vissza a főoldalra

 2008.09.19. 

Téged keresünk úttalan utakon

Fekete István Zsellérek c. könyvéről.

 A regény utolsó mondatait idézem: „A múltból jön, és a jövőnek kiált az ének. Kiszáll a templom elé, és elindul szerte az országban napsugaras tájakon. Péter gondolatai vele szállnak. Apja sírjától Baksay hadnagy sírjáig. A palatáblától az egyetemig, az emlékektől e mai napig. Száll az ének vizek hátán, erdők taraján, berkek mélyén, puszták határán. Száll a szertefolyó utakon, melyeket emberek raktak, és száll a gondolatok útján, amelyeknek határa nincs. Péter most látja már az útját. Szép lesz ez az út. De látja a többi utakat is. Jó út az mind, mert nem a paraszt, és nem az úr járják, hanem országépítő magyarok. »Hol vagy István király?« Mert téged keresünk – gondolja Péter –, úttalan utakon, sóvárgásunkban, elesettségünkben, örömünkben, bánatunkban. A te országod keressük a kenyérben, melynek bölcsője a föld, imádságunkban, melynek szülője a tiszta gondolat. Elhalkul az ének. A lelkek ablakát megkopogtatta a csengők nyelve, és a suttogó csendben megpattant a titkok burka. Péter homlokát a tenyerébe hajtotta, és tudta már, hogy a magyar föld, a virágos rét, a csobogó patak, az apja süppedő sírja, eljövendő bölcsők virágos fája, a templom öreg kövei, házuk melegsége, boruk édessége, kenyerük lágysága a szívében van; de ezeken túl a hit, az akarat, a fajtája öröklő élete lelkében borong érinthetetlen tisztaságban, mint a felmutatott áldozat. És igaz, mély hangjával bólintva rákondult a harang.”

 Gyönyörű, torokszorító sorok ezek, Fekete István Zsellérek című regényének záró sorai. Így írta le ezt a gazdatiszt, az író 1939-ben. Gondolkodjunk el elcsendesedve: mi van most Magyarországon, mi van a magyar földeken, mi van a lelkekben, és mi van a jövőnkkel? És ha ezeken eltűnődtünk, rádöbbenünk arra, hogy mennyire a mának is írt Fekete István. Nézzük meg a regény helyszínét és szereplőit. A helyszín egy dunántúli falu, Bartal. „A lekaszált füvek keserű, tiszta illata lengett körülöttem: íze az ínyemre tapadt, melytől könnyű lettem, és révedező gondolataim szétcsapták szárnyukat, mert velük együtt határtalan lett a messzeség. Ez az íz, ez az illat volt a ballagó évek elvetett gondja: maga a szabadság. Ez az illat volt a „Te Deum”, a bizonyítvány, a vakáció.” A regény főszereplői: Zsellér Péter, gimnáziumi tanuló, egyetemista, jogot végzett ember, majd terménykereskedő; barátja, Ughi László, a földi, az osztálytárs, az egyetemi társ; Ughi Laci édesapja, a tiszttartó; Zsellér Péter édesapja, édesanyja; és Bartal sok-sok arca, a falu és a kisváros számos zsidó kereskedője. Abban az időben mondták azt, hogy micsoda falu, amelyiknek nincsen zsidaja. Hogy később majd mások azt mondják, hogy a magyarok született antiszemiták. Megismerjük a tanárt, Koltóy tanár urat, aki az első világháborúban végigjárta a poklokat. Felrémlik a regényből sok szép, tiszta lány és asszonyarc: Erzsi, a falusi kislány, Magdi, az özvegyen maradt 20 éves asszony, Klári, a városi kisasszony, a szép Maya és még sokan mások. A falusi bíró és a falu plébánosa élethű alakja végigkísér bennünket a regényen. Fekete István 1939-ben írta meg ezt a pályadíjas regényét. Méltatói azt írják, hogy Fekete ezzel a könyvvel belépett a magyar irodalomba. Kapott az író a szenvedélyes elutasításból is eleget. A baloldali elkötelezettségű Schöpflin Gyula semmi értékeset nem talált a regényben, csak azt írta: ha eddig nem volt paraszt- giccs, most