vissza a főoldalra

 2009.04.03. 

Alkotmányozó zsinatra készülnek

Bölcskei Gusztáv püspök-elnök a Kálvin-évfordulóról

Dr. Bölcskei Gusztávot, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspökét ismét lelkészi elnöknek választotta a Magyarországi Református Egyház Zsinata. Bölcskei Gusztáv már két ciklusban tizenkét éven keresztül volt elnöke a magyarországi reformátusságnak. Most újabb hat évre választották meg elnöknek. Ez a tizenkettő plusz hat év történelmi lehetőséget rejt magában.

 – Most folytathatja azt a munkát, amit tizenkét évvel ezelőtt elkezdett. Munkájában mire szeretné helyezni a hangsúlyt?

 – Az egyháznak nem dolga, hogy egy-egy új ciklus kezdetén újraértelmezze, újraírja saját ciklusait. Vannak viszont olyan hangsúlyok, amelyek másként jelentkeznek ma. Az új korszak kezdetekor az egyház újra indíthatta iskoláit. Az évszázad végén megerősödött a szociális területen való felelősségvállalásunk is. Ez a két nagy intézményrendszer jött létre újra a gyülekezeti struktúra a gyülekezeti hálózat mellett. Azt hiszem, hogy a mostani időkben és az előttünk álló esztendőkben az a nagy feladat, hogy egyházunknak ezt az új szerkezetét erősítsük. Ezek az intézmények – iskola, szociális hálózat – az egyház klasszikus ismertetőjegyei mellett a másodlagos ismertetőjegyek. Ezek hitelesítik az elhangzott igehirdetést, ezek tágítják a gyülekezeti közösséget, hogy minél több embert érjen el konkrét segítséggel. Mind a nevelés, mind a fogyatékos gyermekekkel, idős, nehéz sorsú emberekkel való törődés ide tartozik. Ez a mostani új ciklusnak az egyik legizgalmasabb feladata. Látjuk, hogy nagyon sok embert magukra hagytak és hagynak. Az állami ellátórendszer azt sulykolja, hogy felejtsük el az állami gondoskodást. Legyen öngondoskodás. Ezek olyan álságos megfogalmazások, amelyekkel az emberek nem tudnak mit kezdeni. Szükség van a kinyújtott kézre és arra, hogy ezzel is hitelesítsük az evangéliumot és az evangélium megélését. Különös kegyelemnek tartom, hogy részese lehetek, és részesei lehetünk a magyar reformátusság újra egymásra találásának.

 – Annak látja jelentőségét, hogy a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke került ismételten ebbe a magas méltóságba?

 – Annak vagyok a híve, hogy ne hangsúlyozzuk túl a kerületek fontosságát. Bár tudom, hogy volt vagy van arra kísértés, hogy rivalizáljon a két nagy egyházkerület.

 – Melyik az a kettő?

 – A létszámát tekintve a Dunamelléki és a Tiszántúli. Nem vagyok híve, hogy az egyházkerületek laza szövetségének tekintsem az egyházat. Az egyház ennél sokkal több. A különbözőségről Révész Imre annak idején mondta, hogy a pataki diák, amikor érzi, hogy közeledik a tavasz, elébe szalad annak, a debreceni diák meg kikönyököl az ámbitusra, rágyújt egy jó pipára, és megvárja, amíg a tavasz jön el hozzá. Maradandóság, állandóság. De a debreceni az egyetlen a kollégiumok között, amelyik folytonosan működött, amit egyszer sem űztek szét, még 89 előtt is ez volt az egyetlen iskola.

 – A református kollégium kitűnő iskolatípus.

