vissza a főoldalra

 2008.09.19. 

A lelki roncsolás súlyosabb

– 60 évvel ezelőtt államosították Magyarországon az egyházi iskolákat. Gyászos évforduló. Ez alkalomból kerestem meg Kiss-Rigó László szegedcsanádi római katolikus megyés püspököt. Nemcsak illendőségből, hanem hagyományaink szerint hadd köszöntsem úgy: dicsértessék a Jézus Krisztus.

 – Mindörökké ámen.

 – Püspök úr, ez a 60 évvel ezelőtti gyászos történet máig ható következményekkel járt.

 – Igen, maga ez a konkrét esemény is és főleg az a folyamat, amelynek része volt. Mindig is mondjuk és tudjuk, hogy elég nagy veszteséget okoztak a nemzetnek, mindannyiunknak az elmúlt 1990 előtti évtizedek. A gazdaságról sokat beszélnek, az elindulhat még a javulás útján, bár most még az sincs jó helyzetben. De talán ennek még jobban látjuk a végét, optimisták lehetünk előbb-utóbb. Sokkal nagyobb sérüléseket okozott azonban lelkileg szerintem az elmúlt évtizedek diktatúrája, így nagyobb az a roncsoló hatás, ami a társadalmat érte, ez nagyobb sebeket okozott, mint a rossz gazdaság.

 – Lehetetlenné tettek, sőt meggyilkoltak szerzeteseket, szerzetesnőket, paptanárokat. Megtizedelték az értelmiséget Magyarországon.

 – Igen, az értelmiség ennek a következményét viselte sokáig, viseli a mai napig, és konkrétan az egyházi közoktatás ügye szenvedett irtózatos veszteséget.

 – Minden nyomorúság ellenére az elmúlt 20 esztendőben az egyház igyekezett enyhíteni az akkori pusztítás következményein. Számos óvodát, általános iskolát és középiskolát nyitott meg. Egyébként személy szerint az ön elődje, Gyulai Endre püspök úr is rendkívül sokat tett Szeged-csanád környékén az iskolák újraindítása ügyében.

 – Jó néhány intézmény nem újraindult, hanem most indult frissen. Természetesen a negyven-valahány év után nem lehetett ugyanúgy folytatni, mint ahogy abbahagyta az egyház az intézményfenntartást, közoktatásiintézmény-fenntartást annak idején. Más korban élünk, más a szellem, mások a körülmények, de megpróbált az egyház, nagyon sok egyházmegye, szerzetesrend mindent megtenni, hogy 1990 után újra szolgálhassa a társadalmat a közoktatási intézményeivel.

 – 1989-ben jártam Rómában, és a Szent István zarándokházban szálltam meg. A kalocsai iskolanővérek működtették ezt a zarándokházat, majd a cselédmunkából félrerakott filléreiket hazahozták és felépítettek Kalocsán egy 12 tantermes általános iskolát és középiskolát. Ez az iskola a szorgalomnak és a hitnek a gyümölcse.

 – Igen, igaza van, óriási teljesítmény, amire utal. A szerzetesrendek a korábbihoz képest más jogi formában működnek. Többnyire helyi plébániaközösségek hoztak áldozatot, anyagit és másfajtát is, hogy saját iskolájuk lehessen. Tudjuk, hogy az egyházi törvények alapján Magyarországon 1990 óta a közoktatási intézmények fenntartója a katolikus egyházak esetében vagy az egyházmegye, vagy egy szerzetesrend – egykét kivételtől eltekintve. Az egyházmegye a fenntartói feladatot vállalja mindenhol, de nyilván a helyi kezdeményezés az adott önkormányzatok pozitív hozzáállása nélkül nem nagyon képzelhető el.

 – Mi a nagyobb gond, a pedagógushiány, a paptanárok vagy szerzetesnők hiánya vagy az anyagi gondok, amivel meg kell önöknek küzdeniük.

