vissza a főoldalra

 

 

 2009.04.03. 

Napi tíz perc Rostand

Megfigyelhető az irodalomban – bár nem csak ott –, hogy az igazán átütő erejű alkotók polarizálják környezetüket, amely két ellentétes nézetű táborra oszlik: egy részük rajong az alkotóért, zseninek tartja, más részük ki nem állhatja, nem tudja elviselni és ripaccsá minősíti. Rostand-nal is ez volt a helyzet a XIX. És XX. század fordulóján. A francia akadémia halhatatlanjai sorába sorolta, minden idők legjobban megfizetett, legtöbbet játszott francia írója volt, ugyanakkor számtalan kritika és elutasítás érte. Így például a Párizst rejtekadó Bakonynak tekintő, és odabujdosó Ady Endrénk is sajnos élen járt Rostand meg nem értésében és elutasításában.

Ami engem illet, magam is a Rostand-nal fertőzöttek szubkultúrájába tartozom: lángésznek tekintem, költőóriásnak – (bár ez utóbbiban az őt fordító Ábrányi Emil is ludas némileg) – és nem tudom megunni legfőbb műveit. Hogy a Cyranót hányszor láttam már életemben, fogalmam sincs, de nem is lényeges, ugyanis folyamatosan olvasom, pontosan úgy, mintha nem tudnám kívülről. Rostand immár 91 éve halott ugyan, de a Cyrano vagy a Sasfiók hangos sikerei nem csitultak el azóta sem: nincs európai nagyváros – engedtessék meg, hogy ezúttal a vén kontinens határain belül kutakodjunk –, ahol nem jelent kasszasikert és kulturális eseményt egy-egy Rostand-bemutató. Hogy miért mondom mindezt? Talán meglepőnek tűnhet, de bizony a mostani magyarországi politikai káosz, a gödör alján való kétségbeesett vergődésünk, a nem kifejezetten lucidus Gyurcsány teátrális lemondása – amely úgy fegyverletétel, hogy valójában új arzenál kiépítése – segített engem, a Rostand-rajongót annak felismerésében, hogy ez a kilátástalan, nemzeti káosz könnyebben és egyszerűbben orvosolható, mint azt bárki is gondolná. Egyre inkább nyilvánvaló számomra ugyanis, hogy az a társadalmi apátia, amely a magyar nemzetet, mint gomolygó köd, lassan teljesen befedi – lehetetlenné téve minden biztató orientációt –, alapvetően nem gazdasági, nem pénzügyi, nem politikai, hanem mindenekfelett mentalitáskérdés. Méghozzá pofonegyszerű mentális kérdés, amit akkor ismertem fel, midőn egyik este a tévé kikapcsolása után – amelyben közel egy órán át hallgattam a legkülönfélébb pártszínezetű politológusi handabandázást arról, hogy Gyurcsány „váratlan lemondása” milyen új, lehetséges parlamenti perspektívákat és társadalmi kiegyezést hoz, ha hoz – kézbe vettem kedvenc Rostand- kötetemet és véletlenül hátulról, a nemes lelkű Cyrano haldoklási monológjánál kezdtem el olvasni. A nagy harcos élete utolsó pillanataiban is küszködik hat leggyűlöltebb ellenfelével, és sorra meg is szólítja őket: Hazugság, Előítélet, Alku, Gyávaság, Paktum, Butaság. Mintha a magyar rendszerváltozás 1989-től érvénybe lépő etikai kis szótárát látnám magam előtt. Olvasom Cyrano monológját és arcok jelennek meg előttem, a magyar politikai panoptikum felejtésre méltó, de sajnos el nem felejthető, rossz arcú képviselői, s mind mögött ott a pártjelvény is: MDF, MSZP, SZDSZ, Fidesz, KDNP, FKGP. Istenem, ha a Cyrano által még a halálában is gyűlölt hat ocsmány emberi tulajdonság mögé magyar közéleti férfiak és hölgyek neveit kellene felsorolnom, bizony nem lennék nehéz helyzetben, játszi könnyedséggel sorjáznék mindegyik mögé egy tucat kiváló képviselőt. Helyzetemet tovább könnyíti, hogy Gyurcsány Ferenc egymaga mind a hat pszichés profilnak tökéletesen eleget tesz, így aztán nála kisebb stílű hazugokkal, gyávákkal, butákkal stb. nem is kell már foglalkoznom. Ami nagy könnyebbség, mert a jelek szerint pontosan 386 olyan ügyeskedő, próbálkozó akad még abban a Kossuth téri neogótikus épületben, akiket a közmegállapodás érthetetlen okból „honatyának” nevez, de akik között alig egynéhány olyan, ha akadna, aki a fenti hat emberi bűn legalább egyikében nem érintett. (Ha volna ilyen, attól itt kérek bocsánatot.) És valójában ez az igazi nagy probléma: a 386 fős politikai elit, amely ennyire piszkos, ennyire felelőtlen, ennyire gyáva, ennyire alá van vetve saját személyes érdekeinek, karrierjének, félelmeinek és korlátoltságának! Hogy lehet ilyen szemérmetlenül csak a saját pecsenyét sütni, amikor az ország éhezik? Hogy Gyurcsány közellenség és politikai bűnöző, azt jól tudjuk, mégsem ő a legnagyobb bajunk, sokkal inkább ez az értelmiség és ez a képviselői kar. Ha csak Gyurcsány lenne egyedül morális fekete bárány a magyar parlamentben, akkor a másik 385 erkölcsös lény úgy akolbólította volna ki a kormányból már évekkel ezelőtt – (bizalmatlansági indítvány) –, hogy Pápáig repül szipogva, ugyanis közhely vagy sem, de tény, hogy egy fecske nem csinál nyarat. Az, hogy most gyalázatos nyár van a parlamentben, csak azért lehetséges, mert mind a 386-an így vagy úgy, sunyin vagy hangosan, nyíltan vagy leplezve, de benne vannak a mókában, partnerek hozzá és haszonélvezők. Hihetetlen, hogy milyen elegáns könnyedséggel rendbe lehetne hozni ezt az országot egyetlen év alatt, ha fel tudnánk mutatni és az Országgyűlésbe tudnánk küldeni – nem több – csupán 386 emberileg, erkölcsileg, szellemileg kikezdhetetlen, tiszta, bátor és becsületes magyart, aki nem adja el sem önmagát, sem a hazáját 30 ezüstért. Ennyi az egész. Ez lenne a rostand-i megoldás. A hozzá vezető út pedig még ennél is egyszerűbb, olvassuk naponta 10 percig Rostand-t, és ő majd idővel hatni fog, mert – vagyok olyan idealista és romantikus, hogy higgyem – valahol legbelül a legtöbbünkben, akit magyar anya szült, és akinek magyar anyanyelv adatott, él és bármikor harcra készen vagdalkozni kezd, az örök Cyrano: Te vagy, Hazugság? Nesze hát, ha, ha, ha! No jertek! Kardom fejetekre vág Előítélet, Alku, Gyávaság! Csináljak vásárt?... Paktáljak?... Soha!

– Ah Butaság! Te is jössz, hogy velem

Utólszor vívj? Tudom a győzelem

Tiétek lesz, alávaló jószágok,

De mindegy! Mindegy! … Vágok! Vágok! Vágok!

 

Szőcs Zoltán