 – Ez biztos. Ha tovább emeljük a tekintetünket, sok mindent látunk. Találkoztam egyszer az oktatási és kulturális miniszterrel. Megkérdezte tőlem, vannak-e határon túli kapcsolataink. Mondom, éppen most jövök Nagyenyedről. Megkérdezte: miért, ott mi van? Mondom: ott van a két fűzfa, és ott van az a református kollégium, amelyikben Közép-Kelet- Európa első tornacsarnoka épült, és amelyik gyakorlatilag olyan, mint a sárospataki, csak hatszor akkora és a nagy kuruc-labanc háború után, amikor a labancok felgyújtották, az enyedi kollégium úgy épült újjá, hogy az angol király országos gyűjtést rendezett, abból épült újjá az angol standardnak megfelelően a tornacsarnok. Az más kérdés, hogy most hogyan néz ki. Jelenleg 700-800 magyar kis Nyilas Misi tanul ebben az ősi iskolában. A kollégiumok és egyáltalán az a nevelési eszmény, ami ott megnyilvánult, hallatlanul nagy érték. Ott a szó jó értelmében demokráciát is tanultak a diákok. Mert a kollégiumi törvények olyanok voltak, hogy ugyanazok vonatkoztak a nemesi származásúra, a gazdagra és a szegényre. Manapság tehetséggondozásnak hívják, meg esélyegyenlőségnek csúfolják ezt az irányzatot. De ott ez valóság volt. Mi azt szeretnénk, hogy ezek az értékek továbbra is megmaradjanak. Az internátusi közösségek állami finanszírozását drasztikusan csökkentették az elmúlt években. Ez elszomorító és égbekiáltó tény. Mert éppen azt a sajátosságot veszik el, melyek összekovácsolták a közösséget, és emberré formálták a gyerekeket. Ami pedig ezeket a hangzatos – esélyegyenlőségi integráció – fogalmakat illeti, önmagukban ugyan becsülendő értékek, de sajnos jelszavakká üresedtek. Azt mondom, bár csak ne mondanák, ugyanis az ellenkezője történik.

 – Mostanában hallottam, hogy a magyar kormányzat államosítani szeretné az iskolákat.

 – Ez nekem is megütötte a fülemet. Igazából senki nem magyarázta meg, hogy ez mit jelent. A mi fejünkben nem fordult meg, hogy bármelyik intézményünket is visszaállamosíttatnánk. Az utóbbi hónapokban az egyházi iskolákban – én csak Tiszántúlról beszélek – 49%-ban volt rendkívüli MÁK-ellenrőzés. (Magyar Állami Kincstár). Ők ellenőrzik, hogy minden szabályszerűen történik az állami normatívák felhasználásánál. Az ellenőr urak és hölgyek akkurátusan és túlbuzgóan dolgoztak. Ez nem volt más, mint egy szolid pénzbehajtó akció. Mindent ellenőriztek, ami létezik. Ha valami apró eltérést tapasztaltak a villámgyorsan változó paragrafusok alkalmazásában, rögtön büntettek, bírságoltak és pénzbefizetésre kényszerítettek.

 – Pedig már eddig is kevesebbet kaptak, mint ami járt volna a megállapodások alapján.

 – Igen. Ez megint a magyar keserédes valósághoz tartozik. Állami szervezetek állapítják meg, mondják ki, hogy jogtalanul kevesebbet kaptak az egyházi iskolák. A zárszámadásánál derül ki mindig, hogy megint kevesebbet kaptunk, mint az előző esztendőben. Az ÁSZ, az Állami Számvevőszék megállapította: kevesebbet adott az állam a megállapodottnál részünkre. Ennek ellenére pedagógusaink színvonalas munkát folytattak. Átlagon felül teljesítettek. Kérjenek tőlük és a szülőktől bocsánatot. És végre mondják ki, hogy nem úgy tekintenek az egyházi iskolákra, mint valami rendszeridegen zárványra. Mindenki ismeri, aki egy kicsit látja a magyar közoktatást, hogy milyen állapotok uralkodtak és uralkodnak az önkormányzati iskolákban – tisztelet a kivételnek. És rajtunk van a nyomás, mert még több az igény az egyházi iskolákra. Manapság iskolát indítani vagy önkormányzati iskolát átvenni keserves, sok bürokráciával és nagy anyagi megterheléssel járó feladat.

