Paládi is debreceni diák volt, mint annyian mások. Az írások révén bepillanthatunk a városi taxisok, a vendéglők és a kórházak világába, láthatjuk a szocializmus fojtogató légkörében vergődő, boldogságkereső kisembereket, akik semmi mást nem szeretnének, csak élni és túlélni. Néha mégsem sikerül ez nekik. Paládi József jó újságíró volt már Debrecenben is a 60-as évek első felében. Halk szavú, csendes fiúként rótta a maga útját, és figyelt. Szociográfikus riportokat írt. Akkor sem, de most a novelláiban sincsenek fölösleges szavak. Csínján bánik a jelzőkkel, szikár tényeket közöl. Ezzel elképesztő hangulatot teremt. Nem bőbeszédű, a lényeget látja, és azokat egy-két mondatban közli az olvasóval. Bizony, ez a 60-as évek Debrecene, mert onnan hozta élményvilágának jelentős részét a szerző. Nem az egyetemistákról, nem a mi „léha” világunkról beszél, hanem egy korszakról, egy korszakot mutat be minden novellája. De feltűnnek az arcok, s ezek annyira ismerősek. A két mázsa búza című írás egyik hőse egy néger fiú. Azonnal felismerhető. Debrecenben volt egyetemista. Az orvosegyetemre járt. És az akkori években mi, bölcsészek, agrárosok és orvostanhallgatók esténként a Pálma tanszéken futottunk össze a Nagyerdei körúton. A néger diák, kinek neve Oké volt, valami törzsfőnök fia lehetett, vagy egy afrikai király sarja. Mindannyian szerettük, de különösen a bölcsész lányok. Egy alkalommal Oké megjelent a Pálma presszóban a Nagyerdei körúton, és vállán hozott egy ajtót. Igen, egy ajtót, s rajta szám volt: 302. Okét az előző este kizárták a kollégiumi szobából véletlenül, ő meg úgy okoskodott, nem zárják ki őt többé a kollégiumból, inkább hozta magával a szoba ajtaját is. Oké 10 évig járt egyetemre Debrecenbe. Nem azért, mert hülye volt hozzá, hanem azért, mert így hosszú ideig debreceni lakos maradhatott. Az egyetemközi időkben kerékpáron hordta ki a táviratokat a jó debrecenieknek. Villámgyorsan tudott rohangálni a városban. Nem használta a féket, hanem mezítlábon sarkával fékezett állandóan. Magam láttam, lángolt a sarka. Jó gyerek volt Oké, miként Paládi novellájában. Valami presszófélében nagyon megtetszett neki egy szőke nő. A bárpultos. Ezt meg rossznéven vették a keményszavú debreceni stricik. Szerencsére, baj nem lett belőle. A novelláskötetben feltűnnek a taxisok. El nem tudjuk képzelni, mennyi szorongás, mennyi gyomorlyukadáshoz vezető idegesség kíséri ezeknek a taxisoknak az életét. A rengeteg részeg, a markecoló cigánygyerek, és a töméntelen kurva. Őket is fuvarozni kellett. Különösen a havas éjszakákon vagy hajnalokon, fel, valahova a város tetejére, túl a hegyeken, valami sufniba. Oda vitette magát a magányos, nagypiás, korosodó ember, a taxis meg félt, hogy most fogják leszúrni. Nem szúrták le, csak küzdelem volt az élet. „Az autó furcsán csúszkált a töretlen hóban. A taxis finom kormánymozdulatokkal igyekezett az ősszel vájt, mély keréknyomban maradni, amely sínként vezette a kocsit. A sofőr fiatal volt, nem régóta dolgozott, élvezte az új feladatot. Kevesen vállalkoznának ilyen lélegzetelállító hegyi túrára. »Nézze, milyen szép a táj« – mondta az utas, és meghúzta a zöld flaskát.” Aztán vége a novellának, a következő szavakkal: „A taxis a kormányra hajtotta a fejét. A szeme még most is káprázott. Tarkóján egy revolver hideg csövét érezte még mindig.” 13 órás szolgálat után főhősünk hazamehetett. Hátborzongató a Kerék alatt című írás. Egy fiatalember a villamos kerekei alá került. Nem halt meg, csak az egyik tenyerét ellapította a villamos. Olyan lapos lett ez a kéz, mint egy papírszelet. Az egész történetnek környezete is van. Rendőr, mentős, az utca szemközti oldalán kocsma vagy talán presszó, és véletlenül szerelem. A magányos ember szomorúsága a címadó novella A bánat hegedűjének főszereplője. Aki a történetet elmeséli, csapágygyári anyagmozgató volt. A csapágygyár debreceni intézmény. A fiúk egymást biztatják a kocsmában: „Ha ebből iszol, három