|
 2008.09.19.
Hagyományunk védelmében
Beszélgetés
Farkas Bálint operett-bonvivánnal
– Zeneszerető családban nőtt fel a járokszállási
házban?
–
Igen, apám nagyon szeretetett mulatni, s ennek pedig nélkülözhetetlen
eleme a zene. Egy étteremben húzatta a cigánnyal az
operettdalokat, és a magyar nóta gyöngyszemeit. Mikor elszaladt
az idő, és már várták otthon, cigányzenészekkel adatott
szerenádot édesanyámnak; bocsássa meg kimaradását. Ezért
szoktam így kezdeni életrajzomat: Jászárokszálláson születtem,
mulatós állatorvos fia vagyok.
– Gyermekkorában elvitték színházba?
–
Édesapám havonta elkísért a fodrászhoz, s frissen nyírt
frizurában, jól fésülten elvittek vagy az Operettszínházba,
vagy a Vidám Színpadra. Hallatlan élményt jelentett számomra,
ha Németh Marika a színpadról rám nézett. Ennél nagyobb élményben
csak akkor volt részem, amikor már színészként egy kétszemélyes
darabban játszhattam a primadonnával.
– Az Állategészségügyi Főiskolára járt. Állatorvos
akart lenni?
–
Apám óhajának tettem eleget, mikor jelentkeztem ebbe az intézetbe.
Elvégeztem a főiskolát, de nem doktoráltam le. Édesapám
mellett szereztem gyakorlatot. A nyári szünetekben segítettem
az állatok gyógyításában.
– Hogyan lett ebből színészet, s Operettszínház?
–
Mindig színész szerettem volna lenni. Az egész életemet színészkedéssel
töltöttem. Amikor édesapám nem volt otthon, hozzánk jöttek
bejelenteni, hogy hová menjen ki az állatot meggyógyítani.
Mikor még nem tudtam írni-olvasni, apámnak eljátszottam, hogy
kik kerestek fel minket. Múltak az évek; már főiskolás
voltam, mikor az Oktogonon láttam egy plakátot, hogy a színház
felvételt hirdet. Akkor már szórakoztató jelleggel harmonikáztam,
zongoráztam, énekeltem az Állategészségügyi Főiskola
hallgatóiból létrejött zenekarban. Jelentkeztem a stúdióba,
és fel is vettek. Apám ezt nem vette jó néven, mert azt
szerette volna, ha átveszem a praxisát. Nem tudom az okát, de
az akkori főrendező, Vámos László látott bennem fantáziát.
Egy újságíró azt írta: Vámos László „farkas-vakságban”
szenved. Valóban Vámos rám osztotta a West Side Story férfi főszerepét,
a Bóni grófot, Noszti Ferit és a Mosoly országa Ferijét.
– Kik tanítottak a színház stúdiójában? A teátrum
rendezői, vezető színészei?
–
Színészek nem oktattak. Tanított Bródy Tamás, a színház
karmestere, Szilágyi Bea, Páger Antal felesége és Montágh
Imre volt a beszédtechnika-tanár. Néha Feleki Kamill is felügyelte
a helyzetgyakorlatokat.
– Kamill bácsi beszédhibás volt, mégis rajongott érte
a közönség.
–
A titok az egyéniségében keresendő. Sokszor eszembe jut: Jávor
Pált, Sárdy Jánost, Latabár Kálmánt, Feleki Kamillt felvennék-e
ma a Színművészetire. Valószínűleg eltanácsolnák őket a pályáról.
– Rögtön egy főszereppel mutatkozott be. Nem érezte
úgy, hogy bedobták a mély vízbe?
–
Azt sem tudtam mi az a mély víz, hiszen olyan eufóriában
voltam attól, hogy egy színpadon lehetek olyan nagyságokkal,
akikhez még szólni sem merek. Rátonyi Robinak köszönni sem
mertem. Amikor jött, mindig félreálltam a folyosón, nehogy útjában
legyek. Egyszer megkérdezte tőlem, miért nem köszönök neki.