 – Az iskolaügyről a főtiszteletű püspök úr teljesen ökumenikus szellemben beszél.

 – Ez így van, mert amikor az egyházi intézményekről beszélünk, erre is érvényes Ravasz László mondása, amit én Erdő Péter bíboros köszöntésekor idéztem az ökumenikus kapcsolatokra tekintettel: lövészárkokban ritkák a hitviták. Amikor közösen sújt bennünket az az intézkedéssorozat, ami klerikális tevékenységnek tekinti az intézmények meglétét, nekünk nem lehet célunk, hogy valamit egymás ellenében próbálunk elérni. A három nagy történelmi keresztény egyház között van is hivatalos megállapodás arról, hogy hogyan folyik a más felekezetűek hitoktatása az adott iskolákban. Valóban nem beszélhetünk arról, hogy mi egymás piszkálásával lennénk elfoglalva, mi igyekszünk egymással egyeztetett álláspontot képviselni.

 – Püspök úr, a református egyház nem túlzottan gazdag.

 – Ez így van, de elfeledkezik valamiről a szekuláris világ. A mi intézményeink takarékosan élnek és gazdálkodnak. Sokkal kevesebb ráfordítással, pénzzel tudják a színvonalat őrizni és növelni. Ennek egyszerűen az az oka – semmi új nincs a nap alatt –, nem a várfalakban van a védelem ereje, hanem a védőkben.

 – Származik ez a közismert hagyományos hitvallásszerűen gyakorolt református puritanizmusból?

 – Biztos vagyok benne, és ha már ez a kifejezés elhangzott, azt mondom, hogy ha valamikor, most döbbenhetett rá a világ és nagyon sok kortársunk, hogy ez a lesajnált és életidegennek mondott puritanizmus az egyetlen esélyünk. Gondoljunk az ökológiai katasztrófára, az eszeveszett mohóságra, amivel még most is, a gazdasági válság idején találkozhatunk lépten-nyomon, amikor azt mondják, hogy a fogyasztást kell élénkíteni, tudomásul kell venni, hol vannak a határok. A természetes, Istentől kapott határok. Farizeus, képmutató magatartásnak tartom, hogy azok kezdenek el önkorlátozásról beszélni, akiknek ez semmit nem jelent. Ebben a nagy romlásban, amiben benne vagyunk, a mértéktartó józanságnak nincs alternatívája sem a gazdaságban, sem az életvitelben. Káros életeszmény, amelyik azt mondja, hogy mindenkinek mindent lehet. Pál apostol azt mondta: tudok bővelkedni, tudok szűkölködni. Az emberben megvan az az alkalmazkodási képesség, amely nem önmagát állítja abszolút mércének, és nem azt mondja, hogy a fogyasztás a legfőbb jó ezen a világon.

 – Püspök úr, végtelenül örülök okfejtésének, mert életfontosságú dolog Magyarországon az iskolaügy. A református éppúgy, mint a katolikus iskolaügy.

 – Életveszélyes ez a kapkodás. Több évezredes konszenzust rúgnának fel. Szajkózni kezdik, az államnak nem feladata az oktatás, a nevelés. Ellentmondásba keveredtek. Ez egyszerűen a felelősségről történő lemondás. Rossz dolgot követnek el a jelennel és jövővel szemben, akik így gondolkodnak és cselekednek.

 – Milyen állapotban vannak most a református gyülekezetek? Milyen légkörben dolgozhatnak a református lelkészek?