 – Három valódi kérdést érintett most. Az egyik a megfelelő ember, és nemcsak szakmai szempontból képzett, hanem hogy hívő, tudatos keresztény pedagógus legyen. Nagy feladata az egyháznak a pedagógusképzés, mert ezen a pályán lehet, hogy valaki nagyon rendes ember, ízig-vérig pedagógus, de saját hibáján kívül nem volt lehetősége, hogy a hitben is képeztesse magát, az nem megfelelő számunkra. Hiszen akkor igazán katolikus keresztény egy iskola, ha elsősorban a tanárok maguk hívő tanúságtevő, igazi emberi erényekkel megáldott és igazi jó szakemberek. A másik kérdés az anyagi: valójában a Szentszék és a Magyar Köztársaság által kötött megállapodásnak része az egyházi fenntartás, és a közoktatási intézmények fenntartása. Önmagában ez a megállapodás nagyon jó lenne, jól is működne, ha betartanák. Most éppen betartják, volt idő, amikor nem tartották be. A működtetéshez most a források biztosítottak, nyilván azon a szinten, amilyen szinten Magyarország gazdaságilag áll. A harmadik nehézség 90-től, hogy az egyháztól minden vagyont elvettek, aminek a hozadékából működtethette az intézményeit. Az ismert egyházingatlanokra vonatkozó törvények esetében is tudjuk, hogy egy adott önkormányzat, ha romos állapotban átadott egy épületet, akkor még az önkormányzat kapott erre központi költségvetésből pénzt, kompenzációt, hogy azt a tevékenységet máshol folytathassa. Az egyház viszont visszakapott egy épületet borzalmas állapotban, eszközök nélkül. Először rendbe kellett hozni, ellátni eszközökkel, és utána beszélhettünk az intézmény működtetéséről, tehát óriási pluszterheket jelentett egy intézmény indítása vagy újraindítása.

 – Amikor az a korszak volt, hogy a Szentszék és a Magyar Köztársaság közötti megállapodást nemigen tartották be, úgy évenként 2,5-3 milliárd forintot csakliztak el az egyházi iskoláktól.

 – Pontos számokat nem tudok mondani, de kb. ilyesmiről volt szó, igen, de nyilvánvaló, hogy az egyháznak is szüksége volt – ha fontosnak tartotta, márpedig fontosnak tartotta az oktatás ügyét – saját forrásból, máshonnan elvonva működtetni ezeket.

 – Nem tehetett mást, mert működtetni akarta az iskolákat. Püspök úr, egy személyes dolgot is hadd hozzak szóba. Sorra, rendre tapasztalom, hogy az antikrisztianizmus, a vallás-, az egyház-, a katolicizmusellenesség vígan lubickol Magyarországon. Ott nem rúgnak bele az egyházba, ahol nem akarnak. Személy szerint Önt is megtámadták, hogy együttműködött az állambiztonsági szervekkel.

 – Én nem vagyok mazochista, nem mondom, hogy jó dolog, ha az embert bántják, vagy azt az intézményt, amelynek tagja, vagy amelyet képvisel. De azért azt meg kell mondanom, hogy a kereszténység akkor mindig megtalálta az identitását, az önazonosságát, amikor ellenfél volt. Nyilvánvalóan nem azt mondom, hogy a vértanúság kora még az első három században volt az igazi, de bizony valljuk be, hogy elkényelmesedünk, és nemcsak most, hanem a puha Kádár-diktatúrában is elkényelmesedett egy kicsit az egyház. Nem várhatjuk, hogy csak azért, mert mi Jézusra vagy az egyházra hivatkozunk, tapsoljanak az emberek, bizony emberi példával, teljesítménnyel kell tiszteletet kicsiholni, nem azzal, hogy mi bárkire hivatkozunk.

 – Jó, ne tapsoljanak, a lelkük rajta, de ne hazudjanak és ne rágalmazzanak.

 – A személyes ügyemben én aznap feljelentést tettem a bíróságon, kicsit sokáig húzódott ez az ügy. Akik ismertek, azok számára ez semmi változást nem jelentett, akik nem ismertek, azok tettek megjegyzést, ironikusat, bántót, rossz szándékút sokszor. Nemrég, két éve kerültem Szegedre, biztos, hogy akik nem ismertek, furcsa dolgokat gondolhattak, de elsősorban nem a saját személyem miatt fordultam bírósághoz, hanem inkább az intézményközösség miatt, amit képviselek, mert engem különösebben nem zavart, inkább csak mosolyogtam rajta.

 – A szóban forgó alperesek az Élet és Irodalom című hetilap, a Magyar Televízió Este című műsora és Ungvári Krisztián történész. Ön mellett Veres András püspök urat, szombathelyi megyés püspököt is megtámadták. Nekem csak egyetlen kérésem volt Veres püspök úrhoz, hogy püspök úr, mondja már meg nekik, hogy hányban született, mert Veres András is fiatal ember. Történelmi és időbeli lehetetlenséget állítanak itt néha. Megértem, de azért az igazságnak utat kell találnia. Mondja, püspök úr, szeret még focizni?

 – Gondolom, az ilyen jellegű hobbit, mint a sport, vagy nevezetesen mondjuk a futballt, ebben a földi életben relatív sokáig lehet űzni, úgyhogy természetesen szeretek.

 – Láttam a múltkor hogy milyen energikusan mozgott a focipályán. A szeged-csanádi egyházmegyében sincs kis feladata. A Magyar Fórum olvasói és a Kincsem Rádió hallgatói nevében további jó munkát kívánok püspök úrnak.

Gy. B.