Azt feleltem: nem merek. Ezután megitta velem a pertut. Hályogkovács
módjára énekeltem, játszottam mindazzal a fantasztikus örömmel,
hittel, ami elzárta előlem a rosszindulatú megjegyzéseket és
a negatívumokat.
– Mi is a West Side Story? Musical, vagy rockopera?
–
Egy olyan klasszikus musical, ami nagyon nehezen tört utat nálunk
a ’70-es években. Amerikai egyetemisták Coca-Cola mámorban
fetrengenek – ez az előítélet élt a darabbal szemben. Nagyon
sokat harcolt az Operettszínház azért, hogy megkapja a jogot.
Amikor késéssel kezdődött a főpróba, elterjedt: letiltották
a darabot, azért nem megy fel a függöny. A darab karmestere, Bródy
Tamás, aki főleg a klasszikus zenét ismerte, nagy örömmel,
hatalmas akarattal dirigálta a művet. Olyannyira, hogy az előadás
végére könnybe lábadt a szeme…
– Melyik műfaj állt közelebb önhöz?
–
Nem tudok választani a musical és az operett között. Nálam a
játék öröme a döntő. Az, hogy minden este más-más valaki bőrébe
bújhatok bele. Ez olyan, mintha képes lennék reinkarnálódni.
Egy ilyen beleélésnek szórakoztatónak kell lennie. Ha ebben én
nem hiszek, akkor a közönség számára nem vagyok hiteles.
– Régebben azért több operettet játszottak az
Operettszínházban, mint musicalt. Most más az arány. A bevétel
miatt változott meg a műsorpolitika?
–
Egy ember ízlése határozza meg a műsorpolitikát. Az eredmény:
nincs üres nézőtér. Ennek egyik oka lehet, hogy az alapokat Németh
Marikáék és a Latabárok idejében nagyon jól rakták le. A másik
ok: a kíváncsiság az új darabok iránt. Szerintem a két műfajt
nem szabad keverni, mert mind az operettnek, mind a musicalnek
megvan a maga kulturális fogyasztói rétege. Sajnos ma az
operettnek nincs meg a klasszikus tisztelete. Az lenne az üdvös,
ha az operettet a média újra divatba hozná.
– Hogyan?
–
Vasárnaponként a tv operettet közvetítene, s a szünetben
interjúkat készítene a művészekkel. Akkor nem tartanánk ott,
ahol jelenleg. Meggyőződésem: tudatosan csúfolják meg az
operett műfaját. S ez már politika, mert esetünkben egy
hungarikumról van szó. Ha ezt a műfajt gyengítik, akkor velünk
is ezt teszik. Minél jobban ránk erőszakolják a külföldi
kultúra elemeit, annál jobban elveszítjük gyökereinket,
hagyományunkat. Akik rálegyintenek az operettre, és annak
ismerete nélkül lenézik azt, beállnak azok mögé, akik
tudatosan rombolják művelődéstörténetünk egy darabját.
– Jómagam nem tartom az operettet a magas kultúra részének,
ám a műfaj előadásához szükséges a hangi adottság. Emlékszem
egy kaposvári Csárdáskirálynőre, mikor a bonviván szerepét
egy énekelni nem tudó színésznek adták. A Vígszínházban
pedig Alföldi Róbert és Eszenyi Enikő énekelt el egy Kálmán-operett
részletet. Ez nem a műfaj megcsúfolása és nevetségessé tétele?
–
Dehogynem! A kérdés: kik engedik ezt, s miért? Ha egy olyan
emberre bíznák a Mona Lisa bemutatását, aki pipát rajzol az
alak szájába, és sapkát a fejére, akkor azt mondhatják: mi
ebben a szép? Ha nem az eredetit mutatják be, hanem annak
perverz változatát, akkor a nagyközönség magától a műfajtól
fordul el. Nem a színészeket kell hibáztatni, hanem azokat,
akik engedik a kártevőket működni.