megszületett. Azt kifogásolja a Nyugatos kritikus, hogy „a zsellérekbe minden belefér: a földkérdés, az úr-paraszt ellentét, a forradalmak körül lezajlott és felhánytorgatott minden sajtófrázis, az értelmiségi ifjúságnak praktikus pályára való terelése, a falusi intelligencia és a parasztság közti testvéresülés – szóval mindaz, ami egy mérsékelt és kilátástalan reformprogramot kitölt, csak éppen a zsellérekről, a tulajdonképpeni földkérdésről nincs szó. Ezek egyszerűen nem léteznek az író számára.” Rögtön a könyv megjelenése után heves vita bontakozott ki Fekete István regényének címéről. Miért a „Zsellérek” a cím? Hiszen egyetlenegy zsellér sem szerepel a Zsellérekben. Helyesebb lett volna a Zsellérék címet adni. Most látjuk – több mint 70 év távlatából –, hogy meddő vita volt ez, mert akik valamikor módos gazdák voltak, tiszttartók és úrfélék, mára valamennyien zsellérek lettek. Hétszázezer földnélküli paraszt bolyong itt nálunk, Csonka- Magyarországon. Jószerivel zsellér lett mindenki. Egy kis faluban nagy úr volt a tiszttartó. „Amikor a tiszttartó kocsija végigrobog a falun, még a kutyák is tisztességgel ugatnak… Hogy mondjam meg neki, hogy Vak Számi, a félszemű kocsmáros, akinek 100 hold földje van, csak azért áll ki a kocsmaajtóba, hogy a tiszttartónak köszönhessen? Hogy mondjam meg, hogy vizsgán ő osztja ki a jutalomkönyveket, arató csak az lehet, akit ő akar – saját szememmel láttam –, a csendőrőrmester úgy állt előtte, mint a cövek, pedig ő csak szivarozgatott? Hogy mondjam meg, hogy a legvadabb béreslegények, akiknél pedig a csizmaszárban konyhakés van, elpirultak, ha hozzájuk szólt, és lesütötték a fejüket, mintha nagy legénykedések jutottak volna eszükbe? Hogy mondjam meg mindezt…?” Ughi tiszttartó úr, a gazdatiszt igazságos, nagy szakmai tudású, jó ember volt. Igazolja ezt az is, hogy fia barátjával, Zsellér Péterrel éveken át szeretetteljes viszonyban volt. Meglett ennek a következménye, mert a kisfiú, Zsellér Péter és édesapja megmenti a halálra keresett tiszttartót az agyonveréstől. Persze ez a kommün idején történt. S amikor a regény elején odáig jutunk, hogy a feltűnő arcokat végig sorra vesszük, rájövünk arra, hogy ez egy rendezett, jóságos világ, és az is marad mindaddig, amíg a háború ketté nem szakítja a világot Magyarországon is, és el nem jön a gyilkolások ideje. Be nem következik, ránk nem zúdul a háború. Menjünk csak el a háborús falvakba, regényünk helyszínére is. „A kereszt mellett Killó Magda áll feketében, mellette Deres Péter, felkötött karral. Magda egy éve asszony, az ura elesett. Deres Péter ott volt. Arról kérdi Magda. – Jól láttad, Péter, hátha elnézted. Más volt… Péter nagy kínban van. – Nyugodj meg Magda, jól láttam. – Istenem, Istenem – sírdogál a fiatalasszony. – Nem szenvedett – mondja Péter –, csakhogy mondjon valamit... – Mellette voltál? – Pár lépésre… – Legalább te ott voltál, az Isten áldjon meg... Lefogtad a szemit? – Lefogtam, Magda. Tiszteltetett… Deres Péter piros, mint a rák… – Azt mondta, ne sírj. Vigyázz a gyerekekre, a földre, csakúgy, mintha itthon lenne. Szép temetése volt. Kapitány úr búcsúztatta… Az asszony szeme csupa könny, beszélni nem tud, csak a szája remeg, kezet fognak, és elmegy hazafelé, síró vállakkal.” A másik háborús párbeszéd a faluban. „– Gábor bátyám, nem hallott Lőrincről semmit? – Nem hallottam Vera. Csak állnak, Vera topog, ujjait tördeli. – Gábor bátyám, nekem megmondhatja, én már úgyis tudom… és sír. Apám