 – Nagyon nagy különbségek vannak az egyes gyülekezetek helyzete között. A gyülekezet szerkezet, ami hagyományosan megvolt a magyarországi református egyházban, nem mindenben tudta követni az elmúlt évtizedek hatalmas belső változásait. A falvak elnéptelenednek, egykor virágzó, önmagukat eltartani képes gyülekezetek elfogytak, ugyanakkor a városi lakótelepi környezetben nem természetes életforma a gyülekezeti élet az egyházhoz való kötődés. Vannak szórványhelyzetben lévő gyülekezetek. Itt egyre nagyobb gond az élet fenntartása. Szinte lehetetlen ifjúsági munkát ott végezni, ahol csak két fiatal református él. Nyilván más ott a lehetőség, mint ott, ahol két tapsra összejön 120 fiatal. Éppen ezért próbáljuk a belső testvérgyülekezeti kapcsolatokat felépíteni. A gyülekezeteink eltartó képessége fokozatosan gyengül, különösen a Tiszántúlon, ahol tönkretették a mezőgazdaságból élő családokat az elmúlt esztendőkben. Változik a városi helyzet is. Mi, reformátusok itt Debrecenben vásároltunk egy új templomot az egykori Domus áruházzal szemben, ahol a 90-es évek elején egy új felekezet megjelent, és építettek egy ragyogóan szép templomot, nyilván azzal a célkitűzéssel, hogy az ósdi református és katolikus templomokat lekörözzék.

 – Ki építette ezt a templomot?

 – Az új apostoli egyház építette. Magyarországon kis létszámú egyház, külföldi segítséggel építették. Eltelt tízegynéhány év, és mi megvettük a templomukat, mert mégiscsak mi maradtunk, ők meg kisebbek lettek. A gyülekezeteink is érzik azt a nagy bizonytalanságot, amelyik az országban megvan, ugyanakkor azt szeretnénk, ha a gyülekezeteink mégis olyan bizonyosságot nyújtó közösségek maradnának, amely sok embernek nyújt kapaszkodót, akik alól kicsúszott a talaj, vagy a fejük fölül elárverezik a házat, mert nem tudják fizetni a hiteleiket. Fontos, hogy most tudjon ilyen oltalom lenni egy-egy gyülekezet olyan emberek számára, akiket épp a nyomorúság hoz közel és keresnek valahol kapaszkodót. Fontosnak tartom a lelkipásztorokkal való több és jobb törődésünket. Mi hála Istennek nem küzdünk lelkészhiánnyal, sőt sok fiatal lelkészünk van, ugyanakkor a megváltozott környezet, a helyzetek sok terhet jelentenek nekik, többet kell törődnünk velük, hogy ne magányosodjanak el, ne égjenek ki, ezt fokozottabban érezzük az elmúlt években. Szeretnénk ez ellen tenni közösségi alkalmak újjáélesztésével, munkatársak beállításával, amelyek megvoltak egykor, csak a nagy szabadság beköszöntésével meglazultak.

 – Önt hallgatva, a 90. zsoltár jut eszembe, a kezdősor: tebenned bíztunk eleitől fogva a reménytelenség időszakában, ebben a furcsa, kavargó világunkban.