– Régebben előfordult, hogy a színészért, s nem a
darabért ment a publikum az Operettbe?
–
Az sosem volt mindegy, hogy mit játszik a színház, de az igaz:
nagyon sokat számított, hogy ki szerepel a darabban. Ha az
igazgató meg tudott nyerni egy Karády-volumenű színészt,
akkor biztos volt a telt ház.
– Azt mondják, hogy anno több volt a színpadon az
egyéniség, mint korunkban, amikor csak jó mesteremberek vannak.
Egyetért ezzel?
–
Ennél a kérdésnél megint azt kell megvizsgálni, hogy ki választja
ki a színészeket. Addig tart egy-egy színész megdolgozása, míg
a beléje fektetett pénz és energia nem térül meg. „Sztárgyárak”
működnek, melyek „gépre teszik” a nem létező képességgel
rendelkező egyéneket, majd „tartósítják” őket. A néző
nem tud mit tenni: legfeljebb átkapcsol egy másik csatornára.
De legtöbb esetben ott is csak ezeket a figurákat látja.
– Említette a pénz megtérülését. Lehet-e piacképes
az operett, illetve egy színház?
–
Egy hatalmas teátrum működtetéséhez az önkormányzati - és
magántámogatás nélkülözhetetlen. Maga a műfaj piacképes is
lehet bizonyos esetben. Vannak olyan kiváló kollegáim, akik egy
társulatba verődve járják Németország városait, s eljátsszák
eredeti nyelven Kálmán műveit.
– Olvastam, hogy rendezett is operetteket.
–
Nagyon szeretem visszahozni azokat az apró kis csodákat a színpadra,
amelyek eredetileg is benne voltak a műben. Sajnos ma már nem
tartanak értelmezési szüneteket sem két mondat között.
– Több operettet modernizálnak a színpadon. Híve
ennek a módszernek?
–
Ahogyan nem lehet modernizálni a régi klasszikus szobrászat
remekeit, pl. a Piètát, ugyanúgy nem lehet ezt megtenni
az operettekkel sem. Egyesek – parancsra – a szöveget is átírják,
mert a régi unalmasnak lett titulálva. Így lesz Hagymási Péter
a Hajmásiból. Mindez azt a célt szolgálja, hogy nevetségessé
tegyék azt a felnőtteknek szóló mesét, amit operettnek hívunk.
Az operett ezt az életérzést sugallja: szép emberek, szép ruhában,
szép helyeken szépen énekelnek. Vannak még érző emberek,
akik hasonló hangulatba kerülnek. Mintha dúdolászna a lelkük.
Manapság egyre kevésbé találkozunk ezzel az érzéssel. Régebben
többet mosolyogtunk, kedvesebbek voltunk egymáshoz. Nem úgy
kezdődött a beszélgetés: nem élek jól. A bárokban nem
hallunk az asztaloknál nevetést, sőt odáig jutottunk, hogy még
óvodákban sincs gyerekzsivaj.
– Az egyik kereskedelmi csatornában a Jótett helyébe…
c. műsort vezeti. Honnan a cím?
–
Ez a műsor minden vasárnap délután jelentkezik a Budapest
Tv-ben. Egyszer egy tankolás alkalmával elnéztem a bankjegyeket
és így jóval többet fizettem a kelleténél. A pénztárosnő
utánam szólt, s visszaadta a különbözetet. Megkérdeztem tőle:
miért nem tette el? Azt felelte, hogy ő ilyet nem tesz, mert
becsületes. Amikor beültem az autóba, azon gondolkoztam: ez a
világ mégsem annyira romlott, s vannak még jó emberek. Felhívtam
a Budapest Tv vezetőjét, s azt mondtam neki, hogy indítsunk egy
olyan műsort, melynek az a címe: Jótett helyébe… Ez
politikamentes lenne és csak a jóról szólna. Hívjanak fel
azok, akikkel jó történt. Egyik vendégem Olofsson Placid atya,
bencés szerzetes volt. Ő tíz évet töltött a Gulágon. Mikor
vitték ki vonattal, az utolsó hazai településnél a vagon résén
kicsúsztatott egy kis levelet, melyben ez állt: „Placid atyát
viszik a Gulágra, tíz évet kapott, s kérem, értesítsék az
édesanyját a fenti címen.” Megkapta az édesanyja a levelet.