megfogja Vera vállát. – Akkor meg mit akarsz Vera? – Hát igaz? – Igaz Vera. Istenem, Istenem, hol itt sírok, hun ott sírok, hogy Zsófi meg ne lássa… Csak azért gyüttem, hogy ne beszéljen róla. Nem tudja senki. A postamester úr egyedül, de ő nem beszél. Mert megírták… De Zsófi maholnap kisgyereket vár. Ha megtudná, meghalna ő is, meg az az ártatlan is…” A katonaszökevény, a svihák, a köztörvényes bűnöző lepattant a fronton, és élte „a maga” életét. Kőris Vili, a késes hazaszabadult, és gyalázta a fronton a front embereit a sok „büdös parasztot”. Ez a késes Vili pofonverte Zsellér Pétert, és büdös parasztnak titulálta. Forrongott akkor már a világ, és nem kell nagyot ugranunk előre az időben, kitört a forradalom, amit erőteljesen idézőjelbe teszek. Tüntettek az utcákon: – Le a tisztekkel, le a gyilkosokkal! Két tisztet – talán hadnagyot – a „forradalmárok” az utcán megtámadtak. „– Leszedni a csillagokat. Egyformák vagyunk, nem kellenek az ilyen aranycsillagos naplopók. Tartsa ide a nyakát, hadnagy úr!… A két tiszt fehér lett, mint a gyolcs, de azt hiszem, én is az voltam – meséli Péter. A katona kinyitotta a bicskáját. Már felemelte a kezét, amikor az emberek kissé elhúzódtak. Egy revolver meredt a katonára. – Ha hozzám nyúl, lelövöm! Érti? Takarodjék! Majd ha leteszem a csillagot, magamtól teszem le. Nem ingyen kaptam. Nem félek! De aki hozzám nyúl: megdöglik!...” Ilyen légkörben kelt fel a nap és nyugodott le. S azután megérkeztek a vörösök. „A kereskedők vörös jelvénnyel igazolták, hogy ők a nép hívei. És volt kirakat, ahol minden piros volt, mint Popper úrnál, aki különben a tanács tagja, a ruházkodási bizottság elnöke, és szép szőlője, emeletes présháza van itt nem messze tőlünk. És a forradalmárok dorbézoltak országszerte.” Csak a proletárdiktatúra segít – hirdették a szájhősök. Megint Péter mesél. „Úgy mentem haza, mint a megigézett. Annak a rettenetes embernek a hangjában lenyűgöző, látnoki erő volt. Borzalmas hit a vérben és a halálban. Másról nem is beszélt. Eddig csak kenyérről és munkáról volt szó. Munkát, kenyeret! – kiáltott mindenki. Ennek csak egy szava volt: halál.” És a proletárdiktatúra meg maga Szamuelly Tibor akasztott. Bíró Jánost is felakasztották Bartalról a proletárdiktátorok. Pedig csak a pénzromlást szidta. Véget ért a háború, az ország kétharmada elesett. Koltóy tanár úr visszatért a diákok közé. „– A háborút nem vesztettük el! – értitek? – Nem vesztettük el, mert a háborúnak nincs vége. A háborúnak csak hősei, halottai és tanulságai vannak, de vége nincs. Amit az egyik generáció elvesztett, a másik visszaszerezheti. Az egyik generáció én vagyok, a másik generáció ti vagytok.” A világ úgy mutatta az arcát, hogy ismét kiegyenesedik az élet, és visszazökken a természetes fejlődés útjára. Zsellér Péter és Ughi László, a két jogvégzett fiatalember, a doktorok nem jogászi pályára léptek, hanem ki-ki gazdálkodni kezdett a kereskedelemben. Ughi László doktor kereskedni kezdett, Zsellér Péter gabona-nagykereskedő lett. A tőzsde világában nehéz boldogulni. Az öreg Zsellér és fia erről beszélgettek. „Itt megveszi a Kaufmann, az eladja a városba a Braunnak, a Braun eladja a pesti Strasszernek, az eladja a malomnak. Sokan irányítják. Csak mi nem, akik a földet túrjuk... – Szervezetlenség, édesapám… – Ezt is tudom, fiam, hiszen azért beszélek veled. Mit gondolsz, hány parasztgyerek végez főiskolát egy évben? – Sokan, édesapám… – És mit gondolsz, hánynak jutott eszébe, hogy