 – Az idézet nagyon is sokat üzen valamennyiünknek. A mai ember inkább azt harsogja, hogy magamban bíztam eleitől fogva, vagy valami másban. Egy olyan időszakban, amikor a magabízók és magabiztosságok recsegve- ropogva összedőlnek, és sokakat maguk alá temetnek. Ez a tartás és ez az alázat, amelyik ebben a tebenned bíztunk eleitől fogvában megvan, ebben hatalmas erőt érzek. Ha szabad, én arról szívesen beszélnék még, amit a határon túli református közösség és az az egyedi esemény, amelyre készülünk. 2009. Kálvin születésének 500. évfordulója, amit mi is, a világ minden református egyházával együtt megünneplünk. Ezen belül mi, magyar reformátusok egy nagyon sajátos módját nyertük el Istentől. Május 22-ére egybehívtuk a református egyház alkotmányozó zsinatát. A magyar református egyház a létrejötte óta soha nem szakadt szét belső viták miatt, teológiai, kegyességi és spirituális különbözőségek miatt. Hogy a Kárpát-medencében különálló magyar református egyházak vannak, csak külső kényszerítő körülménynek tekinthető. Éppen ezért az az összetartozás tudat, amelyik a különböző határok közé szorítva mégis megmarad. Úgy látjuk, eljön az ideje annak, hogy amit az emberek szétszakítottak, próbáljuk újra eggyé tenni. Ez azt jelenti, hogy mi éveken át munkáltuk ezt a folyamatot a generális konvent keretében. A Kárpát-medencében lévő kilenc egyházkerület abban lévő 64 egyházmegye hivatalban lévő elnökségei alkotják a generális konventet, és ez a folyamat, amelyiknek hatalmas lökést adott a 2004. évi december 5-i népszavazás, amelyik bennünket mélységes alázattal és szomorúsággal töltött el, és arra ösztökélt, hogy ahogy a Szentírásban olvashatjuk, azt mondja József a testvéreinek, hogy ti gonoszt gondoltatok ellenem, de azt Isten jóra gondolta fordítani. Hozzunk ki a rosszból valami jót. Azaz azért is mutassuk meg, hogy mi vállaljuk egymást és szeretnénk egy egységes magyar református egyház keretei között élni. Erre az eseményre úgy készülünk, hogy előterjesztettük javaslatainkat az egyes részegyházaknak, mert ezentúl mi részegyháznak nevezzük a magyarországi református egyházat, a Kárpátaljai református egyházat, a Romániában lévő református egyházat, és részegyházainak illetékes testületei, zsinatai, közgyűlései elfogadták, hogy elküldik delegátusaikat az alkotmányozó zsinatba.

 – Ezt már elfogadták, és küldik is a delegátusokat?

 – Így van. Május 22-én egy ünnepi ülésen az alkotmányozó zsinat – hiszen az fogadhatja el a közös alkotmányt – elfogadja és reményeink szerint kimondjuk azt, amit én tudom, hogy nem minden kockázat nélküli kimondani, hogy egy magyar református egyház van a Kárpát-medencében, amelyikhez aztán természetesen a nyugat-európai, észak-amerikai református egyház is csatlakozhat. Tudom, ez nem veszélytelen dolog. Az is előfordulhat –nem kell nagy fantázia hozzá – a szerkesztő úr is kitalálhatja, kikről beszélek. Lesz olyan Kárpát-medencei református egyház, amelyik 2009-ben nem tud majd teljes mértékben csatlakozni. Ez a Felvidék. De mi azt mondjuk, hogy ez a folyamat, amit mi elindítunk, és amelyikről nem kívánunk magyarázkodni, nem kívánjuk bizonygatni, hogy mi nem magyarkodunk és nem vagyunk irredenták. Ki az, aki egy rossz szót mert szólni az EU közösségében, ahol az egyik sokat emlegetett mondás elhangzott, hogy a határok relativizálódnak. Ha szabad mozogni a tőkének és a tőke nem ismer határokat, akkor hogyne lenne szabad az egy hitet valló, egy közös istentiszteleti rendet tartó egyháznak kimondani, amit úgy fogalmazunk a május 22-ére hívó üzenetünkben, hogy Krisztus a jövőnk, mi együtt követjük őt.

 – Olvastam én már református lelkészektől liberális handabandázást a református egyházzal kapcsolatosan. De ellenkező előjelű különböző megnyilatkozásokat is, melyek nem használtak a református egyháznak, sőt, ártottak. Ezért kérdezem, hogyan állnak az egyház belső fegyelmével?