Kérdeztem az atyát: ki volt a postás? A Jóisten – felelte. Két
nap múlva levelet kaptam egy idős adonyi hölgytől, aki leírta:
én találtam meg azt a kis cédulát. A tv vezetője kezdetben
azt gondolta, hogy a műsor nem ér meg tíz adást sem. Azóta a
Jótett… három éve megy és a 170. adásnál tartunk.
– Ez ugyanaz a műsor, melyben méltánytalanul
elhallgatott, elfelejtett előadókat mutat be?
–
A méltatlanságra mondok egy példát. Tavaly ünnepeltük Sárdy
János színész, operaénekes születésének 100. évfordulóját.
Megemlítettem a környezetemben lévő 30 éves fiataloknak, hogy
Sárdyról egy emlékműsort fogok készíteni. Azt kérdezték tőlem:
egy sportolóról van szó? Azért szeretném az égi játszótársakat
bemutatni, újból felfedeztetni, hogy legyen egy összehasonlítási
alapunk, ha a mai kulturális életben szereplőkről beszélünk.
Hasonlítsák össze: kire milyen hatással van az akkori, és a
mostani sztár. Sokan a mostani sztárok közül önmagában léteznek,
minőségi alap nélkül.
– A fiatalabb generáció már az operettet is a nyugdíjasok
műfajának titulálja. Ez a műsor főleg az idősebbeknek szól?
–
Nem csak idősek a vendégeim, mert Charlie-től kezdve Nyertes
Zsuzsáig sok olyan művész szerepelt a műsorban, aki a
fiatalokat szólítja meg. Az biztos: az idősebb generáció
tagjai könnyebben telefonálnak be egy műsorba. A fiatalság
ebben a kontextusteremtésben nem partnerünk.
– Az idősebbek még ismerték a régi csillagokat. A
mai sztárpaletta egyik percről a másikra változik, míg a
hajdani egyéniségek sokáig tündököltek. Így az idősebbek
jobban megismerhették őket. Ez is lehet az oka az ő kommunikatívabb
magatartásuknak.
–
Egészen biztos, hogy az idősebbeknek hiányzik a szórakoztatás
régi módja. Mikor még együtt dúdoltak, éltek olyan példaképekkel,
mint Szeleczky Zita, Honthy Hanna és a többiek. Őket szinte félistenként
tisztelték. Ma a „sztárokat” azzal hozzák közel az
emberekhez, hogy róluk zeng a bulvársajtó. Ettől még a közönség
nem szereti meg, csak megszokja és megnézi őket, mert hajtja a
kíváncsiság. Ettől a felkapott emberkék még nem lesznek sztárok
és a kulturális élet tagjai. Nem is szórakoztatnak.
– Nem tartja gondnak, hogy egy reklámfigurát manapság
jobban ismernek, mint egy legendás színészt?
–
Dehogynem! Ha rám bíznák ennek a problémának a kezelését és
kapnék hozzá megfelelő eszközöket is, akkor ilyen a jövőben
nem fordulhatna elő.
– A tévén kívül hol láthatja Farkas Bálintot a
publikum?
–
Szerencsére havonta három-négy alkalommal hívnak, hogy szállodákba,
vidéki kultúrházakba, kulturális eseményekre készítsek gálaműsort.
Ha hívnak, megyünk. Nem csak belföldre, de a határon túl is.
Kanadából, USA-ból, Ausztráliából kapok meghívást. A kinti
harmadik generáció már nem igazán ismeri a nyelvet, s a művészeten
keresztül akar kapcsolatot teremteni elődei kultúrkincseivel.
Medveczky Attila
|