az ezen az állapoton segíteni kellene?... – Bizonyára soknak, de ezeket már elvesztette a falu. Ezek városi emberek lesznek. Bírák, orvosok, mérnökök, tisztviselők… – És kereskedő, tőzsdés, szövetkezeti nem lesz belőlük egy se? – Nemigen, édesapám. – Ez a baj fiam. Ki értse meg a mi bajainkat, ha nem ti? Ki szervezzen, ki vezessen, ki tanácsoljon? Ha beteg vagyok, azt én is tudom, hogy orvoshoz kell menjek; ha pereskedni akarok, ügyvédhez, de azt nem tudom, kihez menjek, ha a búzámat akarom eladni, hogy várjak-e még vele, vagy lemegy az ára. A marhámat se tudom, hízlaljam-e, a disznómat se. Jön valaki, nekiadom. Vigye. Egy hét múlva aztán megtudom, hogy keresett rajta szépen. Én dolgozom érte: másé a haszon.” Ezt a feloldhatatlannak látszó konfliktust akkor már a magyar falvakban mindenki érezte. Zsellér Péter sürgönyt kapott otthonról, édesanyjától. „Édesapád meghalt, azonnal jöjj haza. Anyád.” És megáll egy percre az ember az olvasásban. Végiggondolja a történetet, és az életet. Az édesanya szólal meg. „– Gyere fiam. Megvetettem édesapád hideg ágyát. Gyertyákat is meggyújtottam. Aztán úgy is sötét lesz. Gyere, fiam... imádkozzunk. Kinyílt az ajtó, és Péter leborult az ágy mellé. – Édesapám! Szemeire könny borult, megfogta a halott kezét. Nem érezte a tegnapot s a holnapot. Elmosódott benne minden. A könnyek befelé folytak, és lágyan csitították a bánatot. Hogy meddig voltak így, nem tudta Péter. Arra ébredt, hogy anyja szólítja: – Gyere, fiam. Hagyjuk most édesapádat... – Jöttek volna virrasztók, de elküldtem őket… – Kár volt, édesanyám. – Gondoltam, te nem szereted. Városban nem szokás… Igen, városban nem szokás. Városban mulatnak az emberek... kérik a pénzt... és züllött lányoknak adják a búza verejtékes árát... – Hadd sirassák el, édesanyám! … A nyáreleji éj nagy lett Péter körül. Az istállóban a lovak dobbantottak néha, és mintha a föld alól jönne, halk panasszal kihallatszott a siratóének. A szavakat nem értette, de úgy érezte, lehúzták róla a városi ruhát és durva, fehér inget adtak rá, hogy fehérben gyászoljon, mint az öregek. Az énekbeszakadó siratás eltolt mellőle mindent, ami a városra emlékeztette. A föld szólt benne, a fák, a rét, az utak, melyeket megjárt Zsellér Gábor. Ősi bánat, és régen elhamvadt tüzek lobbantak fel benne. Régen elmúlt jajdulások visszhangja, örömök siratása, melyeket a halott még megérhetett volna…” Magára maradt Zsellérné, mellé állt a fia, Péter, és a regény másik főhőse, Ughi László új családjával rendet próbál teremteni a világban. Hogy ez a rend nem sikerült, az már nem témája a regénynek. Az már a II. világháború, az már a szovjet megszállás. A megszállás elején – rögtön 1946-ban – Fekete István Zsellérek című regényét indexre rakták, betiltották. A rendszerváltás évéig – 1990-ig – nem is adták ki, a könyvtárakból is kivették. Aztán megjelent az első megújított kiadás, megcsonkítva, fejezeteket kihúzgálva. Mi volta baj a Zsellérekkel, azzal a regénnyel, amelyik nem politizált? Magyar regény volt, és az ízigvérig. Csak annyi, hogy nem szerette a bolsevik rendszert, és a proletárdiktatúrát. Ezért elhallgattatták Fekete Istvánt. Onnantól kezdve megírta regényeit, amelyeket az egész ország szeretett: a Vukot, a Kelét, a Tüskevárat, a Téli berek c. könyvet, a Ballagó időt és a többi mesés regényt és novellát. Most az üldözött könyvet 2002-ben a szegedi Lazi Könyvkiadó ismét megjelentette. (Fekete István: Zsellérek, Lazi Könyvkiadó, 2002.)

Győri Béla