vissza a főoldalra

 

 

 2008.09.12. 

Szerzők

(Joachim Trier filmje)

A dán nemzetiségű Joachim Trier csak távoli rokona a szintén dán és filmes berkekben közismert rendezőnek, Lars von Triernek. Mindketten Koppenhágában születtek, Lars 1956-ban, Joachim 1974-ben. Joachim filmes vonzódása tehát családi eredetű, a nemzeti elkötelezettség azonban hiányzik belőle: tanulmányait Londonban, a híres-nevezetes Nationale Film and Television Schoolban folytatta, itt szerzett diplomát is. Első, egész estés játékfilmjét viszont norvég zászló alatt készítette, színészei is mind egy szálig ennek az államnak a polgárai, a történet is Oslóhoz kötődik. Úgy látszik, viking őseire büszke lehet, mert azokkal a népekkel vállal szívesen közösséget, akik ezeknek a félelmet nem ismerő hajósoknak a leszármazottjai. A Szerzőket 2006-ban forgatta, a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon, 2006-ban, különdíjjal tüntették ki, Karlovy Varyban, szintén 2006-ban pedig a legjobb rendező díját kapta meg. A Szerzők hazánkba ebben az évben jutott el, augusztus 28-tól vetítik az Art mozihálózatban. A Szerzők cselekményideje napjainkra tehető, két főszereplője van, Erik és Phillip, akik mindketten oslói illetékességűek. Húszas éveiket éppen hogy elhagyták, és egyiküket sem foglalkoztatja az a minden fiatalt gyötrő, éppen ezért olyannyira nehezen megválaszolható kérdés, hogy mi legyek, ha nagy leszek? Ők biztosan tudják, ugyanis kiskoruktól fogva írók szeretnének lenni. A film kezdetén ott téblábolnak a postaláda előtt, bedobják-e vagy sem a mindkettejük kezében szorongatott vastag borítékot, amit az egyik rangos oslói, szépirodalmi alkotásokat megjelentető kiadónak címeztek. Végül is úgy döntenek, egy életük, egy haláluk, és feladják a levelet. A két testi-lelki jó barát közül az esendőbb Phillipnek kedvez a szerencse, regényét közzéteszik, felkapják őt, médiaszemélyiséggé válik, interjúkat ad, tévés magazinműsorokban lép fel. Csakhogy a siker összezavarja a fejét, nem bírja elviselni a népszerűséggel járó terheket, idegösszeomlást kap, fél évre szanatóriumba kerül. Nem telik el sok idő, a tipikus norvég szépfiú, a magas, szőke Erik könyve is napvilágot lát, és most őt kapja fel a média, még a csapból is ő folyik. A haverok újra találkoznak, és ott folytatják, ahol abbahagyták, bulikba járnak, visszatalálnak régi barátnőikhez, és a második főművükön kezdenek el dolgozni.

A Szerzők szereplői ugyan Oslóban mozognak, de a film tartalmának Oslóhoz csak annyi köze van, hogy két-három vágókép erejéig feltűnik benne a királyi palotába vezető és a norvég nemzeti lobogókkal ékesített sugárút, a Vigeland park néhány szobra, meg számtalan, esőáztatta és mégis patyolat tiszta utca. A történet viszont bárhol megeshetne, mert az bizony nem másról szól, mint a felnőtté válás rögös, buktatókkal teli útjáról, amin a földkerekén mindenhol gőzökkel-gázokkal telve mennek végig az ifjak. Nem csak Oslóban járnak a fiatalok olyan kétes hírű szórakozóhelyekre, ahol harsog a zenének nevezett fülsiketítő zaj, meg nem csupán a norvég lányok és fiúk keresik fel azokat a klubokat, ahol világmegváltó terveikről, ötleteikről naphosszat fecsegnek, és az emberiség sorskérdéseit vitatják, vagy oldják meg. Ennek a generációnak is ugyanolyan fejlett a kritikai érzéke, mint minden valaha élt huszonévesé, szüleiket kíméletlenül bírálják, mert szerintük apáik, anyáik semmit sem csináltak jól. Ez a hőzöngés és szájtépés nem norvég specialitás, hanem életkori sajátosság, a fiatalok Izlandtól kezdve Dél-Afrikáig mindenhol így viselkednek. Joachim Trier filmje sem mondanivalójával, sem megfogalmazásmódjával nem tűnik ki a hasonló korosztályos mozik közül. Nem egyenes vonalban meséli el Erik és Phillip sztoriját, időbeli ugrásokkal, gyors és lassú vágóképekkel, körkörös kameramozgással, az álmok és a vágyak hol színesen, hol fekete-fehéren fényképezett részeivel, a narrátori alámondás szarkasztikus humorával igyekszik érdekesebbé tenni a Szerzőket, ennek ellenére mégis hiányzik az egyedi látás belőle. Nem az a baj, hogy lerágott csont tematikát választott, hanem az, hogy nem képes újfajta módon tálalni és friss szemmel nézni, tehát amolyan 21. századosan tárni a nézők elé a felnőni akarás lelki késztetéseit. A Szerzők csak kívülről ábrázolja, miként válik íróvá két hasonló korú, társadalmi és kulturális hátterű fiatal férfi. Sajnos a rendező nem hatol le témája mélyére, csak a felszínt kapirgálja meg, és még csak kísérletet sem tesz arra, hogy bemutassa azt a töménytelen mennyiségű bánattal és megszámlálhatatlanul sok örömmel teli folyamatot, belső vívódást, amin az alkotók átmennek, mialatt a szavak kifejezőerejéért és pontosságáért küzdenek.

 

Dr. Petővári Ágnes