egyetemre is felvesznek – mondta Pista, és jól meghúzta az üveget. Nézd, hogy pustol a hó, ilyenkor kell a pálinka. Pustol? Mi az, hogy pustol? Pustol – kiáltotta Pista. Nem hallottad még? Nem – nevetett a fiú, ismételgetve a szót, pustol, pustol.” Ezt a fogalmat csak mi ismerjük, akik voltunk debreceniek, és láttuk, hogyan pustol a hó a Hortobágyon. Fergetegesen viszi magával a havat akadálytalanul a szél. És megismerjük őt, aki a bánat hegedűjét szólaltatja meg. Hol tanulta? – kérdezték a hegedűstől. „Nem tanultam, én szereztem – mondta mosolyogva. Maga zeneszerző? Nem, nem – mondta a férfi. Én csak egy szegény gépkezelő vagyok. A hangok itt vannak bennem – mutatott a szívére. Valóban? Mindent el tud játszani? Mindent, de én csak magamnak játszok. Nem megyek pénzért muzsikálni. Sok nótát ismerek, mégiscsak a sajátomat játszom! Miért? – Azt ne kérdezze, hallgassa inkább. A férfi vállához emelte a hegedűt, a fiú akkor vette észre a mennyezeti lámpa fényében, hogy a hangszer feketére van festve, olyan, mint egy kis koporsó. A húrok feszesen csillognak, alattuk fénylik a gyanta pora, mint a hó. A zenész ujjával megpendített egy húrt, aztán rákezdett egy dallamra. – Ismeri? – kérdezte közben. A fiú csak fejével intette, hogy nem. Megbűvölten állt a fekete-fehér mozaiklapokon, nézte, hogy szemközt az ablak fehér négyszögén túl pustul a hó, s vele szemben egy pufajkás művész zenél. A férfi eldúdolta a nóta elejét: »Az én bánatom már nagyon régi bánat.« A fekete hegedűs rég elszenderült feleségét gyászolta”. Megismerjük az özvegyasszonyt, aki takarít. Teljesen mindegy, hogy hol. Riporter érkezik, és cikket ír róla. Arról, hogy a szakszervezet hogyan segíti az egyedülálló nagycsaládosokat. Fel is tette a kérdést az ezerszemű riporter. „Ön egyedülálló nagycsaládos asszony. Ez volna a témánk. Tessék elmesélni, hogyan élt a múltban, milyen a mai élete. 1969-ben meghalt a férje. Azóta jól élünk. Hogyan? Közúti baleset áldozata lett. Este jött haza az erdőgazdaságból, ahol dolgozott, és fél kilenckor egy részeg motoros elütötte. Így halt meg. Fogadja részvétemet. Nem volt kár érte. Nem? Nem hát, vágta fel fejét az asszony. Lágy tekintete megkeményedett. Végigsimított barna, fülére hulló haján, megigazította a rakoncátlan tincset. – 13 gyereket… hogy is mondjam? 13 gyereket csinált nekem. Máshoz se értett. A férje volt! Akkor voltam bolond, amikor hozzámentem. De akkor a lánynak nem volt szava, más világ járta.” Ez a lényege az egyedülálló, sokgyerekes asszony mondanivalójának. A szakszervezeti titkár sűrűn közbeszólt. Ezt ne írja meg, azt ne írja meg. Tessék rám bízni, tudom én, hogy mit kell ilyenkor írni. Erről jut eszembe L. D. újságíró, aki Paládi Jóskának meg nekem kortársam volt ebben az időben. Elküldte L. D-t a főszerkesztő a bőrgyárba, hogy írjon riportot a szocialista brigádmozgalomról. L. D. visszaérkezett, és nem hozott riportot. Hát mit csináltál D? – kérdezte a főszerkesztő. Nem tudtam dolgozni, mert égett a bőrgyár. Hát ilyen volt az újságírás akkor, na meg most is. Rózsi a lúzer volt. A kocsma körül serénykedett. Takarított, sepert, összeszedte a koszt az étterem vagy micsoda körül. És meggyanúsították, hogy a dobosnak ellopta a pénzét. Rózsi makulátlan egyéniség volt, nem lopott az semmit. Joggal megsértődött, és odahagyta az évtizedes munkahelyét, ahol addig elvolt. Hogy hová lett? Mint a többi főszereplő. Elnyelte őt is a szocializmus biztonsága, a sárga föld. Nem volt szívderítő látvány a nő, aki kiugrott az emeletről. Igaz, csak a másodikról, de abba is bele lehet halni. Az esemény szemtanúja kisebb forma gyerekével arra járt, aki csak folyton azt kérdezte, miért fekszik hason a néni a járdán. Elesett – válaszolta az apa. Majd jöttek a mentők, a rendőrök, és csend lett a vidéken. Soha nem tudjuk meg, hol szakadt meg valami az emeletugrást választó nőben. Gyereket akart, és nem lehetett? Gyereket várt, de nem akarta? Szerelem gyötörte