 – Ilyenkor szokták azt mondani, hogy a kérdés jó és jogos. A református egyház egyik erőssége és gyengéje a belső demokrácia. Nem ismerünk központi tanítóhivatalt. Nem úgy áll a helyzet, mint a római egyházban. Nálunk nagyok az önkormányzati jogok. Nagyok a jogai a gyülekezeteknek és a presbitériumoknak. Nincs senki abban a helyzetben, sem püspök, sem zsinati elnök, hogy a végső szót kimondja. A választóközösség, a testület mondhat véleményt a megnyilatkozásokról. Nyilvánvalóan érezzük sokszor a nehézségét. A világ és a közvélemény már csak olyan, hogy ha egy lelkész szól, akkor rögtön az egyház egészére következtetnek. Ebben sokat vergődünk. Ha ezt mondom, akkor nem járok messze az igazságtól.

 – Azért tettem fel ezt a kérdést, mert a református egyháznak lényege a reformátori magatartás. A reformátori magatartás nem tévesztendő össze a belső intrikával.

 – Ez így van. Ez ellen védekezni kell. A legegészségesebb védekezés mégis mindig azoknak a közösségeknek, azoknak a gyülekezeteknek a joga és lehetősége, amelyek azt mondják, hogy ezt nem tartják összeegyeztethetőnek a református hanggal. Azt mondják, hogy ez nem fémjelzi a magyar reformátusságot 2009-ben. Hálásak vagyunk az Istennek, hogy egymáshoz közel enged bennünket, egymásra enged találni, és azt mondja, hogy mi együtt akarjuk Krisztust követni, és ennek mindent alárendelni. E fölé senki nem helyezheti magát. Az biztos, hogy ez nehéz belső feladat és sok türelmet igényel.

 – A mi lapunk konzervatív, nemzeti szellemű hetilap, olvasóink örömmel fogadták az ön zsinati lelkésszé történt újraválasztását. Azzal viszont tökéletesen tisztában vagyok, hogy az a munka, amit ön végez, az egyben roppant tehertétel is, nagy feladat. Mire gondol ön személyesen, amikor a jövőről beszél, a mi jövőnkről, Magyarország és a Kárpát-medence jövőjéről?

 – Van egy nagyon kedves idézetem. Thomas Mann írja a József és testvéreiben: „Mert az istenek csupán szórakoztatnak, de Isten erőfeszítés.” Én így tekintem a tehertételt. Valóban erőfeszítés, amelyik az embertől teljes testi, lelki koncentrációt és odafigyelést igényel, amelyért én nagyon hálás vagyok. Az elmúlt hat évben sikerült olyan munkatársi gárdát ehhez megnyerni, akiknek a szakértelme, egyház és nemzet iránti felelőssége megosztja ezt a terhet. És hogy jövőre a magyar reformátusság, a magyarság jövőjére gondolva felismerjük azt, hogy ha baj is van, nyomorúság is van, nem megoldás az, hogy szétszaladunk és lövészárkokat ásunk. Eszembe jut gyermekkorom, amikor beköszöntött a tél, a nagy magyar éjszakában a szamoskéri parókián egy szobát tudtunk fűteni, és mindenki odagyűlt. Én azt remélem, hogy rájön sok ember, hogy nekünk is egy kályhánk van, és ha ahhoz húzódunk, akkor egymáshoz is közelebb kell húzódni. Kemény eszközökkel nevel bennünket erre Isten. Ha ezt felismerjük, alázattal és reménységgel magunk előtt látjuk, akkor lesz jövőnk.

 – Mi is az az egy kályha, ki is az az egy kályha?

 – Nem lehet más, csak Krisztus, akiben tudunk bízni, és ezáltal – nem félünk a kifejezéstől – jó keresztény és jó magyar lenni. Egyikhez sem fűz – az én olvasatomban – megkülönböztetés vagy kirekesztés. Ha Krisztusban merünk ezek lenni, akkor tudjuk, hogy nem az üres jelszavak hangoztatása tesz bennünket se jó keresztyénekké, se magyarokká, hanem az alázat és a reménység.

 – Köszönöm szépen, hogy hírt adhattam gondolatairól, a magyarországi református egyház zsinati lelkészi elnökének hitvallásáról. Minden jót, püspök úr.

 -Köszönöm. Isten áldja.

Győri Béla