a lelkét, vagy másfajta bánat? Ki tudja a lakótelepi rengetegben. Kihullanak az emberek az emlékezetből meg az ablakokból. Paládi nagyon tehetséges novellista. Nem az érzelmekre gondol, amikor ír, hanem arra figyel, amit lát közvetlen közelről, meg ami a dolgok mögött van. És akkor egy másik novellában az asszony két hétre elutazott Kairóba, a férjét meg itthon hagyta. Hova mehetett volna a magára hagyott házastárs? A kocsmába. Feleségének a veje fizette ki a kairói kirándulást. Még az is megfordult a fejében, hogy valami van a vő és az anyós között. Minden lehet. A házaspár verte egymást. Mégis, valami nagy hiány ülte meg a Budapesten rekedt férj lelkét. Csupa talány az élet. De még mennyire! És akkor kórházakba látogatunk. Ott minden megtörténik. Többnyire öregemberek várják a halált, illetve még néhány szép évet kérnek az égiektől. Csuda figurák ezek az öregek. Paládi egyenként szólítja be őket a novellájába. Látjuk az arcokat, a fájdalmakat, az asztmát, a köhögést, a szívgyengeség jeleit, a vég közeledését. De nem egyszerű dolog meghalni. De nem ám. Egy alkalommal a Péterfy Sándor utcai kórház vendége voltam, és természetesen fiatal. A kórterembe behoztak egy szálfa magas, vénséges vén korú öregurat. Megtudtam róla, egykoron postamester volt. Nem volt hely a kórteremben, a szoba közepére egy újabb ágyat állítottak be, arra fektették a beteget, aki sóhajtozott, amúgy csendben volt. Lánya és veje kísérte be a kórházba. Magam sem tudtam aludni a szokatlan hálóteremben, így reggel ötkor már ébren voltam. Mit látnak szemeim? Az öreg 190 cm-es postamester, aki már túl volt a kilencvenen, felült ágyában, és nagyot nyújtózkodott. Jaj, Istenem, de jó lenne most egy pár debreceni meg egy korsó sör. Azonnal, véglegesen felébredtem. Vettem magamra a ruhát, a Péterfy környékén reggel 6-kor nem nehéz működő kocsmát találni. Vettem 2 pár debrecenit, meg egy üveg Kinizsit. Visszamentem, az öreg jóízűen felfalta a párost, és elkortyolgatta a sört. Majd úgy kilenc óra tájékán megérkezett az öreg lánya és veje, talpig feketében és jajongtak. Az öreg meg közölte, nincs nekem semmi bajom, 120 évig fogok élni. Valószínű így is lett, de láttam a lány és a vő arcán a döbbenetet és a csalódást. Ilyen az emberi élet, meg ilyen a családi élet. Paládi Jóska mindezeket kívülről, belülről ismeri. Térjünk vissza Debrecenbe, a 60- as évek első felének egyetemi életére. A három felsőoktatási intézménynek, a Kossuth Lajos Tudományegyetemnek, a debreceni Orvostudományi Egyetemnek, az Agrártudományi Egyetemnek volt egy közös lapja, az „Egyetemi élet”. Ezt a lapot csináltuk mi, a bölcsészektől Paládi József, a természettudományiak közül Gőz Jóska, az orvostanhallgatók közül nem emlékszem, hogy ki serénykedett a lapgyártásban. Az agrárról magam kerültem a tisztes társaságba. Délutánonként a Pálma presszóba ültünk össze pusmogni. Izgalommal olvastuk Nagy László József Attila című versét. Suttogva meséltük el a történetet, amit a Kossuth Egyetem egyik kollégiumában követtek el a gondolkodó magyarok. Nem történt más, csak a könyvtárszoba falára felraktak egy ötágú csillagot, egy keresztet, meg egy horogkeresztet. Aláírták félkörben: Ecce homo. Baj lett belőle, nagy baj. Rendőrök cipelték el a fiúkat. Majd aztán egy hét múlva elengedték őket. Nem csináltak cirkuszt az ügyből, inkább elkenték. De haragudtak ránk nagyon. Jártunk a Kossuth Egyetem mellé a templom lépcsőjéhez, ahol Rencz Tóni, a Madách Színház későbbi főrendezője valami görög sorstragédiát rendezett meg. A színész egyetemisták fakarddal hadonásztak, mi meg ültünk a lépcsőn, és röhögtünk. Merthogy felszabadult, különös világ volt ez az egyetemi világ, amelyiknek sok és szép reménye volt, amiből kevés valóság lett. Paládi József novellái azt írják le, mi lett a szép, új világból, amiről álmodoztunk. A galambok az égbe vitték álmainkat, más nem történt.

 (Paládi József: A bánat hegedűje, Dunapress Kiadó, 2008.)